1„Ma már senki sem volt KISZ-tag”. Interjú Koltay Gáborral. Heti Válasz, 2016. június 16.

A cikk többhangú változata:

– Kisdobos hűséges gyermeke otthonának, a magyar hazának.
Kisgyerek vagyok, mondd mit tegyek, hogyan szolgáljam én a hazámat?

– Szeresd a népét, nyelvét, a földjét,
a múlt és jelen ezernyi hősét.
Légy büszke rá, hogy itt születtél,
s gyermeki testtel hű fia lettél.
Herzog Noémi:
Ehhehhe! Mindig megdöbbent, hogy az államszocializmus is nemzeti jelszavakra hivatkozott, de így legalább tényleg alig kellett feljavítani az eredeti alapanyagot.

Koltay Gáborban úgy Szent István–Koppány idején (akikért amúgy kár, hogy egyenes kieséses szakaszban kerültek össze, mert mindkettő belevaló srác volt), elindult valami, amit ő történelemről való gondolkodásnak hív, s ha az égiek, ill. közvetlenül az égiek alatt elhelyezkedők úgy akarják, újabb és újabb hajtásokat hoz a szellem remeke. Úgy is mint Julianus barát, Attila-Isten kardja, Honfoglalás, Sacra corona, Velünk élő Trianon. Van még egy csomó, a magyar tévék szeretik vetíteni.

Róla, ki a műegyetemi KISZ-t odahagyta a rendező-operatőr KISZ-ért, hogy aztán rendezve szolgálja a hazát, sok mindent megírtak. „Ma már senki nem volt KISZ-tag” – veszi el az élét jó előre a vádaskodásnak¹, bár a párttól sem állt ő túlságosan messze, egyes diáktársak visszaemlékezése szerint egyenesen benne. Csábító lenne Koltay élet- és karriertörténetén – nem emlegeti mániákusan, de mégis csak Gyurkó László volt a nagybátyja – keresztül elmesélni a rendszerváltozást, a politika-gazdaság-művészet sajátos viszonyát, az érvényesülés lehetőségeit és gátjait, vagy akár a lekezelő értelmiségi fanyalgás szintén korokon átívelő hagyományát.

Maradjunk azonban a művészeti ars poéticánál: „Hiszek abban, hogy lehet fontos kérdésekről, a történelemről, a nemzettudatról, a haladó progresszív történelmi hagyományokról úgy gondolkodni, hogy ezek nagy tömegek számára is elérhetők és átélhetők legyenek.” – olvasható az előadás honlapján. Lássuk hát, mivé érett a gondolat.

