…míg (…) Oskaras Koršunovas totális politikai színházat csinál a Szeget szeggel-ből, ifj. Vidnyánszky Attila megpróbálja kerülni ezt a témát a III. Richárdban.

„Úgy döntöttem, hogy játszani fogok” – mondja Trill Zsolt az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett és Vecsei Miklós által újrafordított/átírt/dramatizált III. Richárdban a Gyulai Shakespeare Fesztiválon. S bár meglehet, sokan felkapták fejüket a híres, már-már szállóige-szerű mondat, „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” ilyetén való módosulásán, bennem hirtelen egy másik shakespeare-i figura, az előző este látott Szeget szeggel (Varsói Drámai Színház) Hercege is gyorsan előtüremkedik. Ebben a pillanatban jövök rá ugyanis, hogy Gloster, a későbbi III. Richárd és a Szeget szeggel Hercege mennyire rokonlelkek: mindketten valóságos átváltozó művészek, és ha ez utóbbi nem is (annyira) gazember (hogy ennél a kifejezésnél maradjunk), de tény, hogy mindketten nagyon értik a színjátszás csínját-bínját. És valljuk be, rendezőkét sem megvetendők, hiszen minden (cselekmény)szál az ő kezükben összpontosul, és úgy irányítják a dolgokat, hogy méltán irigykedhet minden valamirevaló rendező. A másik hasonlóság a két figura között, hogy mindkettő a saját döntése szerint kezd el cselekedni már a dráma elején; egyikük a hatalom megőrzése, a másikuk pedig a megszerzése miatt kezd színjátékba. És nem utolsó sorban, mindketten a manipuláció nagymesterei. De míg a (valóságos) rendező, Oskaras Koršunovas totális politikai színházat csinál a Szeget szeggelből, ifj. Vidnyánszky Attila megpróbálja kerülni ezt a témát a III. Richárdban. Ami nem feltétlenül könnyű, hiszen a III. Richárd maga a „politika”, ilyenformán tehát kell valamiképpen viszonyulni hozzá.

Szeget szeggel. Varsói Drámai Színház. Fotók: Kiss Zoltán

Koršunovas már a díszlettel jelzi: számára a Szeget szeggel (bevallom, nagyon nem szeretem ezt a magyar nyelvterületen meghonosodott címet) abszolút a (politikai) hatalomról és bugyrairól szól. A Gintaras Makarevičius jegyezte díszlet első pillantásra bírósági tárgyalótermet, netán parlamenti üléstermet idéz – mint utólag kiderül, egy az egyben a lengyel parlamentet képezi le a monumentális, több szintre tagolódó színpadkép, de persze tetszés szerint behelyettesíthető bármelyik országházzal. Koršunovas tehát nem finomkodik, sőt, egyenesen belecsap a lecsóba ezzel a díszlettel.

Az előadás néhány perces előjátékkal kezdődik, amelyet a Herceg, Vincentio (Sławomir Grzymkowski) rémálmaként értelmezhetünk, és amelyben pokoli zűrzavar tárul elénk: van itt minden, vérszívó vámpírok (?), prostituáltak, a termet elárasztó patkányszerű lények, iszonyatos, fémes hangeffektusok és fényjátékok. Az álomban megjelenik Angelo (Przemysław Stippa) is, Bécs hercegének helytartója, aki elég egyértelműen a herceg riválisaként tűnik fel, ezért aztán könnyen arra a következtetésre juthatunk: Vincentio veszélyeztetve érzi a pozícióját. A rémálomból ébredve gyors döntés születik: a herceg ott hagyja a saját maga által kreált zűrzavart – már ami az országlást illeti –, és rábízza a hatalmat Angelóra, hogy aztán később mátyáskirályos-álruhásan kilesse minden mozdulatát. A gyanúnk be is igazolódik: h amikor ugyanis a Herceg behívatja, hogy elmondja neki döntését, Angelo, egy pillanatra azt gondolván, hogy egyedül van a teremben, kéjelegve beleül a trónusként kimagasló székbe, még nem is számítva arra, hogy rövidesen teljesül a vágya.

