A könyvvel a színpadon ilyen könnyű kézzel bánni nyilván nem tekinthető tabuszegésnek. De ha nem az, akkor micsoda?

A Rimini Protokoll ősbemutatója a weimari művészeti fesztiválon – Adolf Hitler: Mein Kampf, Band 1 & 2 – játék egy bestsellerrel, amelynek tartalmát senki sem ismeri.

1926. július 3-án Adolf Hitler megérkezik Weimarba, és az Elefánt Szálló vendégkönyvének személyi rovatába ezt jegyzi be: Író, München. Miután a Landsberg am Lech-i erődben fogsága idején már megírta az első kötetet, immár a másodikon dolgozik: így készül a könyv, amely szerzője majdani uralmának végéig el fogja érni a tizenkét és fél milliós példányszámot, úgy is mint a nemzetiszocializmus állami bibliája, amely házasságkötések és pályák lezárása alkalmából ajándékként jár az érintetteknek, és a front számára különkiadásokat is nyomtatnak. A rezsim ellenfelei és áldozatai még a koncentrációs táborok könyvtárából is kikölcsönözhetik – csak Buchenwaldban mintegy nyolcvan kölcsönzést számoltak össze. Hogy ki, hogyan és miért olvasta el éppen ott, ugyanolyan kevéssé ismert, mint ahogy a könyv hatását a többiekre is pontosabban lehetne felmérni. 1945 májusától minden nyilvános intézményből eltávolították, és minden bizonnyal milliók dobták ki, vitték le a pincébe vagy dugták el több-kevesebb gonddal házikönyvtáruk második sorába; gyakran hiányzott az előzékoldal is, amelyen ex libris-bélyegzők és ajánlások mellett a tulajdonos neve is szerepelhetett. Az olvasmány hatásának tisztázatlan kérdéséhez járult most – és a Rimini Protokoll éppen ezt a témát kutatja – a könyv birtoklásának tabusítása, legalábbis a megszállási zónákban és a két, belőlük kialakuló német államban. Más országokban, mindenekelőtt Nyugat- és Dél-Európában, de az Egyesült Államokban is, Hitler Mein Kampfjának már létező kiadásai megfelelő bolhapiaci áron elérhetőek voltak. Eme szerzőre is vonatkozik, hogy halála után hetven évvel érvényét veszti a szerzői jogvédelem, tehát a Mein Kampf 2016. január elsejétől jogi nyelven szólva „közszabad” lesz, és az utánnyomás a szerzői jog minden további fenntartása nélkül lehetségessé válik. Németországban jelenleg nem teljesen világos, hogy mindez a szóban forgó műre is vonatkozik-e.

Eleddig, minden legenda ellenére, a Mein Kampf birtoklását és olvasását semmi sem korlátozta, legfeljebb a könyvtárakban kellett bizonyítani az érdeklődés tudományos jellegét. Tilos viszont az írásmű terjesztése és főképpen annak utánnyomása; a bajor szabadállamban a „Nemzetiszocialista Német Munkáspárt központi kiadóvállalatának utód-káeftéje, München, jogutód Franz Eher” az Adolf Hitler nevű szerző jogait is képviseli, tehát ellenőrzi, és a németországi új kiadásokat az év végéig törvényes alapon megakadályozhatja. Hitler nyolcszáz oldalas szövegének „közszabadságával” új helyzet áll elő. Ettől kezdve az eklektikus írásmű új kiadásai jogilag ugyan továbbra is megtámadhatók „népbujtogatás” és nemzetiszocialista propaganda címén; ebben meg is egyeztek a német belügyminiszterek. Ám egy tudományosan kommentált kiadás a Mein Kampf keletkezése után kilencven évvel nagyon is elképzelhető lenne a mű kora kontextusában való értelmezéseként – titkos forrásokkal, a történelem kiforgatásával, önéletrajzi ürügyekkel és antiszemita célzásokkal felcicomázva. Ebben az esetben az is felismerhető lenne, milyen veszélyes még ma is ez a könyv. A müncheni Jelenkor-történeti Intézetben egy történészekből álló team hírt adott egy olyan kiadásról, amely kétezer oldalon világítja át úgyszólván definitív érvénnyel és egyszersmind kommentálja is Hitler könyvét. Ez a munka pedig azonnal megváltoztatná a könyv társadalmi státusát mint feltehetően keveset olvasott tabu-bestsellerét, gyűjtők antikváriumi leletéét és valószínűleg használhatatlan forrásmunkáét, amely még a mai neonácik megértését sem teszi lehetővé, lévén hogy ez utóbbiak ugyan fétisként tisztelik a művet, de eszükbe sem jut, hogy gondolkodási vezérfonalként tanulmányozzák.

