Ugyan mindkét szólónak erős eleme-eszköze a szöveg, ez eltérő módon jelenik meg a két előadásban.

Uraim. Kenyeres Csilla felvétele

De inkább négy, amivel a Közép-Európa Táncszínház (KET) K-Arcok című sorozatának két újabb bemutatóján találkozunk, hiszen koreográfus és táncos viszonyát is mutatják ezek a szólók, amiket a KET a saját társulati tagjainak megmutatására talált ki és indított útjára ebben az évadban. Izgalmas kísérlet ez, találó a sorozat címe is, amennyiben ezek az alkotói találkozások és a belőlük született szólók egyfajta táncos rövid műfajként – amolyan előadóművészeti karcolatként – magukon viselik, felvállalják a nem tökéletes kidolgozottságot, vagy akár az egymásba-nyúlás, a párbeszéd helyzetében egymáson ejtett „sebek” futóbb, felületibb jellegét (ami persze korántsem jelent felületességet); ahogyan Fuchs Lívia tánctörténész, kritikus az egyik, előadást követő beszélgetésen megemlíti ugyanis, a koreográfus és táncos közti összehangolódás, a közös nyelvet kialakító munka intim, bizalmas viszonyt feltételez. Ennek kialakulása részben idő kérdése is – mind Hód Adrienn, mind Réti Anna megjegyzik, hogy általában több időt szánnak egy-egy próbafolyamatra, az itt rendelkezésre álló egy hónaphoz képest fél évet, vagy akár ennél is többet. A köztes műfaji helyzetet egyszóval frappánsan használja ki a K-Arcok, az Uraim és a Lépcső, de még az előadásokhoz ez esetben igazán szervesen kapcsolódó beszélgetések is izgalmas élményt kínálnak.

Ugyan mindkét szólónak erős eleme-eszköze a szöveg, ez eltérő módon jelenik meg a két előadásban. Hód Adrienn koreográfiája mintha az identitás szétírásának, szétbeszélésének gondolatára épülne: a sötét táncpadló hátsó sarkában megjelenő táncos bemutatkozik, mesélni kezd magáról, s ugyan a Beethoven emelkedett zenéjére elhangzó, közvetlen hangú vallomást eleve hajlamosak vagyunk ironikusan érteni, a szerepekkel való játék – ami voltaképpen az egész szólót szervező dramaturgiai elgondolás – akkor válik egyértelművé, amikor szinte körbejárva a tér egészét, a harmadik sarokhoz közelítő Ivanov Gábortól már az „őszinte gördeszkás” krédóját halljuk. Ezt követi egy angol nyelvű film dialógusára ráépített magyar „szinkron jelenet”, amiben Ivanov az őrmester és a katonák szerepeibe való „beugrásokat” pontos mozdulatokkal köti össze; látunk szellemesen skiccelt portrésorozatot is, amiben a táncos kulisszák mögül játékba caplató mopszlija változatos szerepeket kap: öleb avagy hermelin lesz egy dúsgazdag idős nő ölében, szülő vállán pihenő kisded, többkilós trófea-fogás, amivel egy horgász pózol. Majd a szóló záró etapjaként a magát vörös festékkel bemázoló táncos az örökké küzdő hős ikonikus alakját festi elénk – a bejátszott, ismert mesedalok naivan lelkesítő zenéjével sokértelmű kontrasztban áll az energikusan mozgó, padlón csúszó-kúszó, a harcot utolsó vérig, illetve a reflektorfény utolsó sugaráig folytató test. A szerepek (korántsem teljes) felsorolásával persze mintha épp a játék lényegét nem adnánk vissza, hiszen nem karakterábrázolási bravúrról van szó (jóllehet ez a tehetség sem mellékes), hanem a felbukkanó típusszerepek törmeléke közti dialógusról, amit Ivanov egyrészt mozgással, másrészt állandó, perpetuált szöveggel alkot meg. Beszéd és mozgás állandó átalakulásban jelenik meg itt, mintha az átmenet, az áthajlás nehezen megragadható, szellemes és sokértelmű gesztusai mentén jelenének meg és tűnnének el az Ivanov által felmutatott arcok. Az átmenetiség pedig láthatóan nagy szabadságot ad egy másfajta, nem önreflexív jelenlét számára is, ennek minden esetlegességével együtt – amit a kutya színpadi létezése jól jelez.

