…a színészek nem félnek túllépni „az illendőség” határán és a nézőt zavarba, illetve kényelmetlen helyzetbe hozni.

Idén negyedik alkalommal rendezték meg a Bethlen Téri Színházban a határon túli magyar színházi műhelyeket bemutató sorozatot, a Vendégváró Fesztivált. A budapesti közönség ezúttal a Váróterem Projekt munkásságát ismerhette meg a háromnapos rendezvény során. A kolozsvári társulat alapító tagjai hat évvel ezelőtt, rögtön a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elvégzése után kezdtek neki a közös munkának: a projekt honlapján olvasható ismertető szerint nem a kísérletezés hajtotta őket a független színházi szcéna felé, egyszerűen „csak” azzal szerettek volna foglalkozni, ami igazán érdekli őket, remélve, hogy az majd mások figyelmét is felkelti. Egy biztos, ez sikerült: a fesztivál során látott Advertego, Zéró és paraFabulák című előadásaik személyes hangvételükkel, egyedi hangzásvilágukkal, bátor dramaturgiájukkal, formai nyitottságukkal és nem utolsósorban humorukkal azonnal rabul ejtették a nézőket.

Advertego. Imecs Zoltán felvétele

Mindhárom előadás egy olyan világot és generációt tár elénk, melyekhez – a Váróterem Projekt fiataljaihoz hasonlóan – mi is tartozunk: ahol a bürokrácia mindent az uralma alatt tart, ahol kilátástalanság és zűrzavar sújtja az embereket; ahol félő, hogy még a nullánál is kevesebbek vagyunk; ahol egyetlen lehetséges út vezet a sikerhez, az egó előtérbe helyezése.

A témát illetően az Advertego a legszerteágazóbb: mintha minden generációs problémát – a (sikertől, a csodálattól, a szerelemtől való) függést, a devizahitelt, a pályázati lehetőségeket, az önmenedzselést, a (testi) énképzavart – magába kívánna sűríteni, s kerettörténetül a színházat választja. Színpadra lépnek a színházi világból ismerős karakterek: a díva (Simó Emese), aki lángol az erotikától, s akit a férfiak imádnak, a nők pedig gyűlölik; a „mély” színésznő (Sebők Maya), aki verset szavalva tárja fel a lélek bugyrait, a nézői figyelem elvesztésekor pedig dührohamot kap a színpadon; a vesztes, a mackótestű munka nélküli színész (Vetési Nándor), akit az önelégült rendező (Molnár Bence) földig aláz; a társulatvezető (Imecs-Magdó Levente), aki szeretne már egyszer jófej lenni; a mindenes (Csepei Zsolt), aki ha egy pályázat úgy kívánja, színésznek áll. A karakterek által betekintést nyerhetünk a független társulati lét nehézségeibe, a pénzügyi gondokba, a pályázati rendszerbe és magának az előadásnak a létrejöttébe. Az egyes történetek lazán kötődnek egymáshoz, a szereplők ki-be mászkálnak egymás jeleneteiben, olykor ellopva egymás végszavát is. Az előadás dramaturgiája tökéletesen leképezi azt a kusza útvesztőt, amilyennek a szereplők a világot látják, és valóban, a kijárat csak akkor tűnik fel, ha az advert ego! jelszót kezdik el követni: ennek megfelelően a díva próbálja „eladni” magát az egyik nézőnek, azaz rávenni Zoltánt, hogy essen vele szerelembe, míg a „mély” színésznő a nézők és a kollégák tiszteletét akarja kivívni „érzékeny” – a nézők számára nevetséges – elő-adásmódjával.