Ez volt nagyjából a kiindulási helyzet, amikor Helgard Haug és Daniel Wetzel a Rimini Protokolltól Sebastian Brünger dramaturggal összefogva három évvel ezelőtt munkához látott. A könyvet nem kellett külön beszerezni, hiszen az internetről letölthető. Különböző országokból és korokból származó kiadásokat gyűjtöttek össze, találkoztak a Mein Kampf-kutatás szakértőivel, és olyan szereplőket kerestek, akiket a maguk tizenöt éven át kidolgozott módszerével akartak színpadra állítani. Olyan emberekre volt szükségük, akiknek valamilyen kapcsolatuk van a témával, és ez a kapcsolat hatással és kölcsönhatással van rájuk magukra, mondhatni, megemeli őket, és a tárgyat új perspektívából világítja meg. Az ősbemutatóhoz Weimart választották, mert itt a nemzetközi művészeti fesztivál és a Német Nemzeti Színház közösen vállalta a megbízó szerepét, továbbá a klasszikusok városa egyike volt azon helységeknek, amelyek auráját Hitler magába szívta, miután 1926-ban itt zajlott le az ismét engedélyezett náci párt első kongresszusa. 1937-ben lebontották a híres-nevezetes Elefántot, hogy a buchenwaldi koncentrációs tábor építésével egyidejűleg hipermodern luxusszállóként építsék újjá – a bejárat fölötti balkonnal egyetemben, amely szántszándékkal Hitler fellépéseihez készült. A weimariak pedig így kiáltoztak: „Kedves Führer, ez kevés a jóból, / Lépj ki már az Elefánt Szállóból!”

A Rimini Protokoll megközelítési módjára jellemző a tárgy tekerőző, hurkokkal és gyűrűkkel cifrázott körüljárása. Az előadás kezdetén a színpad bal szélén, a még mindig bámulatosan nyers állapotban hagyott elektromos felszerelés felhasználásával, egy kis karácsonyfa mellett egy televíziós képernyőn az Eichmann-per képei pörögnek, mialatt két szereplő egy Marx–Engels-összkiadást pakol ki egy könyvszekrénynek látszó színpadi elemből. A Karl Marx: A tőke. Első kötet kilenc évvel ezelőtt a Rimininek a mühlheimi drámaírói díjjal kitüntetett produkciója volt, amely egy ugyancsak ismert és ugyancsak kevéssé olvasott (bár pontosan ez sem tudható) könyvet dolgozott fel. Marc Jungreithmeier és Grit Schuster Tőke-színpadképe most hátulnézetből válik, kis fülkék és emelvények segítségével, a jelen könyv helyszínévé, amely könyv, mindenekelőtt a második részben, nehézfegyverrel ront neki a bolsevizmusnak, a kultúra vonatkozásában is. A karácsonyfa és Eichmann szomszédsága akkor válik érthetővé, amikor Sybilla Flügge jogtörténész elmeséli, hogy ő tizennégy éves korában karácsonyra egy saját fogalmazású Mein Kampf-kivonatot ajándékozott a szüleinek. Ekkor lép be Christian Spremberg, aki mint vak moderátor és ékesszóló szakértő már A tőkében is jelen volt: bevásárlókocsija most meg van tömve a Braille-írással szedett Mein Kampf hat vaskos kötetével. Mikor a könyv borítóján kitapogatja a horogkeresztet, az semmit sem jelent neki, mivel az ő számára a nácizmus kultuszát elsősorban hangok és beszédmódok határozzák meg – ő csupán a propaganda auditív oldalát ismeri, ám hangoknak és horogkeresztnek fenti kis szétválasztása e propaganda vizuális minőségére is rámutat. Ehhez adódik, mintegy perspektívaváltásként, Alon Kraus izraeli ügyvédnek a nézőtérhez szóló, rejtetten dupla fenekű tézise, miszerint „léteznek jobban megírt antiszemita szövegek is”, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a könyv voltaképpen már rég nem annyira veszélyes.

