A kabaré is metanyelv, mert nem azon a nyelven beszél, amelyen a közösség éli az életét, hanem ezt a nyelvet ironikus játéknak használja.

A humorról írni értekezést a nevetségesség kockázatával jár. Ha ugyanis vicces értekezést akarunk írni, komolytalannak tűnhetünk. De ha komoly, tudományos értekezést írunk erről a témáról, az maga a röhej. Mit lehet hát tenni, hogy az értekező se a komolytalansággal, se a komolysággal ne komprommitálja magát?

Ha visszatekintünk a XX. század néhány irodalmi példájára, könnyen érzékelhetjük, ahogyan a humor időben változik. Ma már a Karinthy Énekóráján elhangzó „fuludnuluk, du num tudluk fuludnu” és „fáládnálák, dá nám tádlák fáládná” legfeljebb kényszeredett nevetést válthat ki. De ha arra gondolunk, hogy még Karinthy meglehetősen bohém társadalmi közegében is természetes volt a házastársak közötti magázódás, akkor érthetőbb, hogy a nyelvhasználatnak egy ennyire szigorú etikettjéhez képest az idézett hangzavar sokkal frenetikusabban humorosnak tűnt, mint manapság.

A humoros szöveg társadalmi időtől és általánosabb kontextusoktól való függését példázza Tamási Áron Rendes feltámadás című novellája is. „Beh kár, hogy ez a szegén ló nem tud beszélni […] Azért, mert akkor megkérné édesapámat, hogy ne kefélje.” Most hadd komolykodjak: a denotáció és a konnotáció példájával állunk szemben. Az 1925-ben megjelent novella szerzőjének számára még nem létezett a „kefélés” szónak az a fél évszázaddal később már közismert konnotációja, miszerint az közösülés. Tamási a ló kikefélését denotálta, vagyis megnevezte az akkori nyelvi közösség által jól felismerhető tevékenységként. Később a nyelvi közösség időben végbement változása ezt a jelentést konnotálta, vagyis hozzácsatolt egy további jelentést, amely ennyi idő múltán olyan vicces kétértelműséget kölcsönzött az eredeti megfogalmazásnak, amit a szerző álmában sem gondolt volna.

Aczél György, Hofi Géza, Komlós János, Lázár György egy 1977-es díjátadón

De térjünk vissza Karinthyhoz. Az, hogy a szemhéjára szemgolyót fest és lehunyja, hogy higgyék azt, hogy lát, holott nem lát, vagy az, hogy este későn félve jár az utcán, nehogy megtámadjon valakit, ma is poén. Akkor talán nem feltétlenül attól szűnik meg egy poén, hogy elszáll felette az idő. Hanem elsősorban a megváltozó kontextustól. Márpedig egy poénos kontextus nem csak idő függvénye lehet. A kontextus vagy annak megváltozása egyidejű jelentésváltozást is eredményezhet, ami a nevetségest kiváltja.

Míg én a konnotációra egyszerűsítettem a humoros jelentés mozzanatát, Victor Raskin Semantic Mechanisms of Humor (A humor szemantikai mechanizmusai) című könyvében a madzagnak egy sokkal mélyebb végét fogja meg. Ugyancsak a konnotáció jelenségénél maradva, de a humoros szöveg mélyszerkezetét megértve Raskin azt állítja, hogy az részben vagy egészen azonos jelentésű két másik szöveggel, amelyek viszont egymással ellentétes jelentésűek. Eszerint a humor akkor keletkezik, amikor a hallgatóság számára a megértés hirtelen elmozdul az egyik ilyen szöveg jelentéséről a másik felé. Például a következő vicc esetében: „Otthon van a doktor úr?” – kérdezi a beteg. „Nincs – válaszolja az orvos fiatal, csinos felesége. – Úgyhogy bejöhet.”

A vicc a Raskin által azonosított kétértelműséget illusztrálja. Hiszen a vicc elején nyilvánvalóan beindul egy implicit háttérszöveg, amit az olvasó saját pragmatikai tapasztalatából megért: egy ilyen kérdéssel kezdődhet az, amikor orvoshoz akarunk fordulni. Ám a vicc végén egy másik, az első kimondatlan háttérszöveggel valóban ellentétes szöveg jelenik meg, hiszen első látásra teljesen érthetetlen, hogy ha az orvos nincs otthon, mégis beinvitálják a beteget. Nem érthetetlen akkor, ha közben megtaláljuk a másik kimondatlan háttérszöveget is, miszerint a látogatást és a kérdést a titkos randevú jelentésében is fel lehet fogni.

Most nem mélyülök el Raskin elméletében, csak a tőle kapott segítséget osztom meg saját hallgatóságommal. Akár Raskinra támaszkodunk, akár nem, azt mondhatnók, hogy a poén mindenképp valamilyen jelentéscsúszás következménye. Ennek lehet – és sok esetben van is – valamilyen szociokulturális beágyazottsága, társadalmi időfüggvénye, de a jelentéscsúszás forrásai lehetnek egyszerűen a mindennapi kommunikációs helyzetek (pragmatika) is. Valószínűleg a legtöbb vicc ilyenekből ered.