Szeget szeggel. Varsói Drámai Színház

Sławomir Grzymkowski Hercegéről nehéz eldönteni, hogy az említett rémálom-béli esetleges vetélytársától akar ekképpen megszabadulni (ha le akarsz számolni politikai ellenfeleddel, adj a kezébe ideiglenes hatalmat-elv alapján) vagy pedig az ő hathatós közreműködésével szeretné helyrehozni azt, amit eddig elrontott, a maga számára megkönnyítve a zsarnokság bevezetésének nem éppen gördülékeny útját. Mindazonáltal az egész előadás alatt érzékelhető egy furcsa kettősség, Koršunovas ugyanis többször felvillantja annak a lehetőségét, hogy az egész történet csupán a Herceg (rém)álmában zajlik, erre utalnak a minduntalan bekattanó kezdeti fémes hangeffektusok, illetve az első rész végén lejátszódó jelenet is, amelyben ismét megjelenik az álombéli Angelo, ezúttal azonban mintegy a Herceg másik Énjeként.

„A politika a második legrégebbi mesterség. És rájöttem, nagyon hasonlít is az elsőre” – Ronald Reagannek tulajdonítják a mondást, és mintha Koršunovas rendezése is ezt bizonygatná: a hatalom birtoklása bizonyos tekintetben óhatatlanul prostituálja annak képviselőit. A vezetői réteg ugyanis még mélyebb morális fertőben leledzik, mint az „alattvalók”. Az egész világ szó szerint tulajdonképpen egy nagy nyilvános ház, hiszen politikusok (a Herceg és a helytartója) és választóik (öreg tanácsúr és nemes úrfi, nagyszájú léhűtő és porkoláb, szerzetes és kerítőnő, apáca és csapos, hóhér és együgyű rendőr, mind-mind a shakespeare-i dráma szereplői) egy és ugyanazon térben, ám különböző szinteken űzik a szerencse (?) vagy a sors által nekik szánt mesterséget.

Az előadás-végi jelenet mindenképpen jelzésértékű, bármi is volt, amit addig láttunk, rossz álom vagy „valóságos” történés: a hercegi önkényuralom beindult, és ki tudja, hol áll meg… És ebben az új országlási irányzatban nem (lesz) könnyű a nők helyzete (sem): Izabellát (Martyna Kowalik) a hajánál fogva cipeli magával a kézfogóra az „igazságtevő, jóságos” Herceg.

Ami a színészi játékot illeti, nagyszerű csapatmunka jellemzi a varsói társulatot, a legkisebb szerepet játszó színészig mindenki jó teljesítményt nyújt, és a legapróbb részletekig kidolgozott alakításokat látunk. Természetesen kiemelkedik a két főszereplő, a Herceget alakító Sławomir Grzymkowski és az Angelót játszó Przemysław Stippa, akik fizikailag is a legjobb formájukat nyújtják, megjegyzem, szükség is van az erőnlétre, hiszen sokszor a pulpitusok néhány centiméter széles párkányán egyensúlyoznak.

*

III. Richárd. Fotók: Kiss Zoltán

Míg Sławomir Grzymkowski Hercege mondhatni vérkomolyan veszi a szerepjátszást, hiszen a hatalom megtartása a cél, addig Trill Zsolt III. Richárdja inkább egy nagy bohóc, aki kipróbálja, meddig mehet el a játékban. Menet közben jön rá, hogy a végsőkig. Nála a púp is játék, ha akarja, van, ha akarja nincs, minden attól függ, mit akar elhitetni a körülötte lévőkkel. Akik persze – ha nem is az első pillanattól, de – hisznek neki, és félnek is tőle. Maga mögé tud állítani sokakat, főleg a fiatalokat. Ideig óráig: aztán, mint hasznavehetetlen játékoktól, megszabadul tőlük, saját kezűleg vagy egy kis segítséggel. Míg végül egyedül marad. De akkor már nincs visszaút. És talán, ha lenne sem választaná, minek? Hullákon keresztül vezet az út fölfelé, ami ifj. Vidnyánszky Attilánál egy nevetséges, ósdi fa villanypózna, amelyen Richárd, bocsánat, Ricsi, amint az új szövegváltozatban többször is elhangzik, szóval, amelyen Ricsi mászóvas segítségével lépked egyre feljebb és feljebb, egészen a csúcsig, ahol Damoklész kardjaként lóg feje fölött a kivilágított korona. Onnan néz aztán szerteszét. Vagyis inkább lefele, a pózna alatt fekvő homokozóra, saját kis játékterére. Itt bukdácsol Erzsébet királyné (Eszenyi Enikő) is, pardon, Erzsi, aki a gyerekei életét kéri számon Ricsitől, majd a lánya sorsát próbálja egyengetni. Erről a (pózna)csúcsról araszolgat aztán lefele Richárd, hogy „magára öltse” ezüstszínű szigetelőszalagból összeálló harci jelmezét.

