S valahogy végig az az érzésem támadt, hogy az előadás alkotóelemei nem szervesülnek egységes vízióvá, a produkció harsány is és mély értelmű is kíván lenni egyszerre, gondolkodtatni akar és szórakoztatni, ám azt meglehetősen konvencionális eszközökkel teszi.

Elég szép a felhozatal mostanában Makrancos hölgy-előadásokból – talán nem véletlenül. Shakespeare népszerű darabja mindig kiváló játéklehetőséget ad színészeknek és színésznőknek, akik a férfi-nő párviadal különféle színeit, mélységeit érzékeltethetik, nem beszélve arról, hogy a nézők is kedvelni szokták a hálás, szórakoztató darabot. Az elmúlt években láthattunk Makrancos-előadást a marosvásárhelyi színháztól Sorin Militaru formátumos rendezésében, a múlt évadban Alföldi Róbert is színre vitte Szombathelyen, nagy sikerrel, s a Vígszínház színpadának ugyancsak népszerű előadása lett nemrég. S most itt van a zalaegerszegi produkció, Verebes István rendezésében, Sztarenki Pállal és Pap Lujzával a főszerepben.

Van az előadásban egy sugallatos jelenet: Petruchio, hosszas előjátékok után, egyedül marad Katával. Sportos, délceg férfit látunk, acélszürke-acélkék, hibátlanul szabott menedzseröltönyben, sötét ingesen, fényes cipősen, nyakkendősen. A hölgy hófehér magassarkúban, törtfehér egyrészesben, vagy hogy is nevezik azt a női ruhadarabot. A férfi kóstolgatja a nőcit, mintha csak állásinterjún lennének. Kata, az ő leendő Katája nem-igen makrancoskodik, inkább szelíden, lágyan hozza a nőiességét, az eleganciáját, a kecsességét, a báját. A jelenet működik, s igazolja újra és ezredszer, hogy Shakespeare meghaladhatatlan szerző: az alakok nincsenek korhoz és életkorhoz kötve, az emberi relációk működőképesek, ha ihletetten szólaltatják meg őket.

A gondok ezután kezdődnek.

Beözönlik, mint az első jelenetekben is, Padova népe, szedett-vedett, csiricsáré maskarákban, mintha csak a turkálóból guberálták volna össze a színes göncöket, amelyek ugyan hajaznak valamicskét egy velencei karnevál tarka forgatagára, de csak igen távolról. Igaz, a szereplők többsége maszkot visel, amely eltakarja a fél arcát, amitől még arctalanabbak, összetéveszthetőbbek lesznek. De legyünk méltányosak: a huszonéves vagabund szerző, aki a maga ifjonti zsenialitásával, lobogásával, csapongó vehemenciájával jókedvében írta valószínűleg egyik első egész estés darabját (nagy kincs volt ez akkoriban, féltékenyen őrizték is az egy szem példányt a társulatok, a Globe is, mint a trupp törzsrészvényét), az epizódfigurák kidolgozásában nem feltétlenül jeleskedett. Mondhatni, mással volt elfoglalva. Például nő és férfi örök küzdelmével. Ami alkalmat kínál a mindenkori színházcsinálóknak, hogy megfogalmazzák véleményüket e sosem avuló problémáról, macsószerepről, genderkérdésről, női alávetettségről, hatalmi viszonyokról és így tovább.

Pezzetta Umberto felvétele

Zalaegerszegen már a szövegkezelés is a rendezés koncepcionális bizonytalanságát mutatja. Verebes István Jékely Zoltán fordítását alapul véve formálta át némiképp a szöveget, kicsit modernizálva, s néhány, a mai szlenghez közelítő kifejezést szúrva a textusba. Mert hát az alapszöveg, Jékely Zoltán fordítása nem rossz ugyan, ám a színpadi nyelv, mint sokszor láthatjuk-hallhatjuk, rendkívül avulékony. (A Jékely-fordítás több mint hatvanéves.) És hát itt van Nádasdy Ádám kiváló kortárs fordítása, amely pontosan, világosan és persze költői erővel ülteti át mai magyarra Shakespeare jóval több mint négyszáz éves művét. A műfordítás választása vélhetőleg rendezői döntés, s nem is lehet más, mint a rendezői koncepció része.

