Sardar Tagirovsky a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán diplomázott, jelenleg Bocsárdi László osztályában végzi magiszteri tanulmányait. A szakma és a közönség számára Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, valamint a budapesti Nemzeti Színházban bemutatott rendezéseivel vált ismertté. A két erdélyi színházba biztosan visszatér a 2016/2017-es évadban.

– Mit jelent az, hogy Magyarországon élsz és orosz vagy?

– Moszkvától 900 kilométerre keletre születtem, Kazanyban. Ez egy kétmillió lakosú kisváros. Nyolcéves koromig tatárok, kozákok, oroszok meg mindenféle más népség között nőttem fel, utána kerültem Kecskemétre. De folyamatosan kellett visszautazgatni, mert annál meg bonyolultabb volt az élet szerkezete. Éltem Kijevben, Moszkvában, Kazanyban és Kecskeméten. Tizenhat éves koromtól kezdve leginkább Magyarországon laktam.

– Furcsa volt az egy helyben levés?

– Valószínűleg igen. Kamaszkoromban mindig kerestem a bajt: kaszinóztam, bandáztam, ruletteztem, alvilági emberekkel találkoztam.

– Láttam egy képet rólad, amin fegyverek vannak a kezedben.

– Az csak egy vicc, Hajagos Mihállyal találtuk ki. Vele még az Ascher-táborban ismerkedtünk meg 2007-ben, aztán együtt csináltunk színházat egy darabig.

– Már akkortól színházzal foglalkoztál?

– Nem, akkor fejeztem be a Shakespeare Színművészeti Akadémiát. Kecskeméten érettségiztem közgazdasági szakközépiskolában, és egy ideig még könyvelősegéd voltam egy cégnél, nyári munkaként.

Barabás Zsolt felvétele

– Hogy jött onnan a színház?

– Sokat vittek minket a középsuliban színházba. Volt bennem akkoriban egy általános kérdés, hogy azok az emberek a színpadon miért csinálnak úgy, mintha nem tudnának arról, hogy mi itt ülünk a nézőtéren. Ez annyira zavart, hogy annak idején jobban szerettem filmeket nézni, mint színházat. A színházat untam. Főleg a sci-fi meg a dinós filmek érdekeltek. Ott nem hazudtak a dinók.

– Ők nem csináltak úgy, mintha nem lennétek ott.

– Mert ők tényleg nem voltak ott.

– És a könyveléstől mennyi idő telt el, amíg felvételiztél?

– Érettségi előtt pár hónappal jelentkeztem a helyi művelődési házba Sirkó Lászlóhoz. Éppen akkor Bori Tamás készített előadást a Szentivánéji álom alapján, vele kezdtem el színházzal foglalkozni. Egyetemre nem jelentkeztem, mert nagyon rossz tanuló voltam. Vagyis nem voltam rossz tanuló, csak hiányoztam az órákról.

– Hát a sok pókerezés meg kaszinózás.

– Igen, igen, meg éjszakánként lépcsőházakban aludtam. Az érettségi reggelén is valami lépcsőházban ébredtem. Előző éjszaka tudtam, hogy nagy nap lesz, ezért öltönyt vettem fel. Mert egy felelős ember vagyok (voltam). Én magamat biztos nem engedtem volna át az érettségin, de szerintem meg akartak tőlem már szabadulni. Aztán jelentkeztem a Shakespeare-re. Gondoltam, hogy ha Shakespeare, nem lehet rossz, őróla már hallottam, menő lehetett, többször elhangzott a neve. Fölvettek, színész szakra jártam 2004-től 2007-ig. Dávid Zsuzsa volt a mesterem.

– Mi történt 2007 után? Játszani kezdtél?

– Nem, jelentkeztem az Ascher-táborba. És Ascher Tamás hatására és bíztatására elkezdtem rendezéssel foglalkozni. A táborban eltöltött tíz nap nekem nagyon sokat segített. Utána meg szerencsém volt. Ott, a táborban Tamás is terelt a rendezés felé. Végül pár fiatallal elkezdtük próbálni A kis herceget, ami nem valósult meg, mint rengeteg más dolog sem.

– De miért nem?

– Hát, mert az ember kitalál egy szereposztást, elkezdi azt valamennyire leegyeztetni, de még nem annyira szervezett, koncentrált, még nem annyira összpontosított, hogy, mondjuk, hitelesen meg tudjon csinálni egy előadást.

– S mi kell ahhoz szerinted?

– Nem tudom, a mai napig vannak ilyen problémáim.

– És az intézmény segít?

