Ahogy a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében talán nem egészen precízen rögzített díszlet kocsmapult berezeg minden alkalommal, amikor valaki nekitámaszkodik vagy hozzáér, jelezve az érvényesség instabilitását, ugyanúgy meg-meginogni látszik ennek az egész esti mesének a hitelessége is.

A kocsma az kocsma, akárhol legyen is – Irgácson, Írországban vagy máshol –, akárki igyon is benne, Falstaff, Herda Pityu vagy más. Minden kocsmának megvan a maga közönsége: törzsből és átmenő forgalomból áll, és a kettő írói alapanyagot szolgáltatva képes keveredni egymással. Ami az ír kocsmát illeti, arról John Millington Sygne óta van drámatörténeti tudomásunk, és nagyon valószínű, hogy A nyugati világ bajnoka helyszíneként leírt kocsma nem sokban különbözik attól, amit hozzávetőleg száz évvel később Conor McPherson tett meg színtérnek. (Tulajdonképpen az a különös, hogy Martin McDonagh szereplői nem fordulnak meg színpadi kocsmákban.) McPherson darabjának címe A gát, ami úgy kötődik a helyszínhez, hogy egy fotó a pub falán megőrzött egy fontos pillanatot a közösség múltjából: a duzzasztógát megépítését 1951-ben. Mintha csak lettek volna aranyidők valaha. De ez sem biztos. (Ez a kép lesz a végső.)

A kocsma állandó társulatát hárman alkotják. A tulajdonos, a harmincas fiatalember, Brendan, akin valószínűleg joggal tartják rajta a szemüket a nagynénjei, mert hajlamos a belátogatókat bármikor megvendégelni sörrel vagy viszkivel. (Az utóbbit a helyi nyelvjárásban gyorsítónak nevezik.) Jack, a családtalan ötvenes autószerelő rendszeres kuncsaft, aki meló után vagy épp nyereséges lóversenyezést követően szívesen tölti itt az időt. Egy másik mesterember, a negyvenes Jim bukkan még fel, aki munkaidőn túl otthon ápolja gyermeki gyengédséggel a beteg, idős édesanyját. Ebbe a társaságba lép be az innen már kivakarózott, menő üzletember, Finbar, aki épp eladta a környék egyik régóta és nem véletlenül üresen álló házát. A férfi a Dublinból érkezett vásárlóval, Valerie-vel jön be a kocsmába inni egy italt s bevezetni az új lakót. Félóra telt el eddig, belép a fiatal nő, most kezdődik a cselekmény, vagy amit annak kell nevezni.

Szarvas József és Mészáros Sára. Schiller Kata felvétele

A darab ezt az éjszakába nyúló estét írja le, amit a négy férfi és a nő együtt tölt iddogálva, beszélgetve. It’s just people talking – ahogyan a szerző összegezte. (Azt is elárulta egy interjúban, hogy két hét alatt írta művét. Úgy emlékszik, ír kollégája, Sebastian Barry mondta neki, hogy a legjobb darabok két hét alatt íródnak. Ami két évig sem készül el, azzal eleve gond van.) Tehát A gátban nem történik semmi, csak társalgás, furcsa sztorik hangzanak el, kísértethistóriák, s emlékek, vágyak, kívánságok merülnek fel töredékesen. Hőseink összeszimpatizálnak egymással, ennyi megállapítható. Mondhatnánk úgy is, hogy az emberi magány, a szeretetvágy, az együttérzés szólamai csendülnek fel, és ez a megfogalmazás voltaképp adekvát is lenne a művel. Indolens álláspontom szerint A gát közhelyekből épült. Az általánosságok szintjén szólnak hozzánk a dialógusok, keresett helyzetben házi használatra szánt, közérthető, sekélyes morált iparkodnak itt kicsikarni – juthatnak eszünkbe Trepljov szavai az általa kárhoztatott és unt színházról.

A huszonhat évesen debütáló McPherson színdarabját az 1997-es Royal Court Theatre-beli ősbemutató után modern klasszikusnak kiáltották ki, s azóta A gát számos helyen közönség elé került. Londonban legutóbb 2013-ban a Donmar Warehouse-ban játszották Josie Rourke rendezésében, tavaly pedig a New York-i off-Broadwayen, a DR2 Theatre-ben mutatták be Ciaran O’Reilly színrevitelében. Magyar színpadon Upor László fordításában kétszer szerepelt már A gát, először Székesfehérváron, majd Csíkszeredában. Most a kaposvári Csiky Gergely Színház és a Nemzeti Színház koprodukciójában vitte színre Bérczes László, egyszerűen, realistán, pepecselőn, színészekre bízón. Cziegler Balázs díszlete a kör alakban telepített kocsmán fával és patinával dolgozott: megöregedett hely ez, otthonosan szedett-vedett bútorokkal. (Az angolszász színházak bemutatóiban A gát pubja a fényképek alapján bizonyosan magasabb kategóriájú vendéglátó-ipari egység, mint amilyennek nálunk mutatkozik.)

