Kedves Olvasók, mint bizonyára tudják, szeptember 21-én adtuk át a kritikusdíjakat. Az eredményeket (vagyis minden kritikus összes szavazatát és az indoklásokat) az októberi lapszámunkban publikáljuk. Idén először megszólaltattuk azokat a kollégákat is, akik évről évre nem tudnak élni szavazati jogukkal: Tompa Andrea szólalt meg először, és lehetővé tettük, hogy a Színházi Kritikusok Céhe tagjai közül bárki nyilatkozzon. A Színikritikusok Díját a legjelentősebb szakmai díjnak tartjuk, de fontosnak látjuk, hogy a díj kapcsán beszéljünk a kritika és a kritikusok helyzetéről is.

Boros Kinga

A Színikritikusok Díját a legfontosabb, legértékesebb magyarországi szakmai díjnak tartom, amelynek szavazásából az évek során különböző okokból maradtam ki.

Mostanra alig érzem az ambíciót a szavazásra. Változatos munkáim hatására másak lettek a szempontjaim, családi kötöttségeim miatt sokkal kevesebb előadást látok, mint korábban, és nem érzem magaménak a magabiztosan ítélő, hierarchizáló kritikus pozícióját.

A kétezres évek közepén mint A Hét című marosvásárhelyi hetilap színházrovatának felelőse folyamatosan jártam elsősorban az erdélyi színházakat, mondhatni főállású kritikus voltam. Egy évadban hozzávetőleg 30-40 új magyar bemutatót, a szavazáshoz szükséges minimum harmadát láttam, valamint további 20-25 román és külföldi előadást. Tudom, Budapestről nézve Erdély egy nagy falunak látszik, de a távolságok és a vasúti összeköttetés miatt Vásárhelyről a Partium, a Bánság szinte elérhetetlen, de még egy kolozsvári vagy székelyföldi előadás megnézése is két napos szerkesztőségi hiányzást jelentett. Budapestről nem beszélve: míg egyes vidéki és határon túli színházak meg-meghívják, utaztatják, elszállásolják a budapesti kritikusokat, a budapesti színházak soha nem fogják vendégül látni a nem budapesti szakírókat. (Miért is tennék, teszem hozzá, vagyis nem vagyok sértődött, csak megállapítom a tényeket.) Az elmúlt tíz évben háromszor adott le határon túli kritikus szavazatot a Kritikusok Díjára (Varga Anikó a 2013/2014-es évadban, Zsigmond Andrea a 2008/2009-es és a 2010/2011-es évadban). Egyéni becsvágyainkon túlmenően a jelenség egyrészt azért szomorú, mert a több színházi kultúrán nevelkedett szakíró szempontjai tágíthatnák, gazdagíthatnák a „saját”, a „nemzeti” színjátszás befogadóképességét, értékrendjét. Feltűnik például, hogy a fontos romániai előadásokból a magyar szakma inkább csak a látványelemeket szokta értékelni, összességében a produkciót nem. Másrészt valószínűsíthető, hogy a határon túl élő kritikus több határon túli előadást lát, mint budapesti kollégája, így nagyobb eséllyel veszi észre és kontextusában értékeli a kiemelkedőt. A Legjobb pályakezdő díja például még sohasem ment a határon túlra.

Kérdés, hogy tehet-e a Színházi Kritikusok Céhe bármit is azért, hogy ez a helyzet változzon, és a szakkritika jobban reflektáljon a határon túli magyar színházra. Megoldást jelentene a kilencvenen belül egy kötelező határon túli előadásszám bevezetése? Vagy egy ilyen feltétel miatt az amúgyis kevés szavazó közül még többen válnának szavazóképtelenné, így a díj egy egyre szűkebb szakmai kör véleményét tükrözné, és egyre kisebb területre terjedne ki a rálátása? Félek, a helyzetért felelős strukturális és gazdasági okok annál sokkal komolyabbak, mintsem egy önkéntes munkával működtetett nonprofit szakmai szervezet néhány belső szabálymódosítással változtatni tudna rajtuk.