– Az intézmény ilyen értelemben sokat segített nekem, igen. Az egyetemi vagy a kőszínházi rendszer részéről éreztem a jó értelemben vett nyomást. Azt persze nem tudom, hogy mennyire van erre szükség… Hiszen a Zöld Macska pincéjében lelkesedésből készítettünk sok előadást. Ott csináltuk akkoriban Widder Kristóffal meg Herrer Sárával a Szerelemtesztet. Elég gagyi kísérlet volt. Úgy gagyi, hogy egyszerű történet volt, és én írtam a szöveget: egy párról szólt, akik AIDS-esek lesznek. Csak ennyit dolgoztunk fel. Megírtam egy kisebb drámát, ami máig megdöbbentő, mert most már nem írok, csak akkor valahogy jöttek ezek a dolgok.

– Semmit nem írsz?

– Inkább csak gondolatokat. A Szentivánéji álom kapcsán már elég rég írogatok. Hogy hogyan képzelek el ezt meg azt. Mélyen beleásom magam a mitológiába, és az írás segít. Aztán az egészet szétszórom, és elveszítem.

– És mi volt a színi és Marosvásárhely között?

– A Budapest Bábszínházba jelentkeztem bábszínész szakra. Izgatott a színház. Nem gondoltam, hogy csak színészettel kell foglalkoznom, de még nem tudtam, mit jelent a rendezés. Azt hiszem, Brook mondja azt, hogy egyik munkát követi a másik, vagyis egyik szüli a másikat. Én ebben reménykedtem, hogy egymást szülik a dolgok. Abban az időszakban elkezdtem egy olasz trénerrel, Paolo Antonio Simionival dolgozni Pesten meg Rómában. Ő valami olyasmit hozott be, amit nem tapasztaltam akkoriban színészeknél vagy színészoktatásban: a Sztanyiszlavszkij–Strasberg módszert.

– Ez egy kurzus volt? Vagy voltak előadások is?

– Voltak később előadások is Rómában. Az Othellót játszottuk. Én Othelló voltam. Meg voltam Lopahin a Meggyeskertben, bocsánat, Cseresznyéskertben, és Jean a Julie kisasszonyban. Azt éreztem, a mennyországban vagyok, hogy eltűnt körülöttem a világ. Lopahinként láttam egy egész nagyzenekart, konkrétan láttam az embereket, láttam Ljubov Andrejevnát, miközben egyedül voltam egy fekete térben. Nem tudom, milyen lehet bedrogozva lenni, de az olyan volt, mintha egyszerre lennék berúgva és bedrogozva, és körülöttem minden létezett. Az egész környezet a képzeletünk munkája volt.

– Ezt most alkalmazod a színészeiddel?

– A magam módján több módszert tanultam az évek során. Közben Oleg Zsukovszkijnál is voltam tréningen, ami szintén megérintett; neki teljesen más módszere volt, jobban felvállalta a teatralitást. Olyan gyakorlatokat végeztünk, amelyek a testre és a megérzésekre összpontosítottak.

– A bábszínész-képzés és a marosvásárhelyi rendezőosztály között két év telt el. Hogy volt időd ennyi mindennel foglalkozni?

– Úgy, hogy a bábszínházi időszak alatt szintén sokat lógtam a suliból. Ezt az egy szokásomat meg tudtam tartani a Shakespeare-ben és a Bábszínházban is. Meg Vásárhelyen is… De ez maradjon köztünk! Más is közrejátszott abban, hogy sokszor nem tudtam iskolába járni. Marosvásárhelyi éveim alatt súlyos magánéleti válságon mentem át, amit az egyetem nagyon korrektül és emberi módon kezelt és kezel. Sokat köszönhetek ennek. Viszont ha egy előadásról van szó, mindent megteszek azért, hogy elkészüljön. De az intézményi keretek közül, ahol lehet, kilógok, és kimegyek egyet teázni. Tehát a magam örömére bármikor lemegyek egy pincébe, és tizenkilenc órán keresztül tréningezek. De valahogy szeretek kilógni. Mindig rosszul érzem magam, ha valahol valamiért szövetkeznem kell. Eddig se voltam senkinek a senkije. Nem tartoztam egyik rendszerbe sem igazán, és úgy viszonylag nehéz. Az embereket mindig jobban érdeklik a saját barátaik, az ő szakmai köreik. Szeretjük túldimenzionálni az ismertet, és így nem látjuk meg a tehetség valódi ismérvét. „Jé, itt lehet, hogy van egy szikra!” Engem ez foglalkoztat, a fiatalokban pattogó szikra, a képzelőerő. Valahogy jó lenne közösségivé tenni a szakmát, olyan szakmai-színházi világot létrehozni, amelyben nem helyezzük versenybe tehetség szerint az embereket, hanem kiemelünk pillanatnyi képzelet-feltárulkozásokat. Felkapni és segíteni az emberek szikráit, de nem helyezni őket versenybe. A versenyt nem szeretem.

