…az életművet újragondoló, (M)ilyen gazdagok vagyunk (?) címet viselő tudományos tanácskozás szándéka szerint a Sütő-oeuvre melletti állásfoglalás, ám ez az állásfoglalás, mint előre látható volt, „ma – enyhén szólva – egyúttal konfrontációt is jelent”.

 Mint a tanulmánygyűjtemény előszavából kiviláglik, „2014. október 29–31. között Marosvásárhelyen Sütő András életéhez és művéhez kötődő rendezvények sora zajlott, amelyeknek középpontjában a kötetünkben közreadott előadásokat tartalmazó konferencia állott”. Ennek megszervezéséhez az a – teljességgel indokolt – felismerés vezetett, hogy „Sütő András műve körül az elmúlt évtizedben alig történt valódi előrelépés”, másfelől „a háttérben, irodalmon kívüli – politikai vagy ideológiai – megközelítések nyomán a Műre is árnyékot vető, sőt azt mindenestül elutasító megítélések váltak uralkodóvá”. Így az életművet újragondoló, (M)ilyen gazdagok vagyunk (?) címet viselő tudományos tanácskozás szándéka szerint a Sütő-oeuvre melletti állásfoglalás, ám ez az állásfoglalás, mint előre látható volt, „ma – enyhén szólva – egyúttal konfrontációt is jelent”.

Az előszót Dávid Gyula, az eszmecsere 1928-as születésű korelnöke, irodalomtörténész jegyzi, aki (mint a Kriterion Kiadó egykori meghatározó személyiségeinek egyike) a Sütő-pályaív a Kriterion felől nézve című írással szerepel (nyomatékosítva, miért és miként lett tudatosan választott határkő a kiadó működésében Sütő 1970-es prózai remeke, az Anyám könnyű álmot ígér). A konferencia jellegéről, hozadékairól és a kötet elkészüléséről részben igen személyes hangon, Utószó helyett a könyvet szerkesztő Lázok János (1954) színháztörténész írt összegzést. Lázok korábban szintén sokat tett a Sütő-kutatásért és -értésért (Sütő András drámatrilógiája, 1997 stb.), ezúttal pedig Ellentett pólusok virtuális azonossága. Hatalom és hatalomközvetítés Sütő András drámáiban címmel emelkedett szólásra.

E két név is záloga lehet a tanácskozás és tanulmánykötet színvonalasságának, előre kell azonban bocsátanunk, hogy a jelentősnek szánt szakmai esemény nem tett nagyobb lépéseket a kitűzött cél irányába. Természetesen magáról a konferenciáról, az élőszó keltette miliőről, a járulékos beszélgetésekről, az összbenyomást és a következtetéseket primerül, spontánul befolyásoló hangulatról – távollevőként – mit sem tudhatunk. De az egyértelmű, hogy a rangos erdélyi és magyarországi professzorok, kutatók, írók, kritikusok a hozzászólásokat többféle műfajban megfogalmazó sorából épp a Sütő-recepció kulcsegyéniségeiként aposztrofált két monográfus, Bertha Zoltán és Ablonczy László hiányzott. Hiányzott továbbá a jócskán illetékes Láng Gusztáv, Pálfy G. István, György Péter, Parászka Boróka és mások. Kaptak-e meghívást, nem-e, szándékosan vagy elháríthatatlan okból maradtak körön kívül: nem firtathatjuk.

A jól strukturált kiadvány részben elfedi, következetes olvasással felfedi a hiányosságokat és ellentmondásokat, kendőzéseket és tévesztéseket. A római számmal jelölt négy egység közül kettőre alig térünk ki, mivel ezek (I. és III.) még említendő fontos kérdéseket és teendőket taglalnak ugyan, viszont főleg a Sütő-epikát (erős túlsúllyal az Anyám könnyű álmot ígér értékeit) és a Sütő-filológiát veszik számba, míg jelen publikációs fórumon, a Színház folyóirat égisze alatt a Sütő-dramaturgiára kell koncentrálnunk. Megjegyzendő, hogy a szép kiállítású – borítóin Zsögödi Nagy Imre rajzaival ékített – kötet a szövegpontosság és az árnyalt fogalmazás tekintetében bosszankodásra is okot ad. Az egyszerű nyomdahibáknál (hivatkozásban nem mindegy, hogy Bóka vagy Boka) kedvetlenítőbbek az érthetetlen vagy értelmezhetetlen mondatok, melyek főleg akkor mutatkoznak, ha a dolgozat-író valaki által már idézett szövegrészt idéz (kétszeresen-többszörösen idéz), s épít be saját szekvenciájába. Az ilyen mondatok (s nem csupán ezek) nyelvtanilag is kisiklanak. Ténybeli melléfogás, hogy Milan Kundera Nobel-díjat kapott volna. Egyelőre nem kapott. Az pedig nem a szakszerűség mintája, miszerint Sütő András „az az erdélyi író, akiről mindenki hallott”. Túl a fordulat henyeségén, sajna százával található akár bölcsészhallgatók között is, aki soha nem hallott róla. Nem fontos, mely szerzők textusaira fért volna rá a korrekció, s az szintén általánosabb kritika, hogy a szakirodalmi hivatkozások néha szűkösek, fontos források maradnak említetlenül, egyszer-kétszer meg túltengnek.