A fenti példák és konklúziók által bizonyára nem tudjuk az összes lehetséges poéntípust megragadni. Mit csinálunk például egy olyan megfogalmazással, hogy „Humorügyi államtitkárság”? Vicces, de miért? Itt nem érzékelhető semmilyen jelentéscsúszás. De legalábbis nem úgy, ahogy az eddigi példák bármelyikében. Erre a fajta a humorra, talán Henri Bergson A nevetés című könyve adhat pontosabb fogódzót.

Bergson értelmezésében a komikum olyan helyzetekben keletkezik, amikor valakit bábu módjára rángatnak a körülmények, vagyis nem képes cselekvőként fellépni, hanem saját élő voltát cáfolva, mint tárgy lép színre. Erre a legjobb példa a burleszk, amikor valaki újra meg újra be akar lépni egy szobába, de mindig ugyanott, ugyanakkor esik valami a fejére: a balszerencse dologgá aljasítja.

Azt gondolom, hogy a „Humorügyi államtitkárságot” azért találjuk viccesnek, mert egy teljesen inadekvát társítás. Mi köze van a humornak az államtitkárság száraz közigazgatási jelentésmezejéhez stb.? Azt a fajta életidegenséget, mesterségességet példázza, amit Bergson komikusnak nevez; valami, aminek az a lényege, ahogy az életszerű mozgás hirtelen úgy áll előttünk, mint egy holt tárgy. Mint látni fogjuk, ez még egy viccel is megtörténhet.

Egy viccnek nemcsak tartalma, hanem elmondásának körülményei is komikusak lehetnek. Az ötvenes években, egy szocialista ország zeneakadémiáján valaki elmondott egy politikai viccet, és egy kollégája feljelentette. Pártszankciónak kellett következnie, ezért össze is hívták a pártcsoportot. De amikor az ügy megtárgyalásának sarkalatos pontjához jutottak, nevezetesen a vicc ismertetéséhez, azt mindenki megtagadta. A tanúk azzal szabadkoztak, hogy ők ilyen viccet soha el nem mondanak, mert annyira felháborítja őket, a vádlott pedig erősködött, hogy a szóban forgó politikai viccet soha el sem mondta, és nem is tenne ilyet stb. Az ügyet kénytelenek voltak lezárni, mert nem volt tárgya. Nem lehet valakit elítélni egy viccért, amit sem ő, sem a vádló, sem az állítólagos tanúk nem akarnak elmondani. Az elmondás körülményei elvezetnek a politikai kabaré mint a humor mediális közegének jelenségéhez.

A XX. századi politikai kabaré Berlintől Budapestig a késélen táncoló hatalmi tiltás és tűrés szórakoztató műfaja. A XIX. század végén Párizsban megjelenő kabaré, bár zenével és pikáns jelenetekkel kiszínezett, intellektuálisan humoros szórakozás volt, politikailag csak Berlinben kezdett érdekes lenni. Az Yvette Guilbert-rel 1897-ben színre lépő berlini kabaré 1919 után, a császári cenzúra megszűntével már vetekszik párizsi elődjével, és egyre politikusabb. Kurt Tucholsky, Eric Kästner és a Mann család több tagja is kivette részét a kabaré műfajának megalkotásából.

Hofi Géza

Amint politizálódott, a dadaista német kabaré a császári után a harmincas években a nemzetiszocialista, majd az ötvenes évek elejétől a keletnémet államszocialista cenzúra és a politikai tartalom teljes betiltásának áldozata lett. Áldozata és hőse. Ugyanis történelmi perspektívából nézve úgy kell ennek a műfajnak az elnyomás, mint egy falat kenyér. Míg New Yorkban leginkább egyfajta pajzán musical alakját öltötte, Párizsban pedig az első Les Hydropathes nevű (1878), majd a híressé vált Chat Noir írók, filozófusok és művészek humoros fellépésének helyszíne volt, a kabaré ott vált politikailag tartalmas poénforrássá, ahol ez a legkevésbé volt szabad: Németországban. Amerikában volt a legkevesebb politikai töltete, talán mert ott lehetett volna a legtöbb. Hiszen ha szabad, akkor minek a vicc?

A politikai kabaré működésének lényege a bármikor visszavonható megengedés volt. Az elnyomáson való gúnyolódás megtűrése hatékonyabb fegyver lehet a hatalom kezében, mint a tiltása. A kabaré – mint kollaboráns – lehetett rendszerellenes, a hatalom pedig e kollaboráció másik végén tompíthatta a kabaré éleit. Ez volt az alku.

A magyar kabaré történetében 1960-tól kezdődik a tűrésnek és a tiltásnak ez a furcsa dialektikája: az 1960-as és 1961-es szilveszteri kabaré, a Tolnay Klári által konferált Fejjel a falnak című kabaréműsor 1962-ben, Kádár János megszólalásának elmaradása egy kabaréban 1968-ban pontosan a kontroll fent említett kényes és bonyolult játékát példázza.