– Ennek ellenére része vagy ennek a versenynek, és az utóbbi időben nem is foglalsz el olyan rossz pozíciót. A szakma ígéretes fiatal rendezőnek tart, az előadásaid díjakat kapnak, Erdélyben több színházba hívnak rendezni, és a tavalyi évadban a Nemzeti Színházban is volt egy bemutatód. A népszerűséged, a díjaid mennyiben befolyásolnak a munkában? Különbözik-e ez attól, mint amikor a barátaiddal dolgoztál egy pincében nulla költségvetéssel stb.? Másképp mész be próbálni?

– A lelkesedés az, ami megfizethetetlen. A kőszínházban adott a színházi gépezet, a profizmus, a szervezettség, amelynek segítségével létrehozod a katarzist. Birtokodban vannak az eszközök ahhoz, hogy jó előadás készüljön. Mert a színháznak és a nézőnek az a fontos. Neked viszont más szempontjaid vannak, te nem csak arra gondolsz, hogy az előadás jó legyen, hanem valamit ki is akarsz mondani. Azt érzem, hogy a próbákon sokkal mélyebb, sokkal igazabb dolgok születnek. Az eredményorientáltság nagyon eltávolít minket attól, amit a keresésben megtalálhatnánk. Ha például két színésznő nagyon mélyre megy egy tréningen, amelynek során tükörmozgásban kell követniük egymást, egy idő után, amikor ők is meg én is úgy érezzük, azt mondom nekik, csukják be a szemüket. És utána még perceken keresztül tökéletesen követik egymást csukott szemmel. Ez sokkal mélyebb régió, mint ami ma megy a szakmában. Engem ez sokkal jobban érdekel. Nézőként csak leképeződéseket, egyfajta eredményt látunk, de sokkal erősebbek a katartikus pillanatokon túlmenő pillanatok, amelyek összekötnek valamivel, amiről nem tudjuk, hogyan létezik, vagy hogy létezik-e egyáltalán.

– És ezt a tréningeken kívül meg lehet mutatni?

– Ha valamit teljesen nyilvánossá teszel, felzabálja a marketinggépezet. A két színésznőn kívül még ott ültünk úgy tízen, és mindannyian felrobbantunk attól, amit láttunk, mert bizonyosság keletkezett, kimondatlan összekacsintás istennel vagy valamivel. Ott ültünk, néztünk egymás szemébe, hogy most mi történt, mi mozgatja a világot. Ezek a mély szálak érdekelnek, amelyek mozgatják a valóságot. Nem az, hogy valami érdekes dolgot kombináljunk össze, hanem hogy a próbafolyamat során megteremtsünk összefüggéseket, lehetőségeket, amelyekben több történik egy színpadi viszonyrendszer felépítésénél. Én naiv módon azt hiszem, hogy tértől és időtől függetlenül felvehetjük egymással a kapcsolatot. Én ebben élek. Pár évvel ezelőtt Szentivánéji álmot tréningeztünk, és két hét tréning után váratlanul azt mondtam a színészeknek: tudjátok, most mi következik. Aznap már túl voltunk egy háromórás tréningen, ott guggoltak izzadtan. És erre felálltak, és szöveg meg minden nélkül eljátszották a teljes Szentivánéji álmot. De nem úgy, hogy elmesélték bután a történetet, hanem megszületett a színház. Aki aznap jött volna be először, azt hihette volna, hogy az egész meg van rendezve, pedig ezt valami más rendezte meg.

– Mi ez a más?

Nem tudom. Nincsen semmi új abban, amit csinálok. Igyekszem az „elődök” útjára lépni. Mostanában nagyon mozgat a különböző jógák hagyománya. Elkezdtek érdekelni a vezetett meditációk. Úgy érzem, ezek nélkülözhetetlen szellemi gyakorlások lehetnek a munkám során. Szeretnék a próbafolyamat közben minél több időt értékesen tölteni az emberekkel. Az elmúlt két év sikere nem volt ingyen, feláldoztam az életem sok alapvető értékét, nem figyeltem oda igazán az emberekre. Nem figyeltem egy olyan emberre, aki az életét osztotta meg velem. Sok volt bennem a sérülés és a seb, így védekeztem az életben és a szakmában. Nem létező presztízst kezdtek el építeni körülöttem, és én is nagyobb fókuszt helyeztem erre a látszatra. Eltűnt az, ami a dolgok mögött valóban én lehetek. Most van lehetőség újrakezdeni az életet és talán a színházat is.

– És mi marad ebből az előadásaidban?

– Hát valami érzelmi lecsapódás, ami az egésznek körülbelül öt százaléka.

– És mi a többi 95%?

– Az valami híd köztem és közted. Ami folyamatosan épül.

Az interjút készítette: Győrfi Kata