Egy független fesztiválon nem feltétlenül jó – például letisztult –, inkább vitatható, új szemléletet mutató, gondolkodásomból kizökkentő előadásokat szeretnék látni; persze ez is a „jó” egy lehetséges definíciója. Részemről ezt a szemléletet minden élő és nem muzeális színházi fesztiválra kiterjeszteném, itt viszont ez nem is kérdés, beleférnek nagy tévedések, csak egyvalami tilos: unatkozni.

Vajon miért tekintjük máig a „függetlent” egyenlőnek a kicsivel, a marginálissal, a perifériával? Milyennek képzelnénk el azt a fesztivált – egy tervezhetően működő országban –, amely a kortárs szemléletű előadásokat mutatja be? Magyarországon a „független” – korábban amatőr, majd alternatív elnevezésű, alapjában véve kortárs nyelvezetű, ezért gyakran intézményen kívüli – színháznak jelenleg egyetlen kiszámíthatóan működő fesztiválja létezik: a szegedi THEALTER. Eszköztelen, relatíve szegényszínházi előadások ezek, amelyek a profi kőszínházi feltételekkel szemben, a bátorság, illetve a „vissza a gyökerekhez, az alapokhoz” mozgalom jegyében születnek. De a függetlenség csak a köztudatban egyenlő a szegénységgel: a szcéna középnemzedékének gondolkodásmódja, színházuk feltételei messze meghaladják a THEALTER financiális lehetőségeit, profilját. Vagyis a kortárs színházi nyelvnek – mert végső soron mégiscsak ez, a kortárs szemlélet a lényeg – a dolgok mai állása szerint nincs Magyarországon jelentőségét megillető léptékű fesztiválja. Hozzászólóink a független szféra érintettjei, elkötelezettjei: arra kértük őket, eresszék el a fantáziájukat, és mondják el, milyennek szeretnék látni, ha mégis létezhetne.

Jászay Tamás, kritikus

A szerkesztő lehetetlen küldetés elé állított: egyrészt van már ilyenünk, ott a THEALTER Szegeden 26 éve, másrészt a fesztiválban még bőven van potenciál. Álmodozni ér: a fesztivált több mint másfél évtizede nézőként kezdtem figyelni, aztán kritikusként, újságíróként, kurátorként folytattam a munkát, most a szakmai beszélgetések egyik vezetőjeként, a blog jr. szerkesztőjeként és önkéntes művészeti tanácsadóként kísérem útján. Az alábbiakban félig kintről, félig bentről, szófukar igazságtalansággal listázom, mi működik és mi kevésbé.

Igenek. Hogy nem Budapesten van a fesztivál, hanem a – szerintem – legélhetőbb magyar vidéki városban, az óriási plusz. Aztán ott a közöttiség: a konfliktusoktól szabdalt színházi közéletben a THEALTER a béke szigete, ahol tud egymással beszélgetni alkotó, néző és kritikus. A nyugodt légkör köszönhető olyan jelentéses gesztusoknak, mint például idén az, hogy Zsótér Sándort hívták meg díszvendégnek, eldöntve az évtizedes független vs. kőszínház vitát. Zsótér a fesztivál idején játszott, próbált, rendezett, tanított, úgy a nap 24 órájában. A fesztivál ugyanis akart és kapott is tőle valamit a címért „cserébe”. Egyébként is izgalmas a generációk közötti párbeszéd segítése: 2015-ben a k2 Színház volt a díszvendég, és akkor a művészeti felsőoktatásban tanulókat idecsalogató tréningeket és az azonnali visszacsatolást jelentő blog jr. ifjú újságíróit, akik visszajáró vendégek lettek, még nem említettem. A régi barátokat pedig nem felejti el a THEALTER: Horváth Csaba, Urbán András és mások évtizedek óta „hazajárnak” ide, és a törzsnézőknek nagyszerű érzés figyelni, ahogy változik és alakul a színházuk. A fesztivált szervező MASZK Egyesület koprodukciós partnerként jó érzékkel száll be projektekbe: Hegymegi Máté Kohlhaasa, Bodó Viktortól az Egy őrült naplója a két legfontosabb mostanában. A kilenc nap programját sok művészeten kívüli tényező befolyásolja, és ha több pénz lenne, akkor a felvillantott új irányok folytatódhatnának (pl. a helyspecifikus pályázat 2012-ben, a fiatal táncos generáció bemutatása tavaly, vagy a végzős bábrendezők fókuszba állítása idén). Végül beszéljünk a pénzről is: a jegyárak – főleg, de nem kizárólag pesti szemmel – még mindig feltűnően barátságosak.