Candy Welz felvételei

A perspektívák ilyetén váltogatásával Helgard Haug és Daniel Wetzel a döntő kérdést vetik fel a színpadon. Mit jelent napjainkban ez a könyv, amelynek copyrightja, hetven évvel a szerző halála után, az év végén megszűnik? Volkan T Error [volle Kanne Terror – teli kanna terror, szójáték az illető nevével – A ford.], a német-török rapper irritáló ambivalenciát lop a játékba, amikor kezében az őt mámorba ejtő török comic-változattal hanyagul előadja, hogy az előadás végén, egyetlen képben még a holokausztot is kitárgyalják, mielőtt a záró képben „az ezeréves birodalom hamuvá porladna szét”. Egy pillanatra megjelenik a színházi térben a vonzerő, amelyet Hitler harci irománya a mai török–arab–iráni világra gyakorol. A story egy további rétege – amely rétegekbe a sokperspektívájú est talán kissé túl rendezetten tagolódik – a német „várbörtön-irodalom”: a Horst Mahlerre, a RAF egykori és azóta a jobboldalra átváltott ügyvédjére vetett rövid pillantás után Mahler a maga börtöndossziéjával azzal a kérdéssel ostromolja Volkant, hogy mit ír ez idő szerint Beate Zschäpe, az NSU [Nationalsozialistischer Untergrund – Nemzetiszocia-lista Földalatti Mozgalom – A ford.] hősnője, aki az éveken át tartó bírósági tárgyalás alatt végig letartóztatásban volt, miután ez a mozgalom gyilkosságok és gyilkossági kísérletek egyedülálló sorozatát követte el török származású németek és rendőrök ellen. Matthias Hageböck, a könyvrestaurátor, aki különben az Anna Amália Könyvtárban dolgozik, Mein Kampf-kiadások bámulatos rakásával egyensúlyoz. Volkan két további török kiadással terheli túl a rakást, és persze ez is a demisztifikálás és a megjelenítés játékának egy, a Riminire jellemző vonása: Hitler vulkanikusnak szánt könyve a szó szoros értelmében az előadás játékszerévé válik.

A könyvvel a színpadon ilyen könnyű kézzel bánni nyilván nem tekinthető tabuszegésnek. De ha nem az, akkor micsoda? Egy történész szakértőkből álló kerekasztal-beszélgetésen a helyes értékelésről folyt késhegyig menő vita. Norbert Frei jénai történészprofesszor el tudja ugyan képzelni, hogy a közeljövőben valaki, magát semmitől sem zavartatva, a Mein Kampfot olvassa a földalattin, mégis úgy véli, „semmi szükség az efféle normalizálásra”. Rendben van, itt elsősorban az akadémikus illetékesség volt a tét, és Frei professzor a maguk ezeroldalas kommentárjait lobogtató kollégák segítségére sietett. A hatalmas lábjegyzet-apparátus akaratlanul is hozzájárulhatna egy újabb misztifikációhoz: tudniillik ahhoz, hogy ezt a könyvet olvasni sem lehet a szakemberek tudásának igénybevétele nélkül. Helgard Haug azonban úgy gondolja, hogy bizonyos „normalizálás” már végbement, mivel tizenöt évvel ezelőtt egy ilyen színházi projekt még elképzelhetetlen lett volna. Az anyag feszültségmentes kezelésének lehetőségét jelzi az is, hogy a weimari művészeti fesztiválon semmiféle botrányra nem került sor. Az est azt bizonyítja, hogy a Rimini Protokoll korántsem provokált, hanem egy félig már nyitott ajtón rontott be. Mindent összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Hitler könyve még egy csattanós „Best of Mein Kampf” változatban sem lenne már különösebben veszélyes, mivel csáberejének minden jobboldali szárnyverdesés ellenére sincs Németországban rezonálásra kész tere. Volkan ezzel kapcsolatban megjegyzi: „A »best of« török megfelelője a »Hit-ler«.”

Fordította: Szántó Judit

A FÓKUSZBAN: Népírtás további cikkei

Fuchs Lívia: Az élet diadala
Tünet Együttes: Sóvirág
Kommentár: György Péter, Herczog Noémi

Turi Timea: A stílus maga
Szép Ernő: Emberszag

Tompa Andrea: A könnyű gonosz
Milo Rau: Gyűlöletrádió

Goda Móni: Az elhibázott feketén-fehéren
William Kentridge / Handspring Puppet Company: Übü és az Igazság Bizottság

Adorjáni Panna: Valaki helyett beszélni

Négy dráma a ruandai, boszniai, kambodzsai és örmény népirtásról