A Színikritikusok Díja

Kovács Natália: Csöndbeszéd

Noémi kéri, hogy írjam meg, miért nem szavaztam. Egyszerű, válaszolom, annyi az oka, hogy nem láttam kilencven új magyar bemutatót. Gondolta, feleli, de ezt is megírhatnám, biztos van mit hozzáfűznöm. Például arról, hogy a fiatal kritikusnak mennyi színházjegyre telik. Vagy arról, szerintem milyen elveket fontos figyelembe venni a szavazásnál. Belemegyek, ezekről szívesen írok.

Előtte azonban szeretnék tisztázni két dolgot, amiket alapvetésnek tekintek, s mint ilyenek, gondolatmenetem kiindulópontjait képezik. Az egyik, hogy bár a fiatal kritikus törvényszerűen szegény, szerintem jó dolga van. Kifejezetten kiváltságosnak tartom magam, amiért kritikus lehetek: azzal foglalkozom, amit szeretek, teret kapnak a szavaim, sőt az is előfordul, hogy páran elolvassák, amit írok. A másik, hogy fontosnak tartom külön választani a céhtagság előtti és a céhbe lépés utáni korszakomat, mert azt gondolom, ezek eltérnek abban, milyen kötelességeket vállaltam. Vagyis, amikor anyagiakról beszélek, nem panaszkodom, csak tájékoztatok; annak pedig nincsenek elvi okai, hogy nem szavaztam, sőt az ezzel kapcsolatos elvi álláspontom ellenére nem adtam le a voksaimat, pusztán praktikus okokból.

Február óta vagyok tagja a Színházi Kritikusok Céhének, vagyis az előző évad felétől kezdve, és egész egyszerűen nem sikerült pótolnom az évad első részében felhalmozott lemaradásaimat. Korábban – akárhogy is vesszük – kedvtelésből jártam színházba, kivéve azokat az alkalmakat, amikor írnom kellett az aznapi előadásról. Önmagamon kívül senkinek nem tartoztam elszámolással arról, hogy mit láttam és mit nem, főként azt néztem meg, ami érdekelt, vagy amit fontosnak tartottam. Vidékre például tényleg csak akkor mentem előadást nézni, ha felkérésem, esetleg fesztivál volt, vagy, ha Zsótér rendezett valahol. Ennek persze, az idő végességén kívül anyagi oka is volt, hiszen tiszteletjegyet csak arra az előadásra kaptam, amelyikről írtam, a szakmai vagy diákjegy ára pedig általában ezerötszáz forint felett van, ami az úti költséggel összeadva egy átlagos egyetemista heti költségvetése. Így sem spóroltam a színházon, voltak hónapok, amikor jóval többet költöttem rá, mint ennivalóra, és nagyjából öt év alatt jutottam el odáig, hogy a jegyeim árát fedezni tudom abból, amit megírok. Élni még most sem ebből élek, de színházba ebből járok. Méghozzá nem is keveset: összeszámoltam, hogy az elmúlt évadban több mint száz előadást néztem meg. Ezek közül azonban sok nem magyar produkció volt, más részük pedig nem friss bemutató, hanem korábbi évadok terméke. Az igazsághoz tartozik az is, hogy mivel a kritikus nagyon sok előadást lát, ez azzal jár, hogy számtalan rossz és/vagy unalmas darabot ül végig. Vannak rendezők és társulatok, akiket nagyon szeretek, és egy előadásukat sem hagynám ki, de éppígy akadnak olyan színházak is, ahova semmi kedvem elmenni, vagy olyan alkotók, akiknek az előadásaira nem vagyok kíváncsi, mert előre tudom, hogy unatkozni fogok rajtuk. Eddig engedhettem, hogy az ízlésem – legalább részben – befolyásolja a színházba járási szokásaimat, de ezen mostantól változtatnom kell, félre kell tennem az előítéleteimet. Ebben a kontextusban ugyanis, a céhtagság előtti és a céhbe lépés utáni korszakaim közti lényegi különbség az, hogy jogot kaptam a szavazásra, amit nemcsak lehetőségnek, de felelősségnek és kötelességnek is tartok. Mostantól kezdve nemcsak az írásaimban, de a szavazataimmal is demonstrálnom kell a véleményem. Ezt pedig önszántamból vállaltam.