Nemek. Eddig csak a THEALTER-ről beszéltünk, pedig mennyi minden kötődik még a MASZK Egyesülethez! Hogy közösségi házat működtetnek egy lakótelepen, azt helyben sem tudják tömegek, a tavasszal és ősszel rendezett „minifesztiválok” híre pedig nem lépi át a városhatárt. Nem sikerül mindezt kifelé kommunikálni, amivel összefügg, hogy – a forráshiányból következően – az egyesület komoly infrastrukturális és munkaerőhiánnyal küzd. Az előbbi fokozottan igaz a helyszínekre is: a Régi Zsinagóga műanyag kerti székei és zéró színpadtechnikája, a nyáron trópusi hangulatú Kisszínház lassan vállalhatatlan. Pénz kellene ahhoz is, hogy az évről évre vékonyabb nemzetközi program valóban létezzen: a Derevót vagy Ivo Dimcsevet már akkor ismerte Szeged, amikor Európa még nem is hallott róluk, és hiába a régi barátság, ma már képtelenség őket megfizetni. A külföldi networking fejlesztésre és gondozásra szorul (Szabadka, Újvidék, Arad, Temesvár karnyújtásnyira van), a nemzetközi együttműködéseket akkor is erősíteném, ha kimenetelük kétséges, lásd a Via Negativával bemutatott Manipulációk esetét. És persze a hazai befogadó intézményekkel is kellene-lehetne kooperálni (SÍN, Trafó stb.) Ráncfelvarrásra és fejlesztésre szorul az arculat, a kommunikáció, és egyáltalán: a helyi, a regionális és az országos jelenlét. Szegedről más és máshogyan látszik a világból, egyszerre ennyi irányba figyelni feladat és kihívás. És mégis: a szegedi kulturális intézményrendszerrel és a bevonható magántőkével, de még a nézőkkel is jóval élénkebb kapcsolatrendszert kellene ápolni. A fesztiválnak hangsúlyosan kellene megjelennie a városban: mára eltűntek az emlékezetes utcaszínházi produkciók. Kevésbé a menedzsmentet, inkább a magyar színházi gondolkodás általános állapotát kárhoztatom amiatt, hogy 2012 óta minden díszvendég és tréningvezető férfi volt. Zárásként egy általános megjegyzés: Pintér Bélával ma nem kihívás megtölteni egy nézőteret akár kétszer egymás után, de a THEALTER kockáztathatna többet. A rizikó vállalása hosszú távon az ő igazukat bizonyítaná.

Szabó Réka, Tünet Együttes

Tegnap annak, aki szembejött, feltettem a fenti kérdést. Itt van pár válasz:

– Legyen progresszív!
– Ne azzal hívjanak fel, hogy jaj, de kérlek, amikor az árajánlatot adjátok, vegyétek figyelembe, hogy ez egy független alternatív fesztivál!
– Ne kelljen azon aggódni, hogy lesz-e néző.
– Legyenek nagy találkozások, nagy beszélgetések.
– Legyen elég műszak.

Én is lehetetlen helyzetben érzem magam, mert ha Tamás írására reagálok, akkor a THEALTER-re kéne reagálnom, de a THEALTER-ről nagyon keveset tudok. És ez a nem-tudás saját magam és a fesztivál kritikájának része. Nem tudom, hogy pontosan mi a THEALTER küldetése, és ennek mentén hogyan áll össze a programja. A Tünet Együttes legutóbb most nyáron járt a THEALTER-en, a Sóvirág c. előadással. Mentünk, építettünk, játszottunk, beszélgettünk Jászay Tamás és Proics Lilla moderálásával, és jöttünk. Jó volt játszani, jó volt beszélgetni. Megmarad bennünk annak az önkéntes fiúnak az odaadása, aki minket segített. Megható, hogy egy maroknyi csapat évtizedeken át dolgozik ezért a fesztiválért, lehetetlen körülmények között. Nagy köszönet érte, az egész szakma nevében.

Ha a címben feltett kérdésre reagálok, nem tudom, hogyan leszünk párbeszédben Tamással. Mégis csak ez utóbbit tudom megtenni.

Milyen legyen az ideális független színházi fesztivál? Steril, teljesen az élettől elrugaszkodott vágykép:

Érthető, jól kommunikált arca, missziója, válogatási szempontjai, válogatói legyenek – ez legyen nyilvános. Álljon folyamatos párbeszédben a szakmával, képes legyen önmagát megújítani az évek folyamán, ha az idő ezt követeli. Álljon párbeszédben a várossal, ahol történik, és annak lakóival – legyen képes mozgósítani, résztvevővé tenni őket. Figyeljen széles körben, esztétikai, generációs és műfaji határoktól függetlenül minden színvonalas, meglepő, kockázatvállaló előadóművészi megnyilatkozásra. Legyen a találkozások terepe: szakmán belül, illetve néző és alkotó viszonylatában is. Legyen szakmai beszélgetések, elemzések, viták terepe. Legyen sok barátja, de ne attól, hogy minden évben ugyanazokat hívja meg. Generáljon olyan eseményeket, helyzeteket, amelyek a szakma résztvevőit közelebb hozzák egymáshoz, együttműködésre, egymásra figyelésre késztetik őket. Legyen független a politikától, a belterjes szakmai hatalmi harcoktól. Adjon olyan nézőpontot, ami kibillenthet a megszokott belső szakmai leosztásból. Termékenyítőnek tartom, ha a válogatásba vagy a zsűri munkájába független nemzetközi szakértő is be van vonva, esetleg olyan, a kísérletező művészetet értő ember, aki nem a színház világából érkezik. Termékenyítőnek tartom én is, ha a fesztivál közege kiragad a megszokott budapesti rohanásból – nálam is előnyt élvez a vidék –, feltéve, hogy lehetőség van ott időzni. Adjon rangot a kísérletező, ma érvényesen megszólaló előadó-művészetnek.