Hogy ki az arc tehát, aki előttünk megjelenik, arra az Uraim teljes (férfi)arcképcsarnokkal válaszol – mégis azt érezni, valamit (sokat) megtudunk Ivanov Gábor előadói alkatáról.

 

Lépcső. Molnár János felvétele

Réti Anna koreográfiája esztétikailag zártabb elgondolásra-formára épül. Megejtően szép látvány fogadja a térbe érkező nézőt: a színpadon egy fekete, héliumos lufikkal geometrikusan tűzdelt „kert” látható, ennek a fehér padlóra szigszalaggal rögzített zsinegei fekete erekként futnak egy csokorba össze hátul. Van valami egzotikus, „más világból” származó ebben az erős vizuális ellentétet felmutató költői képben, valami japános hangulat, ahogyan Hargitai Mariann cseresznyevirágos ruhájában a színpad szélén megfésülködik, befonja a haját, majd belép a szóló időtlen napot követő világába. Halasi Zoltán gyönyörű monológ-verse ugyanis, amit az előadáshoz írt, a mindennapi életesemények ismétlődésében egy olyan monomániás állapotot ragad meg, amely zárt, de nem statikus. Erősen zenei szerkezet ez, amelynek alaphangját az apró eltérések adják, a szavak sorrendjének cseréi vagy a leírás szemszögének alig érzékelhető elmozdulásai – becketti, bernhardi szövegszervezésre hasonlít ez a retorika. És hasonló előadói kérdéseket is vonz be: például hogy a szűk sávban, amit szöveg és díszlet kijelölnek, a mozgással és beszéddel egyidejűleg miként lehet felépíteni egy magába záruló világot, anélkül, hogy mindez formailag merevvé válna. Nehéz feladat, mert mind a szöveg, mind a látvány rövid időn belül világossá teszi a néző számára a kijelölt utat: sejtjük, hogy a szóló során a lufik végül fel fognak emelkedni, vagy az elhangzó mondatok variációi ismétlődnek majd. A meglepetés azonban nem abban rejtőzhet, hogy mindez meg is történik, (mert mindez megtörténik), hanem hogy ki tud-e bontakozni a beszéd, mozgás, látvány viszonyában ez a Halasi által olyan szép érzékletességgel megírt világ, hangulat. Hargitai Mariann szólójának alapvető előadói kihívása, hogy „életben, mozgásban tudja tartani” az eltérő ismétlődés egyszerű, mégis igen bonyolult struktúráját. S míg úgy gondolom, a szóló szépen indul – érezhetően sok munka van benne –, az idő előrehaladtával egyre merevebbé válik a forma, maga alá gyűri a táncost, és vele együtt a játékos képlékenység lehetőségét. A fekete lufikat rögzítő szigszalag-darabkákat a tánc során Hargitai feltépi és magára ragasztja – ez szép jele annak, ahogyan az ismétlődés időtlen ideje nyomokat hagy a testen. A Lépcsők utolsó képe, hogy az egyre feljebb, lassan a táncos feje fölé emelkedő lufierdő száraiba Hargitai belegabalyodik: s míg nem kérdés, hogy a formai események megírják, létrehozzák a szóló történetét, mégis azt érezni, benne épp a táncos története marad rejtve.

A leadkép Jókuti György felvétele.

A K-Arcok sorozat két estje a Bethlen Téri Színházban.

Hód Adrienn: Uraim
Alkotótárs és előadó: Ivanov Gábor. Zenei szerkesztő: Mádi László. Külön köszönet: Hargitai Mariann, Molnár Csaba. Koreográfus: Hód Adrienn

Réti Anna: Lépcső
Előadó: Hargitai Mariann. Szöveg: Halasi Zoltán. Hangkulissza: Debreczeni Márton. Tér, koreográfia: Réti Anna