Appendix:
Ideális esetben, egy ideális világban a kritikus nem kapna tiszteletjegyet. Persze kapna értesítőt az új bemutatókról, aztán megvenné a teljes árú jegyet vagy saját magának, vagy megvenné neki a lap, amelynek éppen cikket ír. Egy ideális világban ez azért lenne így, mert senki nem dolgozna ingyen, mindenki méltányos fizetést kapna az elvégzett munkájáért. Valamint azért, hogy az egyes színházak anyagi helyzete ne határozza meg, a sajtó hány képviselőjét tudják meghívni egy-egy bemutatóra, és ezzel összefüggésben, mekkora sajtóvisszhangot kapnak az előadásaik. Meg azért, hogy a kritikus függetlensége, még csak véletlenül se lehessen megkérdőjelezhető (kivéve a vállaltan nem függetlenként írt szövegek esetét). És egy ideális világban mindez azért lehetne így, mert a – nem állami támogatásokból gazdálkodó – lapoknak lenne pénze, és meg tudnák fizetni a szerzőiket.

Tisztában vagyok vele, hogy nem él(het)ünk ideális világban. Sőt még csak a lehetségesek legjobbikában sem. De azt gondolom, hogy közös felelősségünk és kötelességünk az ideálishoz minél közelebbi állapot előállítása. Ehhez pedig, valahogy ki kell törnünk a meglévő struktúrából.

Rádai Andrea

Nem látok 90 új bemutatót egy évadban, és attól tartok, hogy ez nem fog megváltozni. Egy ideig még reménykedtem benne, de mostanra már a reményemet is elvesztettem. Valaha sikerült néhányszor, de már akkor sem volt könnyű, pedig nem voltak még gyerekeim. Akkoriban ahhoz, hogy a leginkább nullszaldósan „jövedelmező” kritikuskodás mellett megéljek, heti 35-40 órában tanítottam idegen nyelveket – úgy kellett mindig izgulnom, hogy miután fél 7-kor végeztem a munkámmal, beessek a színházba 7-re (és a jegyem is meglegyen még). Ámokfutás volt már akkor is.

Amióta pedig gyerekeim vannak, másként fontosak az esték. Nem tagadom: egyelőre nem szeretnénk hetente háromszor-négyszer-ötször távol lenni tőlük. Mert ugyan kevesebb heti penzumból is kijönne az évi 90, de ehhez meg az kellene, hogy kizárólag új és magyar színházi bemutatókat nézzek, és nekem fontosabb, hogy bepótoljak esetleges lemaradásokat vagy lássak külföldi vendégelőadásokat. Mindezt a pénzkereső (nem színházi) munkáim mellett.

De talán azért sem törekszem mindenáron, mert a színházi életről alkotott összképünk nem azonos. Mármint a Színikritikusok Díjáé és az enyém. Én például arányaiban sokkal több független-/közösségi színházi-/tánc-/gyerekelőadást nézek, mint amennyi a díjazottak között érvényesül. A kritikusdíj azt az illúziót kelti, hogy a magyar színházi élet főleg budapesti kőszínházi előadásokból áll. Ennek persze nagyon összetett okai vannak, és azt sem állítom, hogy ne lennének kiváló teljesítmények ezen a területen, de ezzel együtt nagyon sajnálom, hogy mennyire nehéz felhívni a figyelmet kockázatvállalóbb, szintén kitűnő előadásokra.

Varga Anikó

Egyszerű oka van annak, hogy nem szavaztam: nem tudtam megnézni az idei évadból 90 új bemutatót. Részint személyes (hosszabb külföldi tartózkodás), részint szakmai tényezők miatt: utóbbi bonyolultabb, talán erről érdemes beszélni.

