Lehet, hogy már korszerűtlen ezt gondolni, hiszen a színház valóban performatívabb lett. Ugyanakkor mostanában többször hallom, hogy egyesek mindinkább térnek vissza a klasszikusokhoz: szerzőkhöz, játékmódokhoz. Színészként persze azt is meg kell oldani, hogy itt is és ott is legyek.

Szakács László alapító tagja a gyergyói Figurának, ahonnan később, tíz év közös munka után a Bocsárdi László vezette csapattal együtt a sepsiszentgyörgyi társulathoz szerződött. Hét év múlva Tömöry Péter meghívására Veszprémbe ment dolgozni, majd két év után Zalaegerszegre szerződött, ahol nyolc évadot töltött. Ezek után, 2009-ben jött vissza a szentgyörgyi társulathoz. Ott beszélgettünk.

– Hogy látod: határon innen, illetve onnan, másféle a színház?

– Itt meghatározó a multikulturalitás, ennek következtében pedig másképp fejezzük ki magunkat. A mi színházi világunk erősebben képi, amit például a mozgás is meghatározóbban alakít, illetve más módon is készülnek előadások. Amikor Bocsárdi Bánk bán-rendezésében Maia Morgensternnel együtt dolgoztunk, és ahogy én sem szoktam megkérdezni egy instrukcióról, hogy miért, ő sem kérdezte: amikor az ember ezt kívülről látja, jobban megérti, ki hogyan dolgozik, nyilván nem az önállótlanságunkról szól, hanem arról, hogy a magunk ügyét az adott rendszeren belül keressük meg. Magyarországon azt tapasztaltam, hogy ott szokás megbeszélni, érteni, hogy mi miért van. Ez a végeredmény szempontjából nem jelent semmi mást, mint hogy az utóbbi logikailag közelít egy feladathoz, az előbbi pedig érzékileg, zsigerileg. Tévedni, félremenni bármelyik módon lehet, ahogy egy jó megoldásra rá lehet találni úgy is, ha egy okos elemzés, alapos értés után meg tudja csinálni a feladatot egy csapat, vagy ha a színészek átviszik magukon a formát, és megszületik az értésük. Egy jó előadáshoz mindkettőnek meg kell történni színészben és nézőben is.

Barabás Zsolt felvétele

– Kik voltak számodra fontos alkotók, akikkel Magyarországon dolgoztál?

– Tömöry Péter Veszprémben, Bereményi Géza és Bagó Bertalan, akik meghívtak Zalaegerszegre. A tíz év legnagyobb hozadéka pedig az volt, hogy Ruszt Józseffel dolgozhattam. ő igazi mester és kivételes esztéta. Szerencsésnek tartom magam, hogy két előadásában is részt vehettem: Az ember tragédiájában és az Oidipuszban.

– Ti tehát itt többféle színházi nyelvet, munkamódszert ismertek, ami felteszem, a szakmai sokszínűséget is erősíti. Eközben nálunk látom, jó képességű színészek szürkülnek el, aminek ugyan számos más oka is lehet, de az egyik, hogy éveken át ugyanolyan, könnyen megoldható feladatokat kapnak.

– Igen, szinte minden azon múlik, hogy ki hogyan van helyzetbe hozva. Ruszt Józsefet ez például nagyon foglalkoztatta. Amikor annak idején Kreónként próbáltam egy jelenetet az Oidipuszt játszó Gálffi Lászlóval, munka közben azt mondta nekem: téged azért nehéz instruálni, mert más a mitológiád, másképp közelítesz meg egy problémát, végső soron másfajta ember vagy. Mindez, azt hiszem, magyarázatul is szolgál a hétköznapi gyakorlatra is: a színházi munkát nagyon megkönnyíti a közös alapokra építő, jó értelemben vett rutin.

– Nekem még mindig meglepő, hogy ennyire nagy a különbség az itteni és ottani színház közt.