Ehhez járul az előadás konfúzus zenei világa, amellyel hol a reneszánsz elképzelt miliőjét kívánják megidézni az alkotók, stilizált, korfestő zenékkel, hol egészen mai popnótákig tágítják a hangzó zenei tartományt, s ByeAlex Kedvesem című, múlhatatlanul érdemdús slágerével próbálják megteremteni a kortársi életérzést. (Lehet, hogy némi ironikus szándékkal, de ez nem igazán jön le.) S akkor még nem szóltunk a nászéjszaka-jelenetről: Liszt Ferenc Szerelmi álmok című örökzöld, gyönyörű zongoradallamai harsognak a hangszórókból, miközben Kata egy magasból lelógó vastag kötélen csimpaszkodik, hintázik, piruettezik, Petruchio lendületes asszisztenciájával. Ez az epizód szimbolizálná a finom és vaskos erotikát, a nő veszedelmes kiszolgáltatottságát, a férfi macsó fölényét és így tovább. A túlcsordulóan érzelmes és meglehetősen szentimentális jelenet ugyanakkor épp az ellenkező célt éri el: groteszk és mulatságos, miközben a legmélyebb érzésekről kívánna szólni.

S valahogy végig az az érzésem támadt, hogy az előadás alkotóelemei nem szervesülnek egységes vízióvá, a produkció harsány is és mély értelmű is kíván lenni egyszerre, gondolkodtatni akar és szórakoztatni, ám azt meglehetősen konvencionális eszközökkel teszi. Petruchio, a snájdig menedzser, majd teniszhez öltözött férfiú, Kata, a kiskosztümös hölgy és a topis népség találkozásai sem igazán meggyőzőek. A két főszereplőn kívül a padovai társadalmat s az olasz reneszánsz világát megjelenítő színpompás forgatag alakjai jószerével arctalanok, karakter nélküliek, s szinte mindannyian beleolvadnak egyfajta harsányan jókedvű, mulatozós-darvadozós karneváli miliőbe. Baptista Minola (Balogh Tamás) éppúgy dévaj kópé, mint az egyébként élénk színekkel megrajzolt Grumio (Kiss Ernő), Gremio (Szakály Aurél), Hortensio (Barsi Márton) és a többiek. A ruhacserés játékok példának okáért azért sem működhetnek igazán, mert hisz a szereplőgárda tagjai ugyanazokban a színes göncökben pompáznak, akárkikről van is szó.

Az előadásból nemcsak az originális rendezői olvasat hiányzik, hanem a dráma alapkonfliktusának szuggesztív megszólaltatása is. Eljátsszák ugyan a Makrancost, de nagyobb truvájok, szellemi izgalmak nélkül. Sztarenki Pál, a karizmatikus, markáns színész illúziót keltően hozza a hideg macsót, aki könnyedén érvényesíti akaratát, aztán hátradőlve cimboráival mi mást, mint focimeccset néz a magasra helyezett plazmatévén. Pap Lujza bájos Katája sokféle finom, női karaktervonást felvillant, ám hiányzik alakításából a szilajság, a tűz s a dacos ellenállás, amellyel megnehezíti Petruchio dolgát. Bianca megformálója, Kátai Kinga cserfes, flegma mai leányzót játszik, ám meglehetősen erőtlenül, színtelenül.

A díszletvilág (Mira János), a látvány, a szcenikai megoldások s a táncok évtizedekkel röpítenek bennünket vissza az időben. (Koreográfus: Meretei-Simon Beáta.) Az előadás nem győz meg arról, hogy miért ezt a Shakespeare-remekművet kellett elővenni épp most, Zalaegerszegen.

Kifele menet még néhány pillantást vetettem a zsibongóban elhelyezett szobrokra s a bejárat melletti reliefekre. S mikor e sorokat írom, épp az áll a társulat honlapján, hogy az épület előtti teret Ruszt Józsefről nevezték el. A legendás, nagy formátumú rendező szelleme ma is ott lebeg a színház felett. Ez a viccesnek elképzelt Makrancos hölgy-átirat, attól tartok, nem kerül majd be a színház aranykönyvébe.