A szavazás feltételrendszere leginkább a sűrű színházi közegben élőknek kedvez, ebben a modellben azoknak a kritikusoknak van több lehetőségük megnézni évi 90 bemutatót, akik Budapesten élnek. (Magam Budapesten, „útközben” is élek, a Játéktér szerkesztése miatt azonban prioritás, hogy az erdélyi színházat jobban kövessem.) Miközben naponta tapasztalatom, mennyi elhivatott munkával jár a kritikusi szakma függetlenül attól, ki hol él, rendszerelvű nehézségeket tudok megfogalmazni egy más nézőpontból, gyakorlatból.

A határon túli (vidéki) kritikusok helyzete és lehetőségei mások, egyszerűen mert a színházi világ szerkezete, amiben mozognak eltérő: a jellemzően városi egyszínházas struktúrában, hozzátéve azt, hogy a városok közt igen nagyok a fizikai távolságok, a 90 premier követelménye praktikusan, életszerűen teljesíthetetlen. Az erdélyi színházak (beleértve a kőszínházakat, bábszínházakat, független társulatokat és egyetemi műhelyeket) évente hozzávetőleg 100 bemutatót tartanak egy évadban – ennek egészét anyagi, szervezési képtelenség is megnézni. Miközben a céh határon túli tagjai aktívan követik az otthoni, és mérsékelt lehetőségeikhez képest a magyarországi színházi életet, szinte kizárt, hogy a nézésük szavazatként jelenjen meg a Színikritikusok Díjában.

Logikus következmény lenne, hogy a határon túli alkotók kevésbé legyenek reprezentálva a szavazásban. Az utóbbi pár év voksait elnézve azonban azt látom, nem feltétlenül ez a tendencia: idén is sok a határon túli jelölt, és jellemző, hogy a kiemelkedő előadások vendégjátékok, fesztiválok vagy a határon túli színházak által rendezett miniévadok révén eljutnak a „szavazóképes”, azaz többnyire fővárosban élő kritikusokhoz. (Ennek oka szintén szerkezeti, és a szakmai láthatóság érdekéhez is kötött: míg pl. egy erdélyi színháznak szempont, hogy a magyarországi szakma felé közvetítse magát, meghívjon kritikusokat, addig egy magyarországi színháznak/rendezvénynek/fesztiválnak kevésbé fontos a határon túli szakma jelenléte. De szerkezeti úgy is, hogy ellentmondásos módon egy fővárosban élő kritikus adott esetben akár több határon túli előadást tud megnézni, mint egy határon túli, egyszerűen mert azok „házhoz jönnek”.)

Ennek ellenére azt gondolom, maga a szavazati rendszer felvet kérdéseket, nem pusztán, mert ebből pár céhtag eleve kizárul, és ez nem jó jel. Hanem azért is, mert szerintem nem konstruktív újratermelni egy ilyen típusú szavazási rendszer révén azt a centrum-periféria megoszlást, ami nem csak a magyarországi, de az összmagyar színházi életet is szervezi. Hogy mi lenne a megoldás? Talán a 90 – egyrészt érthető, másrészt impozáns – kötelezővel szemben egy hálózatosabban eloszló rendszer, amiben nagyobb szerepe lehet a szakmai kooperációnak, előnézésnek, egyeztetésnek, amibe hatékonyabban épülhetne be azok tudása, akik nézési gyakorlatát lakóhelyük és szakmai érdeklődésük (pl. jobban követik a gyerekszínházat, független színházat stb.) erősebben meghatározzák, és ami talán azt is jobban segítené, hogy a szavazás nagyobb teret adjon a könnyebben elérhető kőszínházi előadásokon túl az értékes, kísérleti, óhatatlanul kisebb közönséget elérő alkotásoknak.

Tarján Tamás

Nincs módom elegendő vidéki előadást megnézni.