III. Richárd

Amint már a bevezetőben említettem, ifj. Vidnyánszky Attila megpróbálja meg/elkerülni a darab (egyik) konkrét politikai vetületét, miszerint Richárd a mindenkori zsarnokok és diktátorok jelképe. Talán ezért is döntött amellett, hogy inkább a játékosabb-ironikusabb formát választja rendezői koncepciója alapjául, így lesz Richárd a megszokottnál is nagyobb színjátékos. Persze, hiú ábránd, hiszen a shakespeare-i szöveg nem hagyja magát, és hát a fiatal rendező is tudja, hogy legfeljebb tompítani lehet az értelmezések élét, végképp kilúgozni azonban nem. Némileg selyempapír-csomagolásban kapjuk tehát a dolgokat, mint például abban a remek, második felvonás eleji jelenetben, amelyben a beteg Edwárd király (Hegedüs D. Géza) „kibékíti” az egymással szemben álló, gyűlölködő feleket, mondván, szeretetet s békét kell hirdetni a gyűlölködés helyett. Szép, szép, mondanánk, de Gloster – aki szintén részt vesz a nagy békülésben – még csak ezután válik III. Richárddá.

Ha teljes egészében nem is, de részleteiben kétségkívül átgondolt előadás született a III. Richárdból Gyulán, érdemes lenne tehát kigyomlálni belőle néhány túlburjánzó jelenetet, lemondani pár fölösleges, hatásvadász részről, hogy igazán formátumos produkcióvá váljék. És persze nem kéne veszni hagyni az előadás egyik legnagyobb vonzerejét: befutott, tapasztalt színészek remek alakításait, akik ugyanakkor összehangoltan játszanak együtt a színinövendékekből és nemrég végzett fiatalokból álló csapattal. Remények szerint ősztől lesz folytatása Budapesten, a Gyulán csupán kétszer játszott harmadik Ricsinek. Megérné.

Mi? Shakespeare: Szeget Szeggel
Hol? Gyulai Shakespeare Fesztivál, Erkel Ferenc Művelődési Ház
Kik? Szereplők: Slawomir Grzymkowski, Przemysław Stipp, Zdzislaw Wardejn, Matthew Weber, Martyna Kowalik, Kinga Suchan, Agnieszka Warchulska, Janusz R. Nowicki, Krzysztof Szczepaniak, Anna Szymańczyk, Agnieszka Roszkowska, Tomasz Budyta, Lukasz Wojcik, Peter Bulcewicz, Mariusz Wojciechowski, Zbigniew Dziduch, Michael Podsiadło, Maciej Wyczański, Marcin Sztabiński
Díszlettervező: Gintaras Makarevičius, Jelmeztervező: Aneta Suskiewicz, Zene: Antanas Jasenka, Koreográfus:  Vesta Grabštaitė, Fény: Eugenijus Sabaliauskas, Ügyelő: Tomasz Karolak, Rendezőasszisztens: Agata Zdziebłowska. Rendező: Oskaras Koršunovas

Mi? Shakespeare: III. Richárd
Hol? Gyulai Shakespeare Fesztivál, Gyulai Várszínház
Kik? Szereplők: Trill Zsolt, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Szúcs Nelli, Trokán Nóra, Dóra Béla, Patkós Márton, Vecsei Miklós Hasi, Kovács Tamás, Krausz Gergő, Böröndi Bence, Szabó Sebestyén László, Barta Ágnes, Bordás Roland, Berettyán Nándor, Gyöngyösi Zoltán, Lestyán Attila.
Zeneszerző: Kovács Adrián. Dramaturg: Vecsei Miklós Hasi. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.