A kortárs tánc dekonstruktivistái nem látszódnak ezekben a városokban.

Hogy a Győri Balett hetvenes évek végi alapítása és a Szegedi Balettnek Szegedi Kortárs Balett néven történő kilencvenes évek eleji újjáalakulása után másfél évtizeddel miért jött létre tánctagozat hirtelen Miskolcon és Egerben, és e kettőhöz képest némi csúszással Kecskeméten, az okok részletező feltárására ez az írás nem vállalkozik. Az okok helyett magát a jelenséget vizsgáljuk. Hol tartanak jelenleg ezek a tánctagozatok? Mi a helyük a színházon belül, mi a súlyuk az adott város kulturális életében, és hol helyezkednek el a hazai táncművészet palettáján? Megkérdeztük a színházakat, a tagozatvezetőket, és a három vidéki teátrum repertoárjáról több táncelőadást is megnéztünk.

Miből lesz a tánctagozat?

A Miskolci Nemzeti Színházban – több egyedi elő-adás létrejöttét követően – Krámer György kezdte el azt a munkát, amely 2009-ben az önálló tánctagozat létrejöttéhez vezetett, majd 2013-ban, immár Kozma Attila szakmai vezetésével, megalakult az önálló Miskolci Balett. Az egri Gárdonyi Géza Színházban szintén 2009-ben jött létre a tánctagozat, amely „közvetlen előzményeként az Előadó-művészeti törvény tánc- és színházművészet számára kedvező rendelkezései tekinthetők”1. A tagozatot akkor Barta Dóra vezette, akit 2011 nyarától Topolánszky Tamás váltott pozíciójában és feladataiban, és ezzel együtt az összes táncos is lecserélődött. A kecskeméti Katona József Színházban korábban a Szegedi Kortárs Balett játszott bérletes táncelőadásokat, majd Cseke Péter vezetése alatt, 2008-tól a tagozat megjelenéséig „jelentős módon nem jelent meg a műfaj”2. A tagozat Kecskeméti City Balett néven 2013-ban, Barta Dóra vezetésével alakult meg, amely innen kezdve már „hangsúlyos támogatást”3 kapott a színház vezetése részéről.

Tánctagozat vagy balettegyüttes?

A Miskolci Balett egy olyan, jelenleg 6 női és 6 férfi táncosból álló, professzionális táncegyüttesként határozza meg magát, amely részt vesz a színház zenés repertoárjában. „A színház népszínházjellegét erősítjük, annak sokszínűségét, repertoárgazdagságát bővítjük a magunk műfajával és ezen belüli változatosságával.” Kozma Attila elmondása szerint a Miskolci Balettnek részleges autonómiája van, ami egy előre megbeszélt és mindkét fél részéről korrektül be is tartott szabályrendszer alapján szerveződik. A táncosok pluszjuttatásban részesülnek a zenés darabokban való munkájukért, valamint a saját produkcióik után is, előadásonként. Évenként 2-4 önálló előadást hoznak létre, mellette általában évi két zenés produkcióban vesznek részt. A színház egyéb rendezvényein való részvétel az együttes számára nem kötelező, előzetes egyeztetések alapján eldönthetik, hogy miben és milyen feltételekkel vesznek részt. Kozma Attila szerint „a teljes függetlenség szakmai szempontból előnyösebb lenne, de a színház zenés előadásaiban való részvétel nem okozott problémát a Balett életében”.

Az egri tánctagozat (GG Tánc Eger) szerződése alapján évadonként minimum egy saját előadást hoz létre, és két színházi bemutatóban vesz részt (a tényleges elő-adásszámok minden évben meghaladták az előírt minimumot). A tagozat jelenleg 8 fő táncosból, egy tagozatvezetőből, egy koreográfus-asszisztensből és egy művészeti titkárból áll. Topolánszky Tamás véleménye szerint „alapvető törekvés, hogy a táncművészet önálló művészeti ágként létezzen, de az ehhez szükséges feltételek megteremtése egy 54 ezer fős városban csak a színház keretein belül lehetséges”.

Barta Dóra elmondása szerint „kezdetektől fogva kétarcúságra törekedtünk, karizmatikus balettegyüttes és tánckar egyben”. A Kecskeméti City Balett kilenc táncosból és egy megbízott tagozatvezetőből áll. A színház vezetése évadonként egy nagyszínházi táncelőadást garantál számukra, amely mellett az évadtól függően 1-4 saját előadást és 3-4 anyaszínházi előadásban, illetve a színház különféle rendezvényein való részvételt igényel.