Zsigmond Andrea: Mellérendelés

2009 és 2015 között, amíg a céh tagja voltam, valamiféle magamra vett hídszerepből próbáltam megfogalmazni egy vélt erdélyi álláspontot, például a Színikritikusok Díjával kapcsolatosan. Folyamatosan azt kerestem, hogyan látszhatnának a kritikusdíjakban reálisabban a határon túli teljesítmények (pl. amely előadások nem járnak Budapesten vagy Pécsett, pedig jók).

A fő probléma a díjazással szerintem az, hogy nem követi a kritikusi gyakorlatokat. Például az enyémet… Volt olyan év, hogy talán én láttam a legtöbb előadást Erdélyben. De nem szavaztam a Színikritikusok Díjára, mivel nem mondhattam, hogy X a „legjobb előadás a teljes magyar nyelvterületen”: hiszen magyarországit keveset láttam. A díjazás akkor tenné lehetővé, hogy ne vesszen el a tapasztalatom meg a hozzám hasonlóan csak egy bizonyos szegmenst látó kollégáké, ha – a minimum kilencvenes szám mint kikötés nélkül – mindenki csak azokban a kategóriákban szavazna, amelyekben otthonosan mozog (mondjuk amelyben kb. harmincat látott): gyerekszínházi kategóriában, táncszínházban avagy zenésben, színháztudományban vagy akármilyen létrehozott kategóriában.

Ehhez először is az kellene, hogy ma újra meghatározzuk a ’színház’ fogalom jelentését, és olyan kategóriákat hozzunk létre, amelyek ennek megfelelnek. Létrehozhatnánk például ’alkalmazott színház’ kategóriát vagy ’színházi szakíró’, ’színházi kiadvány’ kategóriát is, amennyiben úgy gondoljuk, ezek a gyakorlatok is a színházi élet részei.

Sokféle „legjobb-előadás”-díja van jelenleg a céhnek (legjobb előadás, legjobb rendezés, legjobb független előadás stb.): ezek a díjak többnyire Budapestre mennek, hiszen a kritikus-szavazók számára jobban elérhetőek az ottani előadások. Ezek közül a kategóriák közül megszüntetnék párat, és helyettük „legjobb budapesti” és „legjobb vidéki / határon túli előadás” címkéket hozhatnánk létre – ugyanis jelenleg Pintér Béla vagy Horváth Csaba több fent említett legjobbelőadás-kategóriában nyerhet, akár duplázhat is, egy kolozsvári Don Juan például (Matthias Langhoff 2013-as rendezésére gondolok) egyik kategóriában sem, mert nem turnézott – és nem mert gyengébb lett volna! Ha külön kategória lenne vidékre + határon túlra, akkor ezeknek az előadásoknak nem kellene számháborút vívniuk a könnyebben elérhető fővárosiakkal. Illetve ha a határon túli kritikusok is szavazhatnának ebben a kategóriában, akkor nem csak a Magyarországon többször járt előadások kapnának jelöléseket (vagy amelyikhez kritikusokat tudott odautaztatni az adott intézmény), hanem a kevésbé jól menedzseltek is.

A jelenlegi tizenhat díjat szívem szerint úgy osztanám el, hogy kevesebb lenne a kategória, de minden kategóriában két díj lenne: egyiket budapesti, másikat vidéki vagy határon túli díjazottnak kellene adni. Jutna díj 2 felnőtt előadásnak, 2 gyerekelőadásnak, 2 (vagy 4) színésznek, 2 díszlet- vagy jelmeztervezői díj is lenne, 2 pályakezdői, 2 a színházi szövegnek (dráma vagy kritika, tudomány), 2 egyébnek (zene, alkalmazott színház, tánc, bármi)… Így valahogy.

Így a szakmánk kevésbé lenne vízfejű.

S így nem érezné azt a határon túli színházi ember, hogy ő vagy nem jó a szakmájában, hisz nem kap díjat – vagy mindegy is, hogy milyen, úgyse néz oda senki. Nyugodtan leereszthet.