– Anca Bradu az emlegetett Oidipusz évadjában rendezett egy előadást Veszprémben. A bemutatón aztán ott volt az előadás dramaturgja is, Sebastian Vlad Popa, aki a végén csodálkozva kérdezte tőlem, hogy mi ez a rettenetes vastaps, ami neki a német csizmák ritmusos csattogását juttatta eszébe. Nehezen lehetett meggyőzni, hogy ez itt márpedig jót jelent. ő ahhoz szokott, hogy a bukaresti közönség állva ünnepel: hurráznak, bravóznak, füttyögnek, ami merőben más, mint ez a fajta fegyelmezett, egységes tetszésnyilvánítás. Magyarországról nézve pedig meglehet, túlzónak tűnik az a zajos ünneplés, ami a román színházakban szokás.

– S te milyennek érezted a magyarországi közönséget?

– A veszprémi annak idején hidegebbnek tűnt, az egerszegi közönség pedig érezhetően örült az új társulatának. A veszprémi előadásoknál ezért néha azt éreztem, hogy a probléma a színpadon maradt, nem tudott eljutni a nézőkhöz. Bocsárdi szokta mondani, a teremben szóljon a hangod, ne a színpadon. Ehhez kapcsolódott az elvárás is például, amit próbák során kaptam el, amikor figyelmezettek, hogy háttal ne játsszak. Nekem ez akkor újdonság volt, hiszen az ember háttal is játszik – de egy pillanat alatt kiderült, ez a közönséggel való viszony hagyományának a kérdése. Én próbáltam megmutatni azt, ahol én tartottam, amit én tudtam, és azt jellemzően el is fogadták tőlem, akikkel együtt dolgoztam.

– Gyergyószentmiklóson kezdtétek a színházcsinálást, aztán itt, Sepsiszentgyörgyön folytattátok. Mennyire különböző ez a két város?

– Különböző. Gyergyóban el lehetett bújni ahhoz, hogy elkezdjünk valamit. De amikor már életre kelt a színház, ott nem tudott megmaradni, nem volt éltető közege.

– Egyébként mi elől bújtatok?

– Frissen végzett gépészmérnökként kerültem oda a nyolcvanas években, ahol megismerkedtem Bocsárdi Lászlóval, aki vegyészmérnökként végzett, Angi Gabriella informatikus volt, és még néhány műszaki értelmiségi, akik azt mondták, hogy csináljunk valamit. De elidegenített emberek voltunk egy elidegenedett városban. Az egyetlen esélyünk egymás keresése volt. Kirándultunk, együtt ünnepeltünk, és kialakult egy csapat, akik megismerték egymást. Tréningeztünk, olvastunk, beszélgettünk, de egy ideig nem gondoltuk azt, hogy mi tényleg színházat fogunk csinálni. Jó bulinak tűnt, amolyan minőségi szórakozásnak, hogy fejlesztjük magunkat, a testünket változatosabban használjuk: ez még tényleg belefért egy minőségibb élet utáni vágyba. Színházat aztán Bocsárdi vezetésével kezdtünk csinálni, aki olyan társakat keresett, akiknek volt affinitása humorhoz, drámai helyzetekhez, kíváncsiak és szabadok, hiszen színházat felszabadult emberekkel lehet csinálni. És amikor próbatermet kaptunk, megszületett egy gyerekelőadás, amiről közben úgy tudtam, hogy magunknak csináljuk, és nem mutatjuk meg másoknak. Azt meg pláne nem gondoltam akkor, hogy valaha is színész leszek. A gyerekelőadás után pedig a Vérnász és az Übü király következett.

– Milyen volt aztán Szentgyörgyre átmenni?

– Amikor megérkeztünk abba a társulatba, a kezdeti sikereink ellenére is látható volt, hogy mi nem vagyunk profi színészek. Néztek is ránk, mint a lőtt medvére. És valóban nagy tett is volt. Aztán lassan kiderült, ki hogyan tud ebbe a közös munkába bekapcsolódni.

– Először tehát a magatok kedvéért csináltátok. Aztán?

