Egyasszony. Ösztönös zsenialitás sugárzik a címből, mely egyrészt a szavak fájdalmas egyszerűsége folytán rögtön közösséget kovácsol – amibe én is beletartozom. Én is egy asszony vagyok. Másrészt az egybeírás által jelenvalóbbá válik benne a nő test.

Az a női test, aminek annyi, de annyi dolga van élete során: kigömbölyödni (itt-ott), kívánni-élvezni, megfoganni, tágulni, szülni, szoptatni, azután is kívánni-élvezni, feszesnek maradni… Mindig van valami teendő, mindig van min izgulni – és olyan az egész világon nincs, hogy egy női testnek mindig minden úgy menne, mint a karikacsapás. Emiatt olyan ambivalens, problematikus és sokszor szorongásos a nő viszonya a saját testéhez.

Az Egyasszony ezekről a nem-megfelelésekről és az emiatt érzett bűntudatról is szól – és a külső szemlélő számára is elviselhetetlennek tűnő szenvedésről, a reményről, a talpra állásról és az autonómiáról, melynek köszönhetően végül magára talál a női test. Ez a folyamat jól látható Paczolay Béla rendezésében: a női test magára talál a színpadon is.

A narrátort Tenki Réka játssza, akinek tehetsége és alkata is lehetővé teszi, hogy nagy utat járjon be a csitritől az érett asszonyig. Játékában benne van az út és a megérkezés: egyszerre éli és meséli a történteket. Az elő-adás lényegében egy orvosi váróban játszódik, olyan térben, amiben a székek elsődleges feladata mintha az lenne, hogy kerülgessék őket. (A díszlet és a jelmez Kálmán Eszter munkája.) A mennyezetről lógó neonlámpák fokozzák ezt az SZTK-hangulatú, részvétlen ridegséget, ráadásul az előadás legfeszültebb pillanataiban kezdenek el elviselhetetlenül zúgni-sisteregni. (Barabás Béla a mestere ennek a zajzenének.)

Amikor Tenki kimondja az első mondatot („Maga héthetes terhes, gratulálok”), nem látszik a teste. Aztán előjön a paraván mögül egy naiv kislány: idétlen kozmetikusköpeny, szürke cicanadrág és fehér papucs van rajta.

És elkezdi mondani. Közben tétován járkál ide-oda, babrál, izgul, leül velünk szemben, beleharap egy almába, de aztán meggondolja magát. A sporttáskája fülébe mint egyetlen biztos pontba kapaszkodik. Az első gyermeke születéséről beszél: a szülésze két gyorsító injekciót is beadatott neki, hogy idejében odaérjen a felettesével vívott teniszmeccsre; az elbeszélő kislánya emiatt lett testi és értelmi fogyatékos. Tenki megemlíti, hogy Kádár doktor jóképű, de a szeme hideg – bizarr, ahogy a teste „lekíséri” ezt a megjegyzést, ahogy kacérkodva megrezdül a válla az SZTK-fényekben, a megalázottság, a fájdalom és a félelem érzéseinek közepette.

Amikor végre hazaviheti Zsuzsit, otthont varázsol: párnákat rak a fehér műanyag székekre, zenélő forgót húz fel a paraván mögött, boldogan sürög-forog, kerülgeti a bútorokat. Amikor Zsuzsi egészségi állapotáról van szó, kék mappát szorongat a kezében. Amikor agresszív és bántalmazó férjéről beszél, tétovábbá válik a mozgása, a teste ugrásra (védekezésre) készen meg-megfeszül. Felfedez egy csak számára látható foltot az egyik széken, minden dühét, elkeseredettségét és frusztrációját a piszok eltávolításába veti, úgy dörzsöli, mintha ettől változhatna meg az élete.

Megemlíti, hogy a férje elégedetlen az ő külsejével. Tenki egy kicsivel később megáll, végigméri magát, mintha tükörbe nézne. Külön megnézni a mellét – talán most öltött „végleges” formát a teste a szülés és a szoptatás után –, majd megadón, törődötten, fáradtan ejti le vállait. Hiába a dac, az ellenállás, titokban elbizonytalanodik minden egyes, a külsejére vonatkozó megjegyzéstől. Egyasszony akkor érzi magát szépnek, ha önazonos. Ha szeretik, megbecsülik. Ha nincs lelkifurdalása amiatt, hogy a teste nem képes a tőle elvárt működésre – amiatt, hogy nem tudott egészséges utódot a világra hozni.

De aztán továbblép. Asszonyosan kényelmes kontyba tűzi a haját, teszi a dolgát. A dacból határozottság lesz. Leveti a kislányosan idétlen kozmetikusköpenyt.

Vagyis már épp elkezd történni vele valami, amikor teherbe esik, és a harminchatodik héten kiderül, hogy a magzata egy fertőzés miatt nem fejlődött rendesen. Meg kell szülnie halott gyermekét. Azt hiszem, ez a legszörnyűbb és legfelfoghatatlanabb dolog, ami egy nő testével történhet. És ami mindezzel szemben áll: a kórházi közeg, amit a rideg rutin és a részvétlenség vezérel. Hogy anyukának szólítják azt, aki még világra sem hozta halott gyermekét. Hogy vállrándítással intéznek el mindent, ami a magzat testével történik. Rajta ül? Nem baj. Leesett? Nem baj. (Olyan jó lenne most ideírni azt, hogy szerencsére azóta minden más lett! De nem lett… Egyedül az tölt el reménnyel, hogy egyre hangosabbak a méltatlan viszonyok ellen tiltakozó hangok. Köszönet érte többek között Péterfy-Novák Évának is.) Tenkinek a mozdulataiba van kódolva a tragédia, mintha a teste külön is játszana. Ül velünk szemben, és szinte a saját izmaimban érzem, milyen merevek a végtagjai és a nyaka. Kétoldalt a székbe kapaszkodik – ezzel a mozdulattal fogja leemelni a saját súlyát a halott babáról.

De aztán továbblép. Elhagyja a férjét. A papucsot csinos cipőre cseréli, és piros ruhát vesz fel. (És telitalálat ez a ruha: a hétköznapinál kicsit elegánsabb, finoman nőies, de nem kihívó… Nemcsak egy ruha, hanem valakinek a ruhája.) Tenki közben megöregszik és megszépül a színpadon. Egy olyan nővé válik, aki tudja, mit akar. A teret is kezdi belakni, a saját dolgait helyezi el benne, nyomokat hagy: vállfára akasztott ruhákat pakol ki, köztük egy aprócska, kötött pulóvert – ekkor születik egészséges fia a második kapcsolatából.

Talpra áll, új életet kezd, és aztán eltemeti a lányát.

Ezen a ponton válik végképp világossá, hogy a színpadi fikcióban valóban a felidézés, a visszaemlékezés gesztusa a legerősebb. Tenki előre, szinte szertartásosan készül erre az utolsó vallomásra – emiatt az az érzésem, hogy az elbeszélő számára a most következő részt a legfontosabb elmondani. Hátrahúzza a székeket, egy sorba rendezi őket, egyet kitesz a színpad elejére, középre. Ez a tér már az övé. Rendet teremtett abban a káoszban, amelyben az előbb még oly idegenül csetlett-botlott. A saját képére formálta a körülötte levő világot.

Felvesz egy fekete kabátot, és leül velünk szemben.

És mondani kezdi. De ekkor már megérkezett a saját testébe.