De vannak humoros pillanatok is. Keserédes, bús, felszabadító irónia.

Bezerédi Zoltán. Takács Mária felvételei

Nem akartam ottmaradni a színházban az előadást követő kerekasztal-beszélgetésre, mert úgy éreztem, megteltem. Másfél órán keresztül történeteket hallgatni rákos megbetegedésekről, a másik (bekövetkezett) vagy a saját (várható) halálról felkavaró élmény. Illetve annál összetettebb, hogy egyetlen jelzővel pontosan le lehessen írni. A téma és a tudat, hogy velem is megtörténhet, kegyetlen. Az, amikor az egészségügy katasztrofális helyzete kerül szóba, dühítő. Amikor pedig az egészségügyi dolgozók fásultsága és érdektelensége, elszomorító. De vannak humoros pillanatok is. Keserédes, bús, felszabadító irónia. Ilyenkor felnevetek, és érzem, hogy valami elkezd oldódni bennem: furcsa mód nem fájdalom és nem is szomorúság, inkább a kínos érzés, hogy valami olyasmiről van szó, amiről nem szokás beszélni, s ami így – verbális és vizuális alulreprezentáltsága okán – már-már a tabu kategóriájába szorul.Végül mégis maradok a beszélgetésre, és utólag úgy gondolom, jól tettem. Veiszer Alinda kérdez orvosokat, a Magyar Hospice Alapítvány munkatársait és egy mellrákból meggyógyult nőt (dr. Muszbek Katalin, dr. Ruzsa Ágnes, Pilling János, Halom Bori, Gaal Ilona), akiknek a történetei szervesen beépülnek a színházi élménybe, így a két rész tulajdonképpen együtt alkot kerek egészet; a második, a beszélgetés valamelyest oldja, elfogadhatóbbá teszi a jóval könyörtelenebb elsőt, a felolvasószínházat. Mert a forma, ahogyan Lengyel Anna színpadra állította az érintettekkel készült interjúkat – egyszerűségéből fakadóan – könyörtelen. A tudat, hogy teljesen valós történetek hangoznak el, és hogy mindez frontálisan, egyszerű közlésként jelenik meg, nem hagy önvédelmi felületet a nézőnek. Nem engedi abba a biztonságot nyújtó tudatba menekülni, hogy ennek legalább egy kis része fikció, ráadásul folyamatosan arra kényszeríti, hogy nézzen szembe az információ közlőivel: emberi arcokkal, amelyek még inkább hitelesítik a történeteket.

Szávai Viktória

Hat színész áll a proszcéniumon, kottaállványból olvassák fel a beszámolókat, és mögöttük, egy képernyőn látható, éppen ki beszél. Olyanok, akár egy kórus, de szólamaikat nem dallamok szövik, hanem a kegyetlen valóság. Különböző betegségtörténeteket mutatnak be így: például beszél egy már meggyógyult anya (Urbanovics Krisztina) és az egyetemista korú lánya (Szávai Viktória), egy egészségügyi dolgozó (Szamosi Zsófia), akinek az édesanyja belehalt a rákba, egy meleg pár (Bezerédi Zoltán és Ördög Tamás), akik közül az egyik férfi haldoklik, és egy 57 éves nő (Csoma Judit), aki szintén tudatában van, hogy tüdőrákja miatt már csak nagyjából 60 éves koráig élhet. Az egyes történeti szálak kisebb epizódokból épülnek fel (dramaturgia és koncepció: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna), nem egyben, lineárisan mesélik őket végig a szereplők, hanem folytatólagos töredékekben, amelyek közé egyéb részletek is beszűrődnek: orvosok és ápolók beszámolói jelenítik meg a betegségtörténetek másik oldalát. Az alapprobléma ugyan mindegyik történetben azonos, az esetek mégis különbözőek: különböző emberi sorsok, reakciók és végkimenetelek rajzolódnak ki, megmutatva, hogy egyetlen (absztrakt) fogalom, mennyire eltérő (konkrét) tartalmakat jelölhet.

Csoma Judit

Azonban a kivitelezés sajnos kevésbé erős, mint a téma vagy a koncepció. Bár a kiválasztott és egybeillesztett szövegek izgalmasak és érdekesek, a monológok túl hosszúra nyúlnak, és ettől egy idő után ellaposodik a felolvasás. A színészi játék ellenpontozza a szövegek valódiságát, ami lehet alkotói szándék, de ebben az esetben nem jó értelemben valósul meg: bizonyos pillanatokban a szövegek hitelességét is megingatja, hogy a színészek beszéde mesterkélt, nem életszerű, nem természetes.
Mindez azonban nem csökkenti az előadás érdemeit. Azt, hogy informatív, amennyiben beszél a rákról, a betegség (el)viselésének lehetőségeiről, a Magyar Hospice Alapítványról. Hogy a halálról való nyílt kommunikáció hiányát pótolja. Valamint, hogy több szempontból közelíti meg a betegség jelenségét. Nemcsak a szenvedést mutatja fel, hanem a folyamat vicces és szép pillanatait is; vagyis nem életidegen jelenségként definiálja a betegséget, hanem létünk potenciális részeként.

Szamosi Zsófia

Hol? Radnóti Miklós Színház
Mi? PanoDráma: Nincs sírás, nincs semmi, avagy „Haló, itt egy emberről beszélünk!”
Kik? Bezerédi Zoltán, Csoma Judit, Ördög Tamás, Szamosi Zsófia, Szávai Viktória, Urbanovits Krisztina. Dramaturgia és koncepció: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna. Színpadra állította, kreatív producer: Lengyel Anna