– Nekem ma sem az a tét, hogy mindenáron kifejezzem magam, hanem úgy gondolom, a színész jó esetben közvetít néző és szerző között, egy csatorna. Lehet, hogy már korszerűtlen ezt gondolni, hiszen a színház valóban performatívabb lett. Ugyanakkor mostanában többször hallom, hogy egyesek mindinkább térnek vissza a klasszikusokhoz: szerzőkhöz, játékmódokhoz. Színészként persze azt is meg kell oldani, hogy itt is és ott is legyek. De akármilyenféle színházat játszunk, a helyzet a szövegben van. Ma is úgy gondolom, lehet ugyan kitalálni eredeti dolgokat, nem magamat kell megvalósítani, elmélyülni kell, megérteni, aztán a problémára rámutatni, akármilyen közhelyesen is hangzik.

– A színházban viszont, mondom én nézőként: a legérdekesebb a színész. Az élmény, hogy bármi megtörténhet, az éppen a színészek miatt van. És időnként tényleg meg is történik bármi – amire ti fizikailag, mentálisan, érzelmileg felkészültök. Miként?

– Azt hiszem, ez egyéni. Olvasok. Figyelek, megjegyzek dolgokat. Különösen érdekel – talán az arányok eltolódása miatt – bármi szokatlan, az átlagtól eltérő. Amikor például a hétköznapinál erősebb érzéseket látok kifejezésre juttatni. De magamat is figyelem helyzetekben, és próbálom minél inkább kibontani, elemezni, amit észlelek. Felidézek – amit sokkal igazabbnak tartok, mint a megélést. S persze nagyon hasznos kollégákat nézni, abból rendkívül sokat lehet tanulni. Amikor pedig dolgozom, alapvetően arra figyelek, hogy minden a köldök alól négy centivel induljon.

– Ami egy keletinek mondható hozzáállás.

– Bennem ez így állt össze, vagy így tudok beszélni arról, mit csinálok – mindezt nyilván nem én találtam ki, hanem igyekszem használható, működőképes, mozgósítható tudást építeni. Ebben rengeteg, szűken szakmai dolog is van. Ruszt például azt is tanította, hogy mit, miért kell visszafogva, bent tartva mondani, és mit kifelé, erővel. Fantasztikus volt: mindenkit tanított, akivel dolgozott. Gyakran mondta, amikor egy színészt figyelt munka közben, hogy „olvassál, mert az látszik, ha nem olvasol eleget”. Ahogy a minőségi munka is látszik a színészen. És az akkor is látszik, ha a színész, úgymond, semmit sem csinál, csak ott van egy adott helyzetben.

– Hogyan kezdesz neki egy munkának, miután megismerted az anyagot?

– Úgy tanulok szöveget, mint valami sámán: mondom, mondom, mondom. Aztán kezdem figyelni, mit mondok, és ha elég sokat mondom, egyszer csak más szinten lesz a szöveg. Egyre több minden megnyílik belőle. Ha esik az eső és figyeled, de tényleg figyeled, és jól figyeled, akkor egyszer csak máshol vagy.

– A szavak ekképp valósággá válnak?

– Közvetítik azt a valóságot, ami bennük van. Ezek a valóságok pedig a színész testében, értelmében, lelkében manifesztálódnak – így alakítanak bennünket a munkáink. Szó szerint formálnak.

– Ez nagyon kockázatosnak hangzik.

– Az is. A színésznek a külseje is a legbelsője – ennek tudatában kell dolgozni, így lehet a tökéletességre törekedni.

– Mi van akkor, ha olyan próbafolyamatba kerülsz, amelynek során nem tudod a magad elvárásaihoz szabni a munkát?

– Egy helyzet, egy gondolat, egy eszközkeresés izgalomba tud hozni munka közben. Néhány mondat a tét, amit vagy sikerül jól elmondani, vagy nem. És minden este ez a tét. Most Forgách András Halni jó című darabját próbáljuk, szellemes, utalásos, mély, nagyszerű szöveg. És ha el tudom mondani majd jól azt a két mondatot, ami nekem nagyon fontos ebből, akkor magamat is meglepem. Ezért nem is tudok manipulálni: se a nézőt, se magamat. Egy előadás sikerültsége nem egy tökélyre vitt gyártás. Egy jó előadásban mindig történik valami váratlan, előre nem látható, velem is. Ebben a munkában, a rendezővel, Victor Ioan Frunzăval úgy próbálunk, hogy állandóan a szöveget kell mondanunk, ő hallgatja, mint egy partitúrát. Hozzám ez a fajta munka közel áll, mert tudom, hogy így meg fogom magam találni benne.