Kulturális szerep

A táncművészet kulturális beágyazódása tekintetében a vidéki tánctagozatok felelőssége bizonyos értelemben sokkal nagyobb, mint a fővárosi táncművészeké. Hiszen amíg Budapesten a különféle társulatok és eseti táncalakulatok legkülönfélébb jellegű táncelőadásai között van lehetőség válogatni, addig a vidéki városokban a modern táncművészet nagyobbrészt az, amit az adott tagozat bemutat vagy vendégül lát.

A Miskolci Balett rendszeresen hív meg független társulatokat (így járt náluk többek között a Budapest Táncszínház, a Duda Éva Társulat, az Inversedance, a Tellabor vagy néptáncos oldalról a Duna Művészegyüttes), és rendszeresen tart beavató elő-adásokat. A GG Tánc Eger TÁMOP-os pályázatok révén színházi nevelési foglalkozásokat és nyári táborokat tart, illetve A táncművészet népszerűsítése elnevezésű projekt keretében „a klasszikus balett, a néptánc, a modern, illetve kortárs tánc nyelvét ismertették meg a régióban”4. Az ő vállukról részben leveszi a műfaj egyedüli képviseletének terhét a 2012-ben elindult Egri Stúdiószínházi Táncfesztivál, amelynek keretén belül a tánc különféle ágazatai között olyan társulatok előadásai is láthatók, mint a Frenák Pál Társulat, Duda Éva Társulat, Miskolci Balett, Közép-Európa Táncszínház, Góbi Rita Társulat, Bozsik Yvette Társulat, Szegedi Kortárs Balett, PR-Evolution vagy koreográfusként Grecsó Zoltán. A Kecskeméti City Balett a gyermek- és ifjúsági előadásaik előtt be-avató órákkal igyekszik közelíteni a fiatalokat az elő-adás formanyelvéhez, illetve kéthavonta nyitott próbákat és tréningeket tartanak. A városban szinte kizárólagos nyomatékkal van jelen a néptánc. Barta Dóra bízik abban, hogy a frissen alakult együttes helyi artikulációja után a jövőben más együttesekkel is sikerül együttműködéseket kezdeményezni, és ezek a vendégjátékok tovább szélesíthetik a minőségi táncpalettát Kecskeméten.

Ha a teljesség igénye nélkül a városban megjelenő táncelőadások mellett a vendégkoreográfusokat és tanárokat is számba vesszük, akik az adott tagozatnál, együttesnél dolgoztak, lassan kialakul a hazai táncalkotók és pedagógusok egy tágas, mégis jól körvonalazható részhalmaza. Miskolcon Lőcsei Jenő, Bodor Johanna, Duda Éva, Gergye Krisztián, Kocsis Tamás, Grecsó Zoltán, Kulcsár Noémi (aki több előadást is jegyez), Stayce Camparo dolgozott. Egerben koreográfusként: Mészáros Máté, Streicher Péter, Salik Zoltán, Grecsó Zoltán, Jenna Jalonen, Vári Bertalan, Horváth Nóra, Gergely Attila, tanárként Sziráki Gábor, Vasas Erika, Grecsó Zoltán. A kecskeméti tánctagozattal többek között Andrei Petrovic, Katonka Zoltán, Gergye Krisztián és Gyenes Ildikó foglalkozott.

Egyáltalán nem szűk ez a halmaz (ha szellemeskedni akarnánk, már egyedül Gergye Krisztiántól sem lenne az), azonban a kortárs tánc egy karakteres nyelvjárása egyáltalán nem jelenik meg benne. Az Y generáció azon huszonéves, harmincas alkotói, akik a táncművészet jól bevált formáit nem egyszerűen megkérdőjelezik, és az eddigiekhez képest megpróbálják újraértelmezni, hanem színpadi gesztusaikkal lebontják azokat. És miközben ezt a gyakran lényeglátó, máskor már-már modoros, helyenként mégis elemi erejű lebontást mutatják fel, a táncszcéna romjain – már csak a hiány élményén keresztül is – ismét épülhet valami. A kortárs tánc dekonstruktivistái nem látszódnak ezekben a városokban.

Mielőtt azonban ezt a jelenséget tágabban is értelmeznénk, lássuk, hogy ebben az évadban milyen elő-adásokkal, milyen táncnyelvi formákkal és milyen színvonalon kínálták meg a nézőket ebben a három vidéki színházban.