Ahogy a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében talán nem egészen precízen rögzített díszlet kocsmapult berezeg minden alkalommal, amikor valaki nekitámaszkodik vagy hozzáér, jelezve az érvényesség instabilitását, ugyanúgy meg-meginogni látszik ennek az egész esti mesének a hitelessége is. A rendező könnyed természetességgel gördíti a hősök társalgását, mintha nem is lennének bökkenők. Az alkotók nem látszanak fennakadni azon, amire én mint néző valamiféle elfogadható magyarázatot igényelnék. Hogy ugyanis ez a nő, Mészáros Sára nyugodt, kellemes, mosolygós, kiegyensúlyozott, zavartalan Valerie-je mit csinál itt és miért. A színésznő egyáltalán nem reflektál a hősnő kényes helyzetére. Nem feszélyezi egy pillanatig sem, hogy három (majdnem négy) ismeretlen falusi férfival ül a kocsmában, akik egyik italt a másik után gurítják le, trágárul beszélnek, és nem tudni, minek köszönhető az iránta tanúsított komoly érdeklődésük. Nincs persze oka félni tőlük, kedves emberek mind: a szende kocsmáros, akinek szerepében Váncsa Gábor imponáló pontossággal, hibátlan ritmusérzékkel riposztozik a Jacket játszó Szarvas Józseffel az előadás eleji párbeszédeikben. Az ő kontrasztjaként Szarvas József csupa maszatos intonáció és eleven kedély, a derűsen mekegő heherészéseivel, a fejvakarászásaival, a szeme csillanásával. (Vajon ez a Jack miért hord ma sötét öltönyt és fehér inget a munkás-kezeslábasa alatt?) Kalmár Tamás Jimje zártabb, háttérbe szorulóbb alak, aki viszont csodálatosan ábrándosan tudja azt mondani, hogy „dublini”.

Nehéz az élet- és valószerűség jegyében elképzelni és elfogadni Mészáros Sára Valerie-jét. Nem gondolja-e, hogy ha leendő szomszédai társaságát keresi ebben a kocsmában a kapcsolatteremtés szándékával, akkor sört kellene innia velük, nem pedig bort? (Brendan keres neki valamilyen fehérbort, és söröskriglibe tölt belőle.) Mi oka lehet arra, hogy három vadidegen (a negyedik is félig az) férfinak elmesélje élete legtragikusabb eseményét? Azért teszi, hogy ne mástól tudják meg? De hiszen egyedül költözik ide, és senki nem ismeri. Azért mondja el, mert ez a terápiája a gyász feldolgozására: minél többször, minél többeknek elmesélni, hogy rutinra tegyen szert, és a sokadik alkalomnál már ne kelljen belegondolnia? De akkor miért éli át megint, úgy, hogy kiborul a színpadiasan pozicionált elbeszélése közben, és folynak a könnyei? Részvétre apellálva barátokat keres? „De valahogyan a barátság rejtélyesebben fogan” – inthetnénk Alceste-tel (Petri György A mizantróp-fordításában).

Végül is lehet, hogy csak azért akarja új ismerőseit megrendíteni, hogy kicsit elrajzolja a hatást, amit keltett. Jó kislány, mondja rá többször is Sarkadi Kiss János enyhén tenyérbe mászó, helyileg nyilván kirívóan elegáns öltönyös üzletembere. Ebből a férfiból enyhe feszültség érződik. Mintha attól tartana, hogy a többiek sok rosszat tudnának mesélni róla a nőnek.

Én nem értem, hogy a szerző mit gondol ezekről az emberekről, és ezek a szereplők mit gondolnak egymásról. Az ellenkező irányról annyit tudni lehet, hogy a hősök mit gondolnak a szerzőről: emlegetik az ő igazi kerítésszaggató pálinkáját. Jimnek szövege van arra, hogy ivott Conor McPherson saját főzéséből.

Természetesen elképzelhető, hogy én néztem rosszul az egészet. Avagy hogy a darab egyik bölcsességét idézzem: „csak akkor szabad elkapni valakinek a tekintetét, ha tud is mit kezdeni vele az ember.”

Hol? A kaposvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka a budapesti Nemzeti Színházban
Mi? Conor McPherson: A gát – történetek a tűz körül
Kik? Színészek: Szarvas József, Mészáros Sára, Sarkadi Kiss János, Váncsa Gábor, Kalmár Tamás. Fordította: Upor László. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Cselényi Nóra. Dramaturg: Kiss Mónika. Rendező: Bérczes László.