– Emlegettél már néhány nagyszerű rendezőt. Mi van akkor, amikor egy immár sokat látott, sokat próbált színész pályakezdő rendezővel találkozik?

– Abból is bármi kijöhet. Mondok egy példát. Amikor Sardar Tagirovskyval próbáltuk a Meggyeskertet, próba közben azt mondtam valami konkrét dologgal kapcsolatban, hogy ez így nem lesz jó. Nem azért, mert én okosabb vagyok, hanem ahogy mondod, az ember időközben olyan sok mindent kipróbál, hogy ez-az pontosan a helyére kerül. Miután igazam lett, azt mondta: bocsáss meg, de muszáj volt kipróbálnom, mert nem hihetek neked. És igaza volt, magának higgyen, ne nekem.

– És mi az, ami idővel biztosan a helyére került?

– Bocsárditól és Ruszttól is azt tanultam, hogy nem átélni kell, hanem felidézni. Ez roppant egyszerűen hangzik, de sokat kell dolgozni, próbálkozni, hogy sikerüljön. Felidézni szerintem magasabb szintű tudás, mint átélni.

– Ha egy időre el is mentél innen, mindig társulatban dolgoztál, aminek van jó és rossz oldala.

– Amikor kiismerjük a többieket, megtanultuk a reakcióikat, és már mindent tudunk előre, akkor számító módon befolyásoljuk egymást: így ugyanis ki tudunk csalogatni szinte bármit, amit használni akarunk. Ez színtiszta manipuláció. Akkor már jobb elmenni, új emberekkel dolgozni, újra nyitott helyzetbe, meglepetések elé kerülni. Az se baj, ha nem a legjobb társulathoz megy az ember, mert mindenhol vannak olyan színészek, akiktől lehet tanulni, akik inspirálnak, akik új lendületet adnak – Magyarországon nekem ilyen volt például Ilyés Róbert, Kiss Ernő, Palásthy Bea, Gálffi László.

– Miután 2009-ben, tíz év után visszatértél, volt olyan munkád ezzel a régi-új társulattal, hogy rendkívüli élményként gondolsz rá?

– A velencei kalmárral szépen kibillentem. Tényleg azt éreztem, hogy gyűlölöm az egész világot. Közben pedig olyan elszánt voltam, hogy gondoltam, akár kigyúlhat a város is. S ez utólag is ritka bizonyosság: tisztában vagyok annak a munkának az igazságával. Máskor, ha hallok például kevésbé hízelgő véleményt, akkor mérlegelek – itt nem voltak kétségeim magunk felől.

– Van még valami kapcsolatod a műszaki tudományokkal?

– Mindössze annyi, hogy szakirodalmat olvasok – nekem a legizgalmasabb talán az atomfizika. Látom az átjárást a színházi munka és a fizika között. A szakdolgozatomat annak idején a dinamikailag és statikailag kiegyensúlyozott rendszerek témakörében írtam, ami rengeteg mozzanatában áttehető egy elő-adás viszonyrendszerébe.

– Milyen tréninggel készülsz még azon kívül, hogy olvasol? Van-e olyan mozgás vagy sport, vagy ehhez hasonló?

– Én fejben kell, hogy készüljek. A test majd alkalmazkodik.

– Ezt komolyan mondod?

– A mentális készenlét fizikailag is átalakít. Ehhez egy dolog azért hozzásegít: kevesebbet eszem.

– Miért?

– Mert érzem, attól több energiám lesz. Nyilván adódhat olyan feladat, amikor a próbák során, ha agyban kész vagyok, de látom, hogy kell még valami speciális fizikai képesség, akkor arra rágyúrok – de alapvetően nem ezzel foglalkozom, amikor egy előadásra készülök.

Az interjút készítette: Proics Lilla