Az elnyomás nemcsak népszerűségét emelte a kabarénak, hanem tartalmilag is gazdagította, ugyanis pontosan annyival lehetett szellemesebb, amennyivel veszélyesebb volt. És talán nem véletlen, hogy a politikailag instabilabb Közép- és Kelet-Európában lett a kabaré politikai szatíra formája ugyanolyan fontos, mint a kommersz pajzánkodás; vagy más szóval: e térségben a kommersz pajzánkodás elsősorban éppen maga a politika.

A fenti példa, amikor a vicc puszta elmondását sem érezték megengedettnek, azt a problémát mutatja meg, amikor az érintett személyek politikai okokból még elemző módban vagy metanyelven sem voltak hajlandóak egy szöveget felidézni, amit valaki állítólag tárgynyelvi síkon, vagyis célzatosan mondott el.

A metanyelvi sík (mint például egy szakcikk) távolságtartást jelent, perspektívája elemző, szenvtelen. Egy tárgyalás helyzetében, ahol éppen egy vicc elmondása miatt kellene ítéletet hozni valaki ellen, ez a metanyelvi szint elkerülhetetlen, enélkül ugyanis maga a vicc nem mondható el. Márpedig egy diktatúra éppen ezt az elemző, autonóm szemszöget nem engedi meg, mert az egyfajta gondolati függetlenséget jelent.

A kabaré is metanyelv, mert nem azon a nyelven beszél, amelyen a közösség éli az életét, hanem ezt a nyelvet ironikus játéknak használja. Ezzel a játékkal átmenetileg zárójelbe teszi ezt a mindennapi nyelvet, hogy viccelődhessen rajta. A kabaré Kádár kori engedélyezésével a hatalom ezt a nyelvi megkettőződést, vagyis a vicc általi irónia nyelvét engedélyezte, de ez a döntés sokkal inkább a hatalom autonómiáját példázza, mint a műsorszerkesztőkét.

A vicc tehát előfeltételez valamilyen autonóm, kikacsintó perspektívát, ami a politikában a legitimitást, a hatalom jogosságát jelenti. Azt hiszem, ez a humor minden esetére igaz. Amikor elejtek egy poharat, és kinevetem magam, akkor függetlenedem egy pillanatra saját ügyetlen magamtól, különben nem tudnék magamon nevetni. Ezt az önirónikus perspektívát (legalábbis a közügyekkel kapcsolatban) egy valódi diktatúra elvileg nem tűri. Abban az esetben fordulhat meg a tűrés logikája, ha a megengedés – legalábbis egy bizonyos pontig – növeli a kigúnyolt hatalom legitimitását.

Amikor Kádár János az első sorban ülve röhögött a Mikroszkóp Színpad politikai viccein, a tárggyá válásnak a bergsoni komikumát kerülte el, más szóval felismerte és elfogadta a metanyelvi síkot, amelyen őt lehetett kiröhögni. Azáltal, hogy egy jelentéssíkra helyezte magát azokkal, akik rajta szórakoztak, visszavett valamennyit az őt célzó irónia erejéből, vagyis a fenti gondolatmenet értelmében növelte hatalma legitimitását. A gesztus persze veszélyes, mert a legitimáció növelése az öniróniával csak addig lehetséges, amíg a hatalom ezenközben nem válik nevetségessé. Ezért kényszerült késélen táncolni a művész és a hatalom egyaránt.

Ha például egy ország elnöki sajtóosztálya hivatalosan fejezi ki rosszallását amiatt, hogy egy külföldi (vagy akár nem külföldi) művész „helytelenül” gondolkozik az ország ügyeiről, akkor feltétlenül kiszolgáltatja magát annak a fajta iróniának, amely a komolykodásban megszülető komolytalanságért jár. Ilyenkor a politikai hatalom maga írja a kabaréműsort.

A jelentéscsúszás lehet konnotatív úgy is, ahogy az első két példában, úgy is, ahogy Raskin példájában, a további metanyelvi példákban és más módokon is lehetséges. De mindenképp meg kell jelennie egyfajta ambivalenciának, ami kétféle olvasatot rejt magában: az egyik olvasat áll a színpadon és komolyan beszél (övé az elsődleges jelentés); a másik olvasat kikandikál a függöny mögül (övé a másodlagos jelentés). Kettőjük közös jelenete a humor.

FÓKUSZBAN: KABARÉ – további cikkek a színház.NET-en és a 2016/4. számban:
Papp Tímea: Magánügyek, közerkölcsök – a témára hangoló esszé 2016. április 3-án jelent meg a Színház.net-en
Hatházi András: A kabarészínész ürügyén – a témára hangoló esszé 2016. április 14-én jelent meg a Színház.net-en
Szilágyi-Gál Mihály: Felforgatókönyv
Kontextus ‒ a vicc nyelvétől a politikai kabaréig
Ugrai István: Médiakabaré
Egy műfaj huszonöt éve a magyar elektronikus médiában
Kővári Orsolya: Inkább a színházat választottam, mint a színészetet
Beszélgetés Vajdai Vilmossal
Deres Kornélia: Szürreália emlékezete
A kabaré-dramaturgia és Bodó Viktor színházának összefüggéseiről