A káros szenvedélyekről szóló Zéró – az Advertegóval ellentétben – egyenes vonalvezetésű, miközben a karakterek itt is átjárást kapnak egymás történeteibe. A függőségről szóló daraboknál rendszerint felmerül a kérdés, hogy az előadás vajon nem csupán gyenge utánzata-e az olyan kultikus alkotásoknak, mint a Trainspotting, a Rekviem egy álomért és A szégyentelen című filmek, illetve a beatnemzedék regényeinek. A Zéró alkotói azonban nem esnek a másolás hibájába, nem próbálják meg hitelesen ábrázolni a drogfogyasztók világát vagy a Jack Kerouac-féle „pusztul a világ” érzését, a függőség – ahogy az Advertegónál a színház – csupán a keretéül szolgál a történetnek, s azon belül az önmegvalósítás kérdését kutatja. A többszörös öngyilkossági kísérletet elkövető depressziós lány (Pál Emőke) például egyszerűen nem érti, hogy ha minden rendben van, márpedig miért ne lenne minden rendben az életében, akkor mégis mi nyomja olyan elviselhetetlenül a szívét. A nappal boncnokként, éjjel pedig taxisofőrként dolgozó fiú (Rácz Endre) a magány és a kommunikációképtelenség terhét hordozza a vállán, míg a kanapén fetrengő meg nem értett művészt tudat alatt az az apai elvárás kínozza, hogy legyen belőle Valaki.

Rumi László paraFabulák című tárgyanimációs rendezése a korábban látott két előadás után korántsem tűnik gyerekelőadásnak, sokkal inkább a felnőtteknek szól, s mintha összegezné a két előző este tanulságait: törődjenek bele, hogy mindig az ártatlanok szenvednek, ne keressenek hiábavaló dicséretet, jótett helyébe semmit ne várjanak, ravaszsággal és lenéző magatartással mit sem érnek, és ha lehet, próbáljanak már megférni a bőrükben. E hét parancsolatot tükröző állatmeséket különböző háztartási eszközök – tojásszeletelő, sószóró, szita, konzervnyitó stb. – segítségével, illetve rengeteg zenével és humorral megfűszerezve adják elő.

Míg az élőzene a Zéróban inkább hangulatfestő elemként van jelen, addig az Advertegóban és a paraFabulákban fontos dramaturgiai szerepet tölt be. A „ki vagyok én” problematikát Cseh Tamás Jobbik részem című dala húzza alá, az igaz szerelem létezésének megkérdőjelezése után Enrique Iglesias Hero című száma csendül fel, a díva szexuális objektummá válását, azaz megerőszakolását az Európa Kiadó Mocskos idők című slágere kíséri, míg az előadás üzenetét a Sziámi Ennyi című műve foglalja össze az Advertegó–ban. A paraFabulákban Bertóti Johanna dramaturg veszi kezébe a gitárt, és köti össze az egyes jeleneteket, melyek során a gyerekeknek is ismerős zenei motívumok, például A rózsaszín párduc vagy a Volt egyszer egy Vadnyugat dallamai hangzanak fel.