A két spiritus rector születési évszámát egyrészt azért tüntettük fel, mert a román rezümékkel és angol absztraktokkal gondosan ellátott gyűjtemény is példásan megadja (románul és angolul is) a szerzők nacionáléját. Másrészt a könyvet a legfiatalabb előadó esszétanulmánya nyitja, s a második legfiatalabb elő-adó indulatesszéje zárja. Soltész Márton főkönyvtáros (1987) még Demény Péter írónál (1972) is ifjabb egy fél emberöltővel, Demény pedig négy-hat évvel ifjabb a következő életkori lépcsőkön állóknál (1968, 1966, 1965). Az előadók átlagéletkora a konferencia évében valamivel a hatvanegy év felett volt, ha Soltészt és Deményt kivesszük a sorból. Ennek azért van jelentősége, mert Soltész az idősebb generáció Sütő-képét és a különféle dokumentumokat méltányolva bár, illő tisztelettel új értelmezési-értékelési utakra szeretne lépni, Demény pedig abból indul ki és azt ismétli: „Apáink, becsaptatok minket!”, „Apáink megbuktak”. A Sütő-életmű értéséből, értelmezéséből és értékeléséből is. Voltaképp az összes többi írás többé-kevésbé konzervatív munka, az eddigi Sütő-kép pozitív vagy negatív árnyalása e két felszólalás, e két – meglehetősen kacskaringós, csapongó – okfejtés satujában. A kötet nyitánya és zárlata felől igyekszünk hát latra vetni a 320 oldalt.

A nem a szelíd fogalmazásmódjáról nevezetes Soltész ezúttal tisztelettudó, bár a szövegmélyben szolidan ironikus. Elmond olyasmiket, amiket könyvtári, levéltári anyagból csak ő tudhat, s ezt kommentálja is. Sütőnek például – egy Király István főszerkesztőhöz írott, valószínűleg 1963-as levele a tanúság rá – nagyon tetszik a Kortárs szerkesztési gyakorlata, az éppen aktuális szám (melyben ő is jelentkezik a Zászlós Demeter ajándék életével). Nem győzi dicsérni a műveket és a művek ígérte távlatokat, csak a nyafogó Szabó Magdával van baja, aki „kirí a kórusból” („megdöglött a macska, kifutott a tej, és jajistenem, megmentettük a magyar irodalom becsületét”). Ilyen – és egészen másféle – adalékok viszik ezt az esszét a „művilág” és az „életvilág” Sütőnél történt szembefordításának mérlegelése felé, a „költői” és a „valóságos” bipolaritásának és elegyítésének küszöbéig. Oda, ahol Sütő András nagyra becsülő Tamási Áron-képe/képzete nyomán Sütőt magát jellemzik (Veres Péter intencióit követő) az író saját szavai: az irodalom valósága, a valóság referenciája akkor nyilatkozik meg, ha „nemcsak azt [írjuk le], amit a helyzetünkről gondolunk, hanem főleg, amit látunk”. De – és valamiképp hasonló hiányérzet fogalmazható meg szinte valamennyi tanulmány olvastán – miként „fordítsuk le” ezt az esztétikai funkció, a nyelvi valóság, a drámai motivika, a Sütő-stílus problémáira? Soltész ott fejezi be, ahol egy második egységet kezdenie kellene, s talán majd egyszer kezdi, azaz folytatja is.