Miskolci Balett – Mondj egy mesét!

Kozma Attila koreográfiája, a Férfiak, nők, Fellini a Miskolci Balett jellemzőinek több jegyét is magán hordozza. A Fellini Országúton című filmjéből merítő történet egy nőről szól, aki ragaszkodik egy férfihoz annak minden durván és kevésbé durván elutasító gesztusa ellenére. Jól és kiválóan képzett táncosok, egyszerű, mégis találó kosztümök jelenítik meg a vonzások és bumfordi elutasítások érzékletes képeit, amelyeket ebben az esetben olyan masszív jelek vannak hivatva a tágabb értelmezés felé nyitni, mint egy körbe-körbe járó motorkerékpár vagy mint a kövek. Ami az eredeti történetben a bölcs Bohóc, az itt inkább csak egy tisztázatlan státusú udvarló, aki oldalról csatlakozik az egymással nem bíró kettőshöz. Az előadás azzal együtt, hogy Kocsis Andrea magával ragadóan kelti életre az egyszerre fájdalmas és életvidám, egyszerre gyermeki és felnőtt nő figuráját, sem igazán bevonni nem tud a történetbe, sem el nem gondolkodtat rajta.

Férfiak, nők, Fellini. Éder Vera felvétele

Ha a Férfiak, nők, Felliniről azt mondtuk, hogy egy filmből merített, A nagy Gatsby–ről, amit Kulcsár Noémi állított színpadra, azt kell mondanunk, hogy egy regényt jelenít meg. Egy nincstelen férfi beleszeret a nagyvilági élet egyik kegyeltjének a szerelmébe, és miközben fokról fokra kapaszkodik fel a nagystílű társaságban, és vonzalma nem csökken, a tragédia elkerülhetetlen. A fülnek kellemes dzsessz-zenei futamok, a műbőr kanapék és az erotikus felhangú, abszurd módon felnagyított rúzsok mint díszletelemek jól be-azonosítható atmoszférát adnak a történetnek, anélkül, hogy térben és időben végletesen lecövekelnék azt. Szabó Levente kiválóan hozza a társaságba keveredett és felfelé lépkedő Gatsbyt, igaz, hogy annak elsősorban a magabiztos oldalát, és megrázó alakításból itt sincsen hiány, noha az ismét Kocsis Andrea nevéhez fűződik Myrtle szerepében. Hasonlóan a Fellini-darabhoz, az előadás elmesél egy történetet, helyenként egészen megejtően, de nem derül ki, hogy miért teszi ezt, így nemigen tud dolgunk lenni vele.

Miközben azon gondolkodom, hogy ez az előadás semmit nem ad hozzá sem a regényhez, sem annak sokadik filmes adaptációjához, és az a figura, aki az előadásban pontosan azt csinálja, amit a nézőknek kellene (elámul, megrendül, együtt érez), bosszantó módon elveszi tőlünk a befogadás szabadságát, az is tény, hogy közben hetedszer megy telt házzal a Miskolci Nemzeti Színház kétszintes Kamarájában.

A Miskolci Balett a történetmesélés különféle formáival játszik, ezen belül keres klasszikus (Rómeó és Júlia, Hamupipőke) és modern sztorikat (A nagy Gatsby, Férfiak, nők, Fellini), amelyeket kisebb-nagyobb sikerrel emel érzéki gondolattá. Ebben a jól körülírható táncnyelvben a Fenevadak című előadással mentek a legmesszebb, amely saját anyagból (szerző: Cseh Dávid) jött létre, és a maga profánságában mesél el egy mai történetet a városi élet árnyékos oldaláról simlisekkel, szexszel és az ártatlanság idegenségével. A másik szembetűnő sajátossága a miskolci táncelőadásoknak, hogy az anyaszínház prózai színészeit rendszeresen bevonják a játékba. A nagy Gatsby-ben Ullmann Mónika énekel és táncol egy kisebb, de nem jelentéktelen szerepben (mindezt úgy, hogy az előadás egyik leg-erősebb jelenetét jegyzi), a Fenevadakban pedig – ahol több színész is szerepet kap – az előadás legjobbja Czakó Julianna, aki egy fogyatékos lányt játszik egyszerre valóságos és jelentéses karakterformálással. A most látott előadások formailag és dramaturgiájukban nem lépnek ki a komfortzónából, azon belül azonban megbízható, átlagosnál hol kicsit jobb, hol kicsit gyengébb produkciók.