A dalválasztásra, a szövegekre és a színészi játékra egyaránt a humor jellemző. Vállaltan fárasztó és erőltetett szóviccek tördelik például az Advertego előadását, miközben az intertextuális utalások is nevetség tárgyává válnak. Ironikusan hat például, ahogy az üresfejűnek tekintett díva a tetőn elnyúlva Esterházy Péter Egy nő című művéből idéz úgy, mintha azt egy ponyvaregényben olvasta volna, de nevetésre késztet az is, amikor a „mély” színésznő teljes eksztázisban, szinte himnuszként zengi Jónás Tamás A szád jutott eszembe című versét. A társulat humorforrásként tekint a giccs és a közhelyek világára is, a színészek szinte versenyeznek, melyikük tud több közhelyet elpufogtatni. Emlékezetes például az a jelenet, melyben az öntelt rendező annyira belelovalja magát a klisészerű utasítgatásba, hogy végül kibicsaklik a nyelve, és nem tudja befejezni a mondatát („vérezzen el a lelke, folyjon le a vére, és… és…”). De felejthetetlen élményt nyújt az is, amikor a hősszerelmes – akiről az idők folyamán kiderül, hogy valójában egy zaklató – véresen, vagyis tetőtől talpig szörppel leöntve zokog, hogy a lánnyal végre elkezdődhetett volna az élete, s ha ez a nézőknek még nem lenne elég csöpögős, a színészkollégák elkezdenek buborékot fújni a közönségre. A Zéróban elsősorban a karakterek által bontakozik a humor, a korábban említett szereplőkön kívül a pszichiátria elcsigázott dolgozói viszik a prímet, akik a munkájuktól és életüktől unottan bábokként ülnek a kanapén, és gépiesen kérdezgetik az öngyilkosságot elkövető lányt, hogy miért akart magának rosszat. A paraFabulákban pedig a háztartási eszközök használatából kerekedik ki a legtöbb poén: a farkas által tojásszeletelővel felaprított bárányból (tojásból) egy pillanat alatt ember áldozat válik, amikor is az áldoztató pap ostyaként kezébe fog egy tojáscikket, és azt mormolja, hogy „íme, az ember”. A farkasról és a daruról című fabulában egy borosüveg jelképezi a farkas torkát, míg a kínokat okozó csont a dugó lesz, s így a farkas valójában az alkoholista ember mintaképévé formálódik át, aki újra és újra rázendít a 100 forintnak 50 a fele című nótára.

Nem utolsósorban az előadások közös jellemzője még a szokatlan interakció. Abból a szempontból szokatlan, hogy a színészek nem félnek túllépni „az illendőség” határán és a nézőt zavarba, illetve kényelmetlen helyzetbe hozni. Már az első este kiderült, hogy a Váróterem Projekt előadásain igazából bármi megtörténhet a nézővel: rámenősen elkezdhet vele flörtölni az egyik színésznő, süteménnyel kínálhatják, ami később a halálát okozza, vagy megszavazhatja, hogy legyen szerelmi történet (persze ekkor is csak utólag derül ki, hogy a szerelmes férfi valójában egy zaklató), végül pedig egy Nem félünk a farkastól típusú közös vacsorát is eltölthet a darab szerelmespárjával.

Zéró. Robert Puțeanuff felvétele

„A szabadságot akartuk megtapasztalni: egyfajta útkeresésből és az önkifejezés kutatásából eredt” – nyilatkozta a munkájukról Imecs-Magdó Levente, a társulat vezetője. A Vendégváró Fesztiválon kiderült, hogy a Váróterem Projekt tagjai nemcsak akarnak, hanem tudnak is élni a szabadsággal, a Zéró című darabjuk főhősével ellentétben pedig egy dologtól biztos nem kell tartaniuk: attól, hogy senkik lennének.

Hol? A kolozsvári Váróterem Projekt előadásai a Bethlen Téri Színházban.
Mi? Zéró – írta: Botos Bálint (David Foster Wallace, Allen Ginsberg és William S. Burroughs szövegei alapján).
Kik? Színészek: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Pál Emőke, Rácz Endre, Sebők Maya, Lugosi Béla Emlékzenekar. Díszlet/jelmez: Kupás Anna. Rendező: Botos Bálint.

Hol? A kolozsvári Váróterem Projekt előadásai a Bethlen Téri Színházban.
Mi? Advertego – írta: Botos Bálint és a társulat.
Kik? Szereplők: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Molnár Bence, Sebők Maya, Simó Emese, Udvari Tímea, Vetési Nándor. Dramaturg: Bertóti Johanna és Csuszner Ferencz. Koreográfus: Sinkó Ferenc. Rendezte: Botos Bálint.

Hol? A kolozsvári Váróterem Projekt előadásai a Bethlen Téri Színházban.
Mi? paraFabulák – írta: Heltai Gáspár nyomán Bertóti Johanna és Rumi László.
Kik? Előadják: Bertóti Johanna, Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Udvari Tímea (korábban szerepelt benne: Molnár Bence, Simó Emese). Rendező: Rumi László.