Demény elsöprő elánnal esik az „apáknak”. Pontosan kik is az apák? Egy előző értelmezői nemzedék, az erdélyi értelmiség egy vagy két idősebb nemzedéke, nagyjából a mai nyolcvan körüliek és a hatvanasok-hetvenesek (vélhetjük: Dávid Gyula és Lázok János is?). Demény kijelöli a Sütő-generáció és a valamivel fiatalabbak irodalmi, képzőművészeti és zeneművészeti kánonját: „…a mátrixon nem kellene sokat változtatni: Baász [Imre], Kányádi [Sándor], Bálint Tibor, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Plugor [Sándor], Vermesy [Péter] – sorolhatnám a vitán felül álló neveket”. De nem sorolja. Illetve mégis, elszórva-elkalandozva. Szavai azt igazolják: ide számítja Székely Jánost, Lászlóffy Aladárt, Bodor Ádámot, talán másokat is. Magát Sütőt nem sorolja közéjük: „…Sütő András életművét nagyon megroggyasztotta az idő. Itt nincs terem a drámák alapos elemzésére…” Pedig ha „megroggyasztotta” (talán a drámákat leginkább?), akkor éppenséggel igencsak kellene ama „tér”. Nagy kár, hogy a „prezi” alapján élőszóban előadott, utólag megírt (?) eszmefuttatás csak ahhoz ragaszkodik makacsul: az apák megbuktak, mert máig sóhajtozva emlegetik a Sütő-darabok korai előadásait (ősbemutatókat), miközben az úttörő rendező, Harag György társalkotói (a szövegeket is érintő) koncepciójára süketek maradtak. ők azok, akik napjaink is aktív színházcsinálói közül Tompa Gábort és Bocsárdi Lászlót ellehetetleníteni igyekeznek, Keresztes Attilát 2012-ben „elüldözték a szatmárnémeti színház éléről”. Kik? ők. Az apák. Akikkel ellentétben az Éneklő Borz nevű hajdani orgánum ún. állatkerti „száma” fiatal szóval már eljutott a tárgyilagosságig Sütő-ügyekben. Láng Zsoltot citálva (1995): „…erre volt bennünk igény. Jelentéskioltásra. Amiben nincs törekvés ellenideológiára, sem ellenhagyományra, sem ellenirodalomra. // Nem antiideológia, hanem anideológia, nem antipolitika, hanem apolitika, nem antisütő, hanem A SÜTő.”

Demény provokatív írása – Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata –, előtte Lőrincz D. József politológus sejtető vonalvezetésű, nehezen adaptálható Sütő András és az igazmondás című opusával: nos, e kettő érdekes befejezése egy olyan összeállításnak, amely egészében sokkal inkább a Sütő-életmű maradandóságát igyekezne bizonyítani, mint kikezdeni e tételt. Jákfalvi Magdolnának aligha a Sütő-drámák a kedvencei, de tárgyilagos tudósi nagyvonalúsággal rögzíti, mit és hogyan jelentett (nem keveset) az Advent a Hargitán premierje a budapesti Nemzeti Színházban, 1986. január legelején (bár a keletkezéstörténet egy részéről nem vesz tudomást. Sütő üzenetéről sem, amely nagyjából így hangzott a darab talányait illetően: amit szegény drámaíró nem tudott megoldani, oldja meg a magas Nemzeti Színház. Sík Ferenc ezért is kényszerült bele nem mindig gyümölcsöző színi kockázatokba). Kovács Dezső pontos képet rajzol egyes Sütő-drámák magyarországi bemutatóinak recepciójáról. Hagyhatna magának több teret a kifutáshoz is (Álomkommandó). Szász László – „Szerepvivő emberré lettem” (Sütő András Kálvin-portréja) – az esztétikai és a hitelvi-vallási közelítések óriási különbségeit tárja fel, Mester Béla a hetvenes évek erdélyi irodalmának történelem/elbeszélés párhuzamairól meditál, Cristian Réka hírül adja, a Sütő-életműből, illetve a -drámákból mi férhető hozzá angol nyelven. Összevetésképp másoknál is felmerül a Sütő-dramaturgia egy-egy mozzanata. Az esztétikai rangot is tudó, de közéleti attitűdű megnyilvánulás Markó Béláé – Egy félbemaradt kultusz története (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, Elek Tibor a kötet egy másik helyén s az epikáról szólva az elemzés higgadtságával tűnik ki.

A (M)ilyen gazdagok vagyunk (?) arról győz meg, hogy (bármily „pozitivista” és „régi vágású” irodalomszakmai teendő ez) szükség van egy részletes, helytálló Sütő-életrajz, teljes és elfogulatlan pályakép létrehozására. Szükség lenne (ennek kérdéseit Kuszálik Péter fejtegeti) egy tisztességesen jegyzetelt, sőt inkább kritikai Sütő-kiadásra. Szükség van az értelmezői nemzedékek és közösségek további türelmes tanácskozásaira, mert sem a régebbi megállapítások felmelegítése (legyenek bármily pontosak többek közt a néhai Görömbei András summázatai), sem a vad mai megütközés, érvek nélküli „újítás” – állítás vagy tagadás – nem termékeny.

Amíg ezen s egyéb kívánalmak meg nem valósulnak, a Sütő-oeuvre-rel (egyik kötetének címét parafrazálva) „sárkány alszik”, s mintha létezne valamiféle kollektív irodalomtudományi, elemzői, kritikai aggodalom: ha Sütőről és alkotásairól újat, érdemlegeset, meglepőt, ellenszegülőt, az érdemeket is újrafogalmazót mondunk, e sárkány álmából felserkenve a maga három vagy hét, vagy hány fejének veszedelmes fogaival leharapja a mi szegény egy fejünket.

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?). Sütő András-műhelykonferencia. Szerkesztette: Lázok János. Polis – UArtPress / Kolozsvár – Marosvásárhely, 2015.