Szabó György, Trafó

Magyarországon a fesztiválok finanszírozása máig megoldatlan: az érintettek erőfeszítései ellenére a fenntartói feladatok nem kerülnek tisztázásra, és – tisztelet a kivételnek – nem sikerül azokat összhangba hozni a forrásokkal. A THEALTER helyzetét is komolyan érinti ez a hiányosság, sőt a finanszírozás lehetetlensége a kibontakozás akadálya. Így nem marad számukra más alapvető cél, mint a fennmaradás deklarálása és különböző új művészeti utak felmutatása. A fesztivál létezése a sok „nem lehet” között már önmagában igen nagy eredmény. Évről évre a létéért kell küzdenie; a Lajtán túl ez egy hasonló fesztivállal nem így történik. A megélt múlt nem hozza el azt, ami a THEALTER számára garantálhatná a fejlődés, az esetleges léptékváltás reményét. Marad viszont az összeszorított száj, a harc a létért, a sziszifuszi munka, az, hogy évről évre elölről kell kezdeni. Meg az életképesség, a kitartás folyamatos bizonyítása. A ki nem fáradás, a föl nem adás makacssága.

Húsz-huszonöt éve még magam is csináltam fesztiválokat. De hamar beláttam, hogy a realitás nem a fejlődés, hanem az egy helyben toporgás, ezért én kiszálltam öt gyönyörű, de igen küzdelmes év után. A szegediek viszont azóta is kitartanak, és fesztiváloznak a sokkal rosszabb vidéki körülmények közepette. Respekt.

Hogy milyen egy jó kortárs fesztivál nálunk? Sajnos ma erre már csak azért is szinte lehetetlen válaszolni, mert korunk új sajátossága az elitellenesség. Új válasz, új stratégia szükséges, hogy igazolható legyen egy kortárs színházi fesztivál léte és jövője, a fejlődés lehetősége. A jó kortárs művészeti fesztivált a frissesség jellemzi, az, hogy természetesen reflektál a változásokra. Érdekes, hat közvetlen környezetére. Kérdéseket vet fel, új látásmódokat mutat fel, kizökkent, belénk mar. Egyszerre merész és szólítja meg a közönséget. De éppen a koncepció miatt tudni kell nemeket és igeneket mondani, jókor és jó időben. Nem lehet nosztalgiázni. Harcolni kell, konfliktusokat vállalni a cél érdekében. Nem kiegyezni. Fájdalmat okozunk, hogy a jövőnek legyen reménye. A bátorság és a kockázat fontos elem, de ugyanúgy a józanság is, mert tisztában kell lenni a realitással. Tárgyilagosan kell látni a következő lépés, az előrelépés lehetőségeit. Rá kell érezni, mikor születhet meg a dialógus, kik tudnak benne részt venni, esetleg kiket lehet bevonni. Fontos tudnunk, mi a növekedés, és melyek növekedésünk reális határai. Ismernünk kell bátorságunk jobbik felét.

Közönség nélkül nincs fesztivál, noha lehet jó egy fesztivál kis közönség mellett is! A lényeg, hogy képes legyen lökést adni, hatni a környezetére, ami csak akkor tud megvalósulni, ha a befogadók egy köre képes érzékelni az üzenetet. A fesztivál programja lehet hazai és nemzetközi egyaránt, kicsi és nagy produkciók halmaza, a lényeg egyedül az, hogy a program valóban szolgálja, azaz kifejezze a kitűzött célt. De mindehhez kiszámítható finanszírozás kell, ez most nincs. És a kör be is zárult, visszaértünk a gondolatmenet elejére.

Horváth Csaba, Forte Társulat

Egy független színházi fesztivált napjainkban nevezhetünk túlélő fellépők és túlélő szervezők találkozójának is, ahol a közös nevező elsősorban az alulfinanszírozottságból fakadó létbizonytalanság, amely évek óta körülveszi a területet. Olyan művészek találkozója, akik évek óta a periférián működnek, de legalábbis alkotói életük jókora részét ott töltik. Vagy az előbb említett okok miatt, vagy azért, mert önkéntesen száműzik magukat az állami mecenatúra kevésbé mostoha területeiről, ezzel biztosítva saját függetlenségüket, ami lényegük alapeleme. Ez a sorsszerűség összetartó erő is egyben.

Herczog Noémi, Színház

Ma Magyarországon fejlődőképes fesztivált szinte, kortárs szemléletű fesztivált végképp lehetetlen csinálni, írta le Szabó Gyuri, mert ez a realitás. Úgy tűnik, ehhez nem sokat lehet hozzátenni – mégis megpróbálom. A THEALTER az általa képviselt szemléletmód miatt a hozzám legközelebb álló fesