Nagyot csalódik, aki azt várja a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Exodus című előadásától, hogy most végre válaszokat kap azokra a kérdésekre, amelyek az összeszorított foggal a jövőbe tekintő Magyarországot (meg a még mindig felelőtlenül ábrándozó Európát) úgy bő fél éve éjjel-nappal foglalkoztatják, a közbeszédet kizárólagosan tematizálják, emberi kapcsolatainkat ritkán látott gyorsasággal újrarendezik. Persze, hogy a menekültekről van szó, miközben a velük kapcsolatos, róluk szóló, dühödten ismételgetett kérdések egyértelműen elfedik a lényeget. Miért jönnek, honnan jönnek, mit akarnak, tényleg elveszik a munkánkat, a nyelvünket, a kultúránkat, megerőszakolják a nőinket, elrabolják a gyerekeinket, honnan van okostelefonjuk? – ezek és az összes többi mantra csupa önfelmentő, a felelősséget hárító kifogás.

A szabadkai Exodus

Pedig hát olyan egyszerű ez: ott áll előtted egy ember, aki kenyeret és vizet kér, te meg segítesz neki, vagy éppen belerúgsz. Mindkettő a te döntésed, ráadásul olyan döntés, amit itt és most kell meghoznod, nem hónapokig tartó kormányközi egyeztetés és egyezkedés, esetleg annak körültekintő (?) mérlegelése után, hogy két-három évtized múlva a gyerekeiddel mit fog csinálni az előtted a porban térdelő, riadt tekintetű figura. Igen, embert próbáló a feladat, a szó minden értelmében az. Mindebből egyenesen következik, hogy a témáról képtelenség objektíven szólni: itt csak szélsőséges álláspontok vannak, meg az azok nagyhangú képviselői között feszülő virtuális szögesdrót, ami különös szemellenzőként működve a legtöbb esetben megakadályozza, hogy akár egy pillanatra is a vitapartnerünk nézőpontjába helyezkedjünk. És amíg mi a magunk építette kerítés két oldalán állunk és köpködünk, észre se vesszük, hogy akikről amúgy szó van, értetlenül vagy dühösen figyelnek minket.

A szabadkai Exodus erénye, hogy meg se próbál igazságot tenni a háborús felek között, de közben nem sétál be az egyrészt-másrészt típusú, az elfogulatlanság látszatát kínáló mérlegelés csapdájába sem. Olyan utat választ a rendező Tolnai Szabolcs, ami saját művészi látásmódjából, erősen személyes ihletettségű műveiből sokkal inkább következik, mint a választott témából: a rendező az alkotótársaival közösen gyűjtött és az általa rendszerezett tapasztalatokon átszűrve jeleníti meg a vándorlással mint motívummal kapcsolatos benyomásait, félelmeit, elképzeléseit. Az előadás olyan, mint egy ismeretlen nyelven írott képes szótár, amit hol érdeklődve, hol elborzadva, legtöbbször mégis értetlenül lapozgatunk: a markáns és enigmatikus képek mellé gondosan odahelyezett testnedv- és talajminták gyakran nem tudnak meggyőző erejű bizonyítékként szolgálni.

Tolnai Szabolcsnak ez a második színházi munkája: az elsőt szintén ezen a színpadon, szintén az igazgató Urbán András kérésére rendezte, még 2011-ben. Az Éljen a szerelem! a száz évvel ezelőtti Szabadkáról, a köddé vált Monarchiáról és a Csárdáskirálynő mitológiájáról mesélt borongós, melankolikus, nosztalgikus, gyönyörűséges képekben. A filmes (lásd például Fövenyóra, Az erdő) és a színházi rendező Tolnai folytatja és kiegészíti egymás munkáját: a klasszikus dramaturgia elhagyása, az idősíkok szeszélyes keverése, az álmok és emlékek, a valóság és a képzelet egymásba játszatása, a múlt képzeletbeli rétegeinek precíz régészként történő feltárása és a már említett személyesség, a délvidéki régióhoz való kötődés tartozik az alkotói védjegyek közé.

Molnár Edvárd felvételei

Ennek az ars poeticának fontos eleme a múlt megidézése, újramondása, elképzelése, s talán ezen a környéken kell keresnünk annak az okát, hogy miért nem (elsősorban) a Szabadkán és környékén 2015 nyarán–őszén megtapasztalt menekültválság jelenvalóságáról beszél az előadás. A rendező és a színészek ugyan a krízis egyik emblematikus helyszínén, a szabadkai téglagyárban és a környéken másutt is gyűjtöttek anyagot, találkoztak és beszélgettek menekültekkel, a végső fókusz azonban a konkrét eseteknél jóval általánosabb, talán már túlságosan is általános lett. Az Exodus premierjét eredetileg a téglagyárban tartották volna, ám a hűvösbe forduló időjárás megakadályozta a tervet: az, hogy a jól fűtött színház kényelmes bársonyszékeiből nézhetjük a történet nélküli mesét, azonban jóval több egyszerű helyszíncserénél. (Hogy nagyjából mi várt volna a nézőkre a téglagyárban, arról a 12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon bemutatott, K. Kovács Ákos és Tolnai Szabolcs jegyezte négyperces filmetűd, az Afgán dzsungel metsző élességgel tudósít.)

Az Exodus rémálmok, hallucinációk, értelemmel alig felfogható, a zsigerekre ható képek szeszélyes gyűjteménye. Vannak persze konkrét, a jelenhez erősen kötődő, a hírekből és az utcáról egyaránt ismerős betétek: a fölösleges és erőltetett beengedési procedúra után (vajon ha nem adok ujjlenyomatot, tényleg nem nézhetem meg az előadást?) a színpadon békésen napozgató olasz turistapár fogad minket, menekülteket. A jövevények iránti ijedt rajongásuk az európai ember civilizációs felsőbbrendűségéről szóló komikus látlelet: tört angolsággal győzködnek minket arról, hogy Európa a tökéletes szabadság otthona. A botcsinálta fogadóbizottság lelkesen és félve aggatja ránk ruháit, ám a ruhakupac alól olyasmi kerül elő, amire senki se számított.

Az előadás visszatérő képe a (nem is olyan) mélyre ásás: a szép látszat mögött könnyen lehet, hogy vicsorgó csontvázat fedezünk fel. Aki még tud és mer emlékezni, annak két kézzel kell kikaparni a saját tegnapját jelentő tárgyakat a föld alól, máskor viszont a homok ápol és eltakar: egykedvűen nyeli el mindazt, amire nem szabad, nem kell többé gondolni. Az előadás hosszabb-rövidebb etűdök füzére, melynek alkotóelemei között gyakran nem tapintható ki a kapcsolódási pont: az otthon elhagyása és az új haza keresése határok nélküli, rendkívül tág teret ad az eleve asszociatív módon építkező, a minitörténeteket szokatlan befejezésekkel megfejelő produkciónak.

A hatalom emberei (?) szörcsögő-hörgő hangokat hallató, elefántorrú, zsákarcú, félelmetes szörnyetegek, akik kíméletlenül végeznek egy ártatlan lénnyel. A vízen halkan ringatózó csónakot látunk, benne három férfi. Vagy talán gyerekek, akik láthatatlan gépfegyverekkel háborúsat játszanak, de amikor megerőszakolnak egy lányt, azon már nem lehet mosolyogni, ahogy akkor sem, amikor csak nyúlós-ragacsos pép marad a lány bájos arcvonásaiból. Később két nő áll egymással szemben, az egyik szertartásosan fogadja, kedvesen faggatja a másikat arról, hogy akarja-e a munkánkat, a kultúránkat, és így tovább. Nem, nem, ő semmit sem akar, csak éppen a húsunkat és a vérünket. A jelenet közben az európai asszony levetkőzik, a másik kapja meg ruháit, a szerepcsere (az integráció?) lezajlott, csak éppen közben visszavonhatatlanul elveszítettünk valamit. Később drótháló feszül a nézőtér és a színpad határára: irigykedve és viszolyogva bámuljuk a kimért, mesterkélt, hazug életet a formás kerítés (a „fancy fence”) túloldalán, egészen addig, míg az ott élők finoman szólva is kérdéses módon jótékonykodni nem kezdenek az itt ragadtakkal.

Az Exodus nem ambicionálja, hogy rendet tegyen a menekültkérdésben: nem szolgál biztos recepttel, nem ad megnyugtató válaszokat, helyette felkavaró, nyugtalanító képeivel megingatja biztosnak képzelt hídfőállásainkat. Az egyik jelenetben súlyos, nehéz mondat hangzik el: „Nem tudom, hogyan lehetne erről beszélni.”

Ha tetszik, ezt úgy értem, mint a szükségszerű kudarc őszinte beismerését. A szigorú arcú, néma férfi angyalok mindenesetre megrovóan néznek ránk.

A FÓKUSZBAN: Menekültek további írásai:

Mundruczó Kornél: Zuhanás az ismeretlenbe

Kovács Bea: Multikulturális csodák – Needcompany: A vak költő