Kecskeméti City Balett – A jó tanuló felel

Feledi János vendégkoreográfusként hozta létre a Kampf című előadást, amelyből így talán kevésbé lehet általános jellemzőket levonni a KBC ars poeticájáról vagy éppen műsorpolitikájáról, azonban az jól látszik, hogy kitűnő táncosok dolgoznak Kecskeméten. Akik Feledi János elvont tartalmakat érzékletessé tevő táncköltészetét ugyanolyan magas szinten beszélik, mint ahogy figurákat is képesek létrehozni Barta Dóra Carmenjében. Ráadásul az a pedagógiai szándék is tetten érhető ebben a többféleségben, hogy a fiatal táncosok a kortárs tánc szélesebb spektrumával kerüljenek kapcsolatba.

Carmen (Kecskemét). Walter Péter felvétele.

Barta Dóra koreográfiája eljátszik a Carmennel: szétszedi, idézőjelbe teszi, megcsavarja. Gondol róla valamit. Ebben az előadásban nincsen cigány lány, se katonák, se torreádor, egy előkelő party előkelő és kevésbé előkelő tagjai valamiféle nyegle szerepjátékként, rózsadombi pszichodrámaként kezdik el játszani a jól ismert történetet. Igazság és látszat egyszerű logikai viszonya elemi szinten is felborul, és ezzel együtt az előadás a Carmenhez való viszonyunkról is szól. Míg az arénára utaló, jelzésszerű, mégis monumentális fadíszlet a természetességet idézi meg ebben a természetidegen közegben, egyben Damoklész kardjaként fenyegeti a játszókat. Miközben Bizet zenéje hol lebutítva hallatszik, és csak utal az operára, hol a maga teltségében ömlik be a színpadra, a dráma megtörténik. De ez már nem egyszerűen Carmen jól ismert drámája lesz, hanem sokkal inkább a Carment játszóké és a Carment nézőké.

Egy teljes és két fél évad nem elég nagyobb összefüggések, tendenciák komolyan vehető megállapításához. Annyi azonban jól látható, hogy a kecskeméti tánctagozat egy jól karbantartott, jó alapképességű, úgy tűnik, hogy jó művészetpedagógiai érzékkel vezetett csapat, amely képes új és újabb nyelvjárásokban maradandót alkotni és ezeken keresztül megszólítani a közönségét. Kecskeméten csakúgy, mint a fővárosban.

GG Tánc Eger – Utolsókból az elsők?

Gergely Attila egri táncjátéka, az Utolsók több ponton is elcsúszik, legfőképpen azért, mert mondandóját közhelyesen és patetikusan fogalmazza meg. Az embert, aki fénylő csillaglétéből az értelmetlen és kegyetlen gyilkosságokig jut el, szerelmének halála váltja meg. A koreográfia formanyelve vegyes, a mozdulatok néha elvont jelekként működnek, máskor színházi szerepeket kódolnak. Amellett, hogy az elhangzó szövegek helyenként egyenesen giccsesek és didaktikusak, és a színpadi történések gyakran csak illusztrálják azokat, a leginkább szembetűnő az, hogy a táncosok – egy-két kivétellel – messze nem olyan képességesek, mint akár a Miskolci Balett, akár a Kecskeméti City Balett tagjai.

Egyenes labirintus (Eger).

Sokkal izgalmasabb az Egyenes labirintus című kettős koreográfia, amelynek első részét Horváth Nóra, második etapját Mészáros Máté jegyzi. Az első részben minden attrakció és speciális megvilágítás nélkül, hétköznapi próbatermi ruhákban jelennek és mozdulnak meg a játszók. Anélkül, hogy bármiféle történet bontakozna ki, és anélkül, hogy a dolog zavaróan egyértelmű lenne, a különféle ötletek a közösségek hol elemi, máskor reális működéseként artikulálódnak. Az okként egymáshoz csapódó mozdulatok és testek, majd okozatként erre reagáló mozgások absztrakt mozgásrendszerétől a stroboszkópszerűen szaggatott mozdulatok ötletéig szellemesség és ötletesség között szóródnak a színpadi akciók. A táncosok viszonylagos képzetlensége itt még inkább szembeötlő, ahogy az is, hogy Nagy Csaba Mátyás kitűnik a többiek közül, ám ez ebben a játékban nem zavaró. Az már inkább, hogy azok a mozdulatsorok, amelyeknek a játék szabályai szerint óraműpontossággal kellene egymáshoz illeszkedniük, gyakran egy kicsit elcsúsznak, így aminek esetlegességnek kellene látszania, ügyetlenkedésnek hat. Ezt az előadást Egerben, a kicsinyke Stúdiószínpadon láttam, és sokatmondó volt az, ahogy az a néhány néző reagált rá, akik pedig bizonyosan tudták, hogy kortárs táncelőadásra érkeznek. A történet és a táncelőadások megszokott elemei nélküli előadás teljes értetlenkedést szült. Amit csak részben magyarázhat az, hogy ezzel a zene nélküli játékkal minden ötletessége és frissessége ellenére sem volt könnyű együtt menni. Gyaníthatóan ez a forma a nézői elvárás horizontján kívül esett.