Koltay politikamentes produkcióról beszélt, s rácáfolva a kétkedőkre, tartotta is magát ígéretéhez. HN: Nem politikus? Fontos észrevétele az írásnak, hogy az Itt élned halnod kell-ben megjelenő ideológia tényleg eklektikus. Annyi közös az egyes részek közt, hogy mindegyik valamilyen módon ideologikus, csak mindig más ideológiát képvisel, ez egy darabig igen szórakoztató. Lehet tippelni, hogy melyik részt mikor írták bele, ’85-ben, vagy 2016-ban. Az előadás ugyanúgy tűzijátékkal ér véget, mint 1985-ben, csak most a rendszerváltást ünnepeljük felhőtlenül. Aktuálpolitikai kódfejtésre kínált lehetőség, ha Lénárt András a „politikus” alatt erre gondol, tényleg végképp nincs benne. Nem biztos, hogy használnám viszont azt a kifejezést, hogy nem „politikus”. Hiszen ott azért a szolid nyalás Orbán Viktornak a rendszerváltáskor, a Horthy-kép kritikátlan, a holokauszt rövid, az államszocializmus dominál, a saját, a magyar felelősség egyáltalán nem jelenik meg. Szóval nehéz volna azt mondani, hogy az előadás nem a jelen megalapozásaként mutatja fel a mindig egyenes tartású, büszke és tisztességes magyar múlt képét, ami mégiscsak politikus törekvés. De dicséretes, hogy nem zsidóznak. És tényleg ott van Károlyi Mihály gróf is, ahogy erre később Lénárt András is felhívja majd a figyelmet. De mégiscsak politikus önmagában a műfaj monumentalitása (8800 fős nézőtér!), a magyar múlt hősi, hatalmas méretekben való megmutatása, a fogalmazásmód. Ez a nyelv, a politikai giccs: hiszen egy nemzet indokolatlanul megnövelt nagyságára, egyoldalúan pozitív önképére utal. Ez is egyfajta képességet igényel, kilúgozni és díszletbe csavarni 1000 év történetét, hogy közben ne süthessék az alkotásra a pártosság bélyegét. Tompa Andrea: Ezzel a remek írással én csak ezen a ponton vitatkoznék. Attól, mert nem pártos – azaz nem ismerhető fel benne semmiféle párt- vagy aktuálpolitikai utalás, jel stb. – még egyáltalán nem politikamentes. Számomra inkább az a kérdés, lehet-e semleges színházat csinálni ma? „Ami nem a fennálló renddel szembeszegülő vagy azt nyíltan felforgató művészi megnyilatkozás, valójában a fennálló rend jóváhagyásának, konszenzusosnak” tekinthető, írtam. „Ilyen ’konszenzusos’ színházi előadás nemcsak a színházban megtartott pártrendezvény vagy agitációs darab, hanem mindazok a fogalmazásmódok, amelyek ideológiailag ártatlanok próbálnak maradni, semmilyen nyílt vagy ezópusi nyelven nem beszélnek a fennálló rend szabadságjogainak hiányáról; egy kortárs darabtól kezdve egy klasszikusig vagy operettig bármi lehet konszenzusos, ami nem kezdeményez viszonyt a jelennel. Nincsenek tehát ártatlan előadások, a történelmi időn nem lehet kívül maradni”, írtam a diktatúra színházáról.
A konszenzus, az ellenállás és a felforgatás az a három attitűd, ami egy kritikára szoruló rendszerrel szemben lehetséges, ennek eredménye a három T (tűrt, támogatott, tiltott), bár ezt az elméleti szótárat a rendszerváltás előtti, diktatúra, illetve államszocializmus korára használtuk. S hogy reaktiváljam a három T-t, jól látni, hogy a tiltott (bár be nem tiltott), felháborodást, politikai tiltakozást kiváltó művészet ma is létezik, szerintem a Bajnok erre volna példa; bár még nyilván a ’tűrt’ kategóriában van. Én e mostani Koltay-rendezvényt a támogatott kategóriában helyezem el (lásd 100 millió forint közpénz, de nem csak, hanem ideológiai tartalma szerint is), attitűdje szempontjából konszenzusos rendezvénynek tekintem. Szerintem a három T-t nyugodtan reaktiválhatjuk. És aki támogat, az közvetve politizál. Közvetlenül nyilván nem.
(Bocsánat, hogy magamra hivatkozom, nem elegáns, de ezt többször fejtegettem, itt és itt is.)
Semmitmondónak, felszínesnek nevezi a történész (alább) az előadást; mélyen egyetértek. Történelmi giccs, amiben nagy hősök (a magyarok), időről időre harcos-forradalmi lendülettel és győzni tudással, mert a külső ellenség mindig leselkedik ránk, és mindig le is ráztuk bilincseinket. Lásd: Üzenjük Brüsszelnek. Mi ez, ha nem politizálás? Úgy kiválasztani – szereplőket és mondatokat –, hogy ne hasson politikai szelektálásnak, elismerésre méltó. Különösen veszélyes, nehezen leküzdhető terepnek tűnt a közelmúlt, a történelmi lapozó 20. századi fejezete, de tartsuk az időrendet. HN: Mint ugye, maga a mű. Koltay és Madách találkozása a Hősök terén, önmagában is eklektikus képzettársítás.

Amint az várható volt, a puszták büszke népe a mű elején az út végére ért. Az új helyet hazának nevezte el, és a továbbiakban már csak kisebb távokra lovagolt ki, csupán a maga kedvtelésére. „A hajnali szél, messze hordja a békesség szavát” – szólt az ének, ugyanakkor rögvest felbukkant bennünk a félelem, hogy azért ehhez a többi népeknek is lesz egy-két szavuk. Előtanulmányaink miatt akkor is gondterhelten ráncolódott homlokunk, mikor felhangzott a táltosi kérés, hogy eztán mindörökké Álmos és Árpád ivadékait válasszák vezéreknek. Aggodalmunk jórészt alaptalan volt, mert Koltay nem bíbelődött másokkal, egyedül és kizárólag a magyarokra fókuszált. Károly Róbert idegensége sem érdekelt senkit, a Habsburgok is csak 1849 táján, fehér egyenruhás császári seregek képében tűntek fel a magyar történelemben. Vagy talán már II. Rákóczi Ferenc, a hosszú hajú fejedelem időszerű komorulásakor, de arra nem emlékszem pontosan. Szóval mások olyankor bukkantak föl, ha hódító szándékkal jöttek vendégségbe hozzánk. A lelátón, a magunknak állított nagyszerű kereszt alatt amúgy sem lehetett veszíteni, és véleményes csaták (Muhi, Mohács) esetén sem tűnt tragikusnak a helyzet, hála az ügyes tudósításnak. Mindig maradt remény a következő megmérettetés előtt, amit leginkább a kereszténység és a nemzeti összefogás táplált, na meg hogy előzőleg is milyen jól kibírtuk a lét elviselhetetlen nehézségét. Rendszerint úgy volt akkoriban, hogy a magyarok már épp nem csináltak volna semmit, amikor beütött a krach, és harcolni kellett Európa és a kereszténység, nem mellesleg a saját hatalmuk megtartása érdekében. A legrövidebb és legérdektelenebb epizód – kb. Bonfini epigrammányi – így szerencsétlen Mátyás királynak jutott, az országépítést és a helyi érdekű háborúkat úgy látszik, nehéz vizionálni.

Nem úgy a véres megtorlást. Nemeskürty István Temesvár, 1514 című művének dialógusai világítottak rá, hogy nem szép dolog az igazságkereső parasztjainkat kétségbeesésbe hajszolni, de ha már így alakult, a lehető legkegyetlenebbül toroljuk meg a lázadást, melynek kiváltó okai, mondanunk sem kell, homályban maradtak. (Az este lázadtak még: Rákóczi, Petőfi-Táncsics, Pesti Srácok, de róluk később).

Az első félidő legnagyobb tapsát I. Szent László kapta, kár, hogy belepúzott a csendbe a publikum feje fölött cirkáló színes-villogós drón, bár a korszerű technika alkalmazását megszokhattuk az edzéseken Dárdai Páltól: ha ez kell a továbbjutáshoz, a közönség ne türelmetlenkedjen.

Én speciel Nándorfehérvárnál untam meg a produkciót, és kezdtem latolgatni a másnapi EB-meccs esélyeit, mindazonáltal fegyelmezetten ültem a kitartó, ám kissé passzív szurkolói táborban. Az évszázadok suhantak – szabadságvágy, összefogás-széthúzás, ellenség, fohász ciklusosan jelentkeztek, a reformkor jelszavai oly követhetetlenül és kontextus nélkül sorjáztak, mint egy latin nyelvkönyv híres mondásai. Varga Miklós parókás Petőfije évekig kísérteni fog, de a 12 pont és az aradi vértanúk (megint kikaptunk) felváltott sorolása – meglehet, gazdaságos, ám – elég idétlen, khmm, történelmietlen húzás volt. Dessewffy Arisztid: Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését! vagy Lachner György: Úrbéri viszonyok megszüntetése! (egyébként az mi is?), sehogy sem passzolt, akkor már jobb lett volna Kleinheisler László: A Real Madridba!

Egyszer csak minden átalakult, a dualizmus kori epizódban horribile dictu némi humort is felfedezhettünk, aztán jött az újabb összeomlás és még kettő.

A szerző legmerészebb húzása, hogy behozta a nemzeti panteonba Károlyi Mihály grófot, pedig őt az elmúlt 20 évben a kispadon sem láthattuk. A meccshiány ellenére a gróf egész jó formában mozgott, nem hogy nemzetet veszejtett volna, hanem szinte harciasan követelőzött: „Én, Károlyi Mihály, mint a köztársaság ideiglenes elnöke felszólítom az egész ország népét, sőt követelem, hogy adja ide a munkáját és a verejtékét.” És ez nem minden: a dicsőséges 133 nap is egész vidáman telt, és Trianon sem volt túlsiratva. HN: Ez alatt pontosan mit értünk? Én is egy picit elábrándoztam, és csak arra kaptam hirtelen fel a fejem, hogy a rövid konszolidált epizód klasszikusai helyett megint valami oltári, patetikus, önsajnáló giccs árad felém és akkor felnézek, és látom, hogy ez már Trianon. Dramaturgiailag kicsit korán érkezett Horthy Miklós Erdély visszatértén örvendő beszéde (1940, ugye), háttérben az obligát Csaba királyfival és székely lobogóval, abszolút katarzismentesen, mert utána visszafelé lépegettünk, maximum egy helyben topogtunk a történelemben. József Attila-vers jött (hol volt akkor már szegény…), HN: Nem tudom, mit szólna ehhez pártunk és kormányunk, de JA. Hazám c. versrészletét idézik: „a munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart” Ugye, ezt a keveset pont a magyar elnyomó uraktól csikarja ki a munkás; ahogy Dózsát is magyar urak égették meg, szóval itt belső ellenség-képként rajzolódik ki a mindenkori uralkodó osztály. aztán Babits békekiáltványa és Bethlen emlékirata hátráltatták a háború kitörését. Ez utóbbiból az első zsidótörvényre utaló passzusokat „… a magyar alkotmány institúciójává tenni a jogegyenlőtlenséget olyan rövidlátás, amelyet nézetem szerint ezzel az állammal elkövetni nem szabad” a jelenlegi ország lakosságának igen-igen kis százaléka érti, de ők feltehetően nem voltak jelen. A darab se így, se úgy nem zsidózott, az egész problematikára Radnóti néhány sora utalt (Razglednicák 4), nem túl feltűnő módon. Akárha 30 évvel ezelőtt.

A darab talán legmegkapóbb jelenete az ötvenes évek ábrázolása volt. Illyés nagyszerű versének (Egy mondat a zsarnokságról) szuggesztív előadása alatt egy félmeztelen táncos vonaglása érzékeltette a félelem légkörét – a nézők gyér tapssal jutalmazták. És következett a csúcspont, amiért a darabot elővették 30 éves Csipkerózsika-álmából: 1956! Itt persze hosszabban elidőztünk, mert pont 60 éve történt és a magasságos Emlékbizottság a magyar emberek adóforintjaiból 100 millióval ösztönözte a nagy revivalt. HN: 1956 annyiban azért mégis politikus epizód, hogy az Itt élned, halnod szerint elsősorban az idegen elnyomás ellen lázadunk, a kommunista szovjetek ellen: „ruszkik haza!” Meg múltkor úgyis kimaradt. Azon gyengébb idegzetű nézők, akik Károlyit még túlélték, csalódottan hallhatták, hogy Nagy Imre háromszor is megszólalt, Mindszenty meg nem is látszott. A forradalmi lelkesedést a bukás feletti búslakodás, hosszas siralom követte, októberre – november, aztán egy nagy lendülettel megkezdődött az újraértékelés a Pozsgay-Orbán-Szűrös-Antall középpályás sor hangján. Igaz, ketten közülük elsősorban a védekezésben jeleskedtek, és csak később, a rendszerváltozás után változtattak felfogásukon, és álltak rá a támadó játékra. És innen már csak a finálé, meg a finálé fináléja volt hátra.

Aki szereti az olimpiai megnyitóünnepségeket, annak biztos kellemes élmény lehetett a történelmi jellegű parádé, külföldieknek mindazonáltal nem ajánlanám, mert egy kukkot sem értenének belőle, vö. az első király két órával korábban idézett intelmei: Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Visszatérve Koltay edukátori elképzeléséhez, akár még méltánylandó is lehetne, hogy egész népét szeretné, sok verssel, nem középiskolás fokon, de bárhogy is áll a jelenlegi magyar oktatás ügye, a nyolc általános egyelőre kötelező. Nehéz elképzelni, hogy ennyire semmitmondó, felszínes előadás kit érdekelhet, kiben hagy bármilyen nyomot. Az mondjuk jól látszott, hogy a régiek bátran hordtak hosszú hajat. Nem tudom, hányan vezettek le este kilenckor a Hősök terén a szombati meccs után, a Margitszigeten sokan voltak, s ami a lényeg, Nikolics Nemanja, a magyar csatár ügyesen készítette elő az egyenlítő gólt.

Hol? Hősök tere
Mi? Itt élned, halnod kell. Zenés történelmi utazás a honfoglalástól napjainkig
Kik? Esztrád Színház
Deák Bill Gyula, Demjén Ferenc, Varga Miklós, Vikidál Gyula, Baronits Gábor, Bodnár Vivien, Csengeri Attila, Fehér Nóra, Gerdesits Ferenc, Hevesi Tamás, Hujber Ferenc,  Kalapács József, Kósa Zsolt, Kuczmann Ágnes, Majsai Gábor, Makrai Pál, Palcsó Tamás, Szentgyörgyváry Laura és Vadkerti Imre és még sokan mások.
Koreográfus: Zsuráfszky Zoltán. Jelmeztervező: Kemenes Fanni. Látványtervező: Koltay Gábor. Világítás, videó: Madarász János (Madár). Rendező: Koltay Gábor