Hamar kiderült számomra, hogy a zsűribe zárkózni nemcsak a vállalt kötelezettség teljesítése, hanem az egyetlen lehetőség a vágyott szakmai töltekezésre.

Miközben én a POSzT-ból ébredezem, már javában zajlik a Magyar Színházak XXVIII. Kisvárdai Fesztiválja. Nézem a programot: több előadást (ExperiDance, Turay Ida Színház, Madách Színház) nyilvánvalóan azért hívtak meg, hogy kiszolgálják a helyi közönséget színház jellegű szórakoztatással.1 Olvasom Parászka Miklós csíkszeredai igazgató gondolatait arról, hogy miért nem szűnik meg, és miért nem szűnik meg bennünk Kisvárda. De hiszen az a Kisvárda, ami a „miénk” volt, a határon túli magyar színházak találkozója, legkésőbb akkor szűnt meg, amikor a nevéből elmaradtak e kulcsszavak, hogy helyettük a rendezvény koncepciójában megjelenjenek a „díszbemutató jellegű” és „kifejezetten közönségbarát” kifejezések. Lassan elfogytak a workshopok és a helyben, közösen létrehozott műhelyprodukciók, a társulatok egyre kevesebb napig maradhatnak, így egymást is alig nézik, és már a kritikusok meghívója is csak három napra szól, amiből egyenesen következik, hogy nem kapnak rálátást sem a teljes rendezvényre, sem az abban megjelenő határon túli színházra.

A lépték más, a tendencia hasonlónak látszik az alakuló POSzT esetében. „Mint egy falusi búcsú, ahol lacikonyha is van, mézeskalács is van, csizma is van”, ahogy Nádasdy Ádám mondja.2 A rendezvényt vendégül látó és nagy arányban finanszírozó, társtulajdonos város részéről valós és legitim igény, hogy „megkapják a magukét”. Az erre tett szervezői törekvés mindig is létezett, és úgy tűnt, attól még, hogy színészek főznek a Fregattban, az országos színházi találkozó szakmai súlya nem kisebbedik (vagy ha kisebbedik, hát nem attól). Idén azonban a teljes egészében a Zsolnay Kulturális Negyedbe helyezett off-program, azaz a „POSzT Fesztivál” a szervezők prioritási listáján előbbre való volt a versenyprogramnál és a szakmai kérdéseknél.

Válogatás a POSZT hivatalos oldalán megjelent fotókból (Hegyi Júlia Lily Photography, Bubblewubble – Liz fotózda, Zsófia Hajdú)

A Pécsre érkező alkotók, szakmabeliek karszalagot kaptak biztosítandó a Zsolnayba való belépésüket, amely az eredeti elképzelés szerint az össznépi fiesta mellett mind a szakmai beszélgetések, mind az esti kötetlen találkozások, bulik helyszíne lett volna. Ám ez másképp alakult, és negyednapra a szakmaik is beköltöztek a Pécsi Nemzeti Színház egy alagsori termébe, meg a bulik sem mozdultak el a színházi büfé tövéből. Magamban sokat vihogtam rajta: mégis mijére kellett volna feltennie a fesztiválon fellépő színésznek azt a karszalagot ahhoz, hogy a színpadra lépve ne látszódjon?!

A színházfesztiválokon általában használt kitűzőhöz képest a le nem vehető, át nem adható karszalag értelme nyilván az volt, hogy kiszűrjék a belépőt nem váltókat. Az új ügyvezető, Magyar Attila már a pályázatában jelezte, hogy növelni kívánja a fesztivál saját bevételét, és a gálán elhangzottak szerint ez sikerült is, az előző évekhez képest 20%-kal emelkedett a (fizető!) nézők száma, 25%-kal a jegybevétel. (Ahhoz, hogy pontosan felmérjük ennek jelentőségét vagy igazságát, a megnövekedett nézőszámot a megnövekedett jegybevétellel, a megemelt jegyárakkal, valamint a programok megnövekedett számával és költségével is össze kellene vetnünk, amit a szervezők bizonyára meg is tesznek.) A költséghatékonyság azonban szomorú szempontnak tetszik akkor, amikor rendszeresen az üres helyeket számolja az ember a versenyelőadásokon, pláne, ha közben arra gondol, hogy a korábbi években, szakíróként vagy résztvevőként maga is rendszeresen a jegyszedők jóindulatának köszönhetően jutott be a pécsi nézőtérre. A Zsolnayban tartott programok látogatottságáról általános érvényű megállapítást tenni nemcsak azért nem tudok, mert zsűritagként alig volt lehetőségem az off előadásait nézni, hanem valószínűleg lehetetlen is: a színi egyetemek általam is látott előadásai (Solaris, Rómeó és Júlia) zsúfolt házzal mentek, a Mentőcsónak Egység Szociopoly-jára túl kevesen, alig egy tucatnyian gyűltünk össze, így az előadás el is maradt.3 Méltányolandó, hogy Magyar a gálán elismerte, „a Zsolnay tapasztalatait ki kell értékelni”.