Az este Mészáros Máté által koreografált Egyenes labirintus című második része ugyanúgy az egyén és közösség témáját járja körül, ugyanúgy nem történetmeséléssel teszi ezt, ám már nyomasztó atmoszférájú, minimál zenével és sötétszürke öltözetben. Míg az első rész olyannak hat, és éppen ez adja az izgalmasságát, mintha a táncosok mozgatnák a történéseket, itt ezeket a belső mozgásokat egy jól érzékelhető, körkörös dramaturgia tartja össze. A kavargó viszonyok, kiválások, magára maradtság és egymás követésének váltakozásai egy valódi találkozások nélküli világ minden pátosztól és tanítani vágyástól mentes mozgóképét hozzák létre. Annak ellenére, hogy ez még mindig messze van a könnyebben emészthető táncszínházi formától, jól érezhetően megértőbb fogadtatásban volt része, mint az első résznek.

A táncosok készsége és képessége tekintetében az egri tánctagozat komoly lemaradásban van mindkét másik vidéki város táncszekciójától. A vendégkoreográfusok és meghívott tanárok, közülük is a két legutóbb tárgyalt alkotó behívása a GG Tánc Eger munkájába azt jelzi, hogy gondját viselik a táncosoknak, és megvan az akarat a szélesebb spektrumra való nyitásra is. Hogy mindez mire lesz elég, az innen még nem látszik.

Zárszó helyett

A vidéki tánctagozatoknál három különböző pályaívet láthatunk. Az immár önálló együttessé vált Miskolci Balett a viszonylag magas (160 ezer feletti) lélekszám és a táncművészet helyi tradíciójának előnyével indulva egy történetmesélésre építő, azon belül változatos tematikájú táncszínházi repertoárral kínálja meg a közönségét. A Kecskeméti City Balett szinte a nullpontból indult, és a 110 ezer fős városban a színpadi tánc több megszólalásmódjában hoz létre előadásokat, miközben egy virulensen fejlődő, tudatosan építkező tánctagozat meggyőző benyomását kelti. A GG Tánc Eger 2011-ben egy két évvel korábban elkezdett, a jelenlegi kecskemétihez hasonló közönségépítő munka eredményeire alapozhatott, miközben egy teljesen új tagozat létrehozásába és felépítésébe kellett fogjon. A befektetett energiák, a bevont alkotók és táncpedagógusok számossága ellenére úgy tűnik, ez utóbbinak még csak az elején tartanak.

Visszatérve a kortárs tánc progresszió és a lebontás esztétikájának a felvetéséhez, mielőtt Hód Adriennt, Fülöp Lászlót vagy Molnár Csabát kezdenénk követelni a vidéki színházaktól, egy másik tényezőt sem hagyhatunk figyelmen kívül: ahol gyakran a történeteket mozgással megelevenítő táncszínház vagy a karakterek nélküli, stilizálással élő kortárs tánc is éppen csak ismert és alig-alig elfogadott, ott vajon milyen alapja lehet az új kezdeményezéseknek? Amíg nem nő ki a kortárs tánc értő élvezőinek egy jól érzékelhető rétege, addig a meglévő formák professzionális színrevitele mellett nem sok tér nyílik újak kialakítására. Szoktuk mondani, és esetenként joggal, hogy a függetlenek felől érkező új és merész hangok, a bevállalós progresszió képes friss energiákat injektálni a klasszikusabb színházi nyelvezetbe. Ebben az esetben talán a fordítottja is igaz: hátha a táncművészet „klasszikusabb”, szokványosabb formái a tánc felé vonzzák a nézőket, akik majd eldöntik, hogy ezután kivel tartanak, Kozma Attilával, Topolánszky Tamással, Barta Dórával vagy az újsütetű dekonstruktőrökkel. De ez jelenleg még a kortárs tánc science fiction világa.