A Szociopoly egyébként eleve kimaradt a POSzT programfüzetéből, mindössze a honlapon találta meg az, aki elszántan kereste. A szerkesztő (és korrektor) után üvöltő műsorfüzet a 48-ból 4, azaz négy oldalban intézte el a versenyelőadásokat, amelyek nélkülözték nemcsak a válogatói véleményezést, de még az alkotói névsort is, ellentétben a szintén az offhoz tartozó „A POSzT bemutatja” programsorozat nyolc darab, egész oldallal megajándékozott koncertjével, előadásával. Az idei két válogató szakmai bemutatása, megszólaltatása később sem történt meg. A szakmai beszélgetéseken ugyan jelen volt Sólyom András filmrendező, Veiszer Alinda moderátor azonban nem adott kiemelten szót neki, amint többnyire a szakmai opponens(?) dramaturgoknak, Szokolai Brigittának és Bíró Dénesnek sem, akik így véleményem szerint túlságosan szerényen, szakmai meglátásaikat igen kevéssé érvényesítve voltak jelen. A beszélgetések térbeli elrendezése szimbolikus volt: a korábbi évek gyakorlatához képest ezúttal csak az alkotók ültek szemben a nézőkkel, míg Szokolai és Bíró a „pályaszélen”, Veiszer háta mögött, Sólyom pedig a nézők közt foglalt helyet. Szakíró, kritikus elvétve tűnt fel, nemcsak délelőtt, hanem általában a fesztiválon (a távolmaradás tapasztalatát szintén ki kellene értékelni). A szakmainak tervezett beszélgetések mindezek miatt gyakran megrekedtek az alkotói szándék firtatásánál, ami ugyan szintén tartalmas és érdekes, csak hát arra ott a közönségtalálkozó.

Hamar kiderült számomra, hogy a zsűribe zárkózni nemcsak a vállalt kötelezettség teljesítése, hanem az egyetlen lehetőség a vágyott szakmai töltekezésre. Mi nyolcan – Bozóki Mara, Czajlik József, Dobák Lívia, Garaczi László, Kiss Mari, Kocsár Balázs, Sztarenki Pál és magam – burokban éltünk a fesztivál ideje alatt. Ebben a szűk körben lehetett megtárgyalni az egyes előadások önértékén túl a versenyprogramból kirajzolódó, a mai magyar színjátszást óhatatlanul leíró színházi jelenségeket.

A fesztivál első napjaiban a cigánykérdés került fókuszba, amit rendkívül árnyaltan, széles történelmi-társadalmi dimenzióba helyezve, emberszeretettel tárgyalt Az Olaszliszkai, és giccsbe fúló sztereotípiákkal jelenített meg a nyíregyházi Túl zajos magány. A székesfehérvári Tizenkét dühös ember nem kívánt foglalkozni azzal, hogy a bőrszín alapú megkülönböztetés mennyire jelenvaló a mai magyar társadalomban, és bár a női figurákkal közelebb hozta hozzánk a történetet, a vádlottat meghagyta expliciten „négernek”, az ötvenes évek messzi Amerikájában. Egészen közelről szólalt meg viszont A te országod Csókája (Novkov Máté), a cigány segédmunkás, aki, mielőtt öngyilkosságot követ el, azt kérdi, „nagyon látszik énrajtam, hogy cigány vagyok? Ember vagyok én egyáltalán?”

Ezek az előadások adták az alkalmat ahhoz, hogy egy pillanatig ránézzünk a testekre, amelyek a magyar színpadon jellemzően megjelennek: fehérek, egészségesek, karcsúk.4 Olyan testkép ez, amelytől számottevően csak a sepsiszentgyörgyi Vízkereszt… lépett el, és amelyről azért érdemes beszélni, mert a mindenkori reprezentáció öntudatlanul befolyásolja az érzékelésünket, vagyis azt, hogy a valóságban milyen testet fogadunk el – embernek. A drámairodalom hagyományosan a férfit tekinti embernek. A már említett Tizenkét dühös ember rendkívül ígéretesnek látszott a szereposztás alapján, a színpadi szituáció szerint összezárt nők és férfiak egymáshoz való viszonya viszont nem tűnik végiggondoltnak, hacsak nem tekintjük annak a poént, ahogy egy férfi esküdt odaszól a nadrágból szoknyába átöltözött női esküdtnek: „Szoknyában okosabb voltál. ”

Az Örkény Színház A Bernhardi-ügye viszont olyan flottul simít bele a szereposztásba három nőt, hogy az átírást szinte észre sem vennénk, ha ezáltal nem szólna diszkréten, de rafináltan, pontosan gender-kérdésekről. Für Anikó arisztokratikus, szalonzsidózó professzorasszonya megmutatja, milyen lehetőségei vannak egy vezetői ambíciókkal rendelkező nőnek. Takács Nóra Diána hajlíthatatlan igazságérzettel és ehhez kapcsolódó érzékenységgel bíró gyerekorvost alakít. (Nem tudom, Ascher Tamás ismeri-e a felmérést, miszerint „az erősen együttérző személyiségű medikusok leggyakrabban a gyermekgyógyászatot, a szemészetet vagy a tüdőgyógyászatot választják, míg az erősen agresszív csoportból feltűnően sokan célozzák meg a sebészet és a szülészet-nőgyógyászat területét”, mindenesetre az, hogy az előadásban az empatikus gyerekorvos nő, míg a darabos, mogorva nőgyógyászt Csuja Imre játssza, komoly bírálata az orvostársadalomnak.) Bíró Kriszta védőügyvédjét a szakmai diszpozíció határozza meg. Egészen új dimenziók nyílnak a Radnóti Színház Lear királyában is attól, hogy László Zsolt életerős, autoriter Learjét feleség (Kováts Adél Bohóca) és anya (Csomós Mari Kentje) kíséri hűen, a férfi összes hiúsága, igazságtalansága és kegyetlensége, illetve hanyatlása dacára. A trónról való lemondás oka, amely minden Lear-előadásban megválaszolandó kérdés, itt egyértelmű: a már nem fiatal, de még nem öreg férfi végre élni akarja az életét. Agg korára hivatkozva bejelenti lemondását, és azonnal szenvedélyes csókolózásba kezd feleségével. Akit aztán úgy vág pofon, amiért Cordelia védelmére próbál kelni, hogy konkrétan a faltól kapja a másikat. A bántalmazott nő és a megtagadott anya is úgy tér vissza Learhez, hogy tudják, a férfi gőgje nem fogja megengedni saját tévedése beismerését, ezért szerepjátékkal, álruhával elvégzik helyette a bocsánatkérést. Ha már testek: Alföldi Róbert rendező ebben az előadásban okosan, pontosan használja a meztelenséget az identitásvesztés megmutatására. Az öltönyben villogóan snájdig Lear gyámoltalan csóré lesz, felesége-Bohóca kétségbeesetten próbálja visszaöltöztetni. A fesztivál végén a szöveg szerint is átöltözést implikáló Vízkereszt, vagy amire vágytok bontja ki halkan, nem szájbarágósan a biológiai nem, a társadalmi nem és a szerelmi vágy bonyolult összefüggéseit.

A virtuális tematikus blokkok mellett rácsodálkozunk a játéknyelvekre: egymástól eltérő módon, de hasonlóan látványosan ugrik ki a többi előadás közül a Liliomfi, A te országod és a Macska a forró bádogtetőn. Időigényes, de nem gyötrő a díjakról való döntés, és a fáradtságot felülírja az öröm. A kreatív és demokratikus csapatműködést díjazzuk, különdíjjal, hiszen a bebetonozott díjkategóriák nem számolnak ezzel a létezési formával. Rendezőként ismerünk el egy alkotót, aki a magyar színházban teljesen új játéknyelvet teremt. Ünnepeljük a (fél)klasszikus (fél)giccs bevett játékkonvencióját felrobbantó koncepciót és alakításokat. Burokban élünk, semmiféle nyomást nem tapasztalunk a díjazásra vonatkozóan. Burokban élünk, eldübörög mellettünk a fesztivál.5

Ami talán nem is baj. Mert miközben megtiszteltetés, tanulás és örömteli csapatmunka volt a zsűrizés, boldogság a díjátadó, szinte naponta botlottam a szakma képviselőinek (Bocsárdi László, Cseke Péter, Nagy Zsolt stb.) arra vonatkozó nyilatkozataiba, hogy a POSzT verseny jellegét fel kell számolni. A szemle, amelyre bekerülni önmagában dicsőség, nyilván akkor lehet életképes koncepció, ha a válogatást nagy rálátással rendelkező emberek végzik, olyanok, akik rendszeresen évi kétszáz előadást látnak, budapestit és vidékit, magyart és külföldit, üzembiztosat és hajmeresztően kísérletit. Vagyis professzionális nézők: kritikusok. Épp azok az emberek, akik idén látványosan távol maradtak a POSzT-tól. Magyar Attiláék idei fesztiválja megpróbált az elmúlt évek POSzT-jait feldúló megosztottságon felülemelkedni. Hátravan, hogy a kezdeti ügyetlenségeken is átlendülve megvalósuljon az a fesztivál, ami ténylegesen „találkozik a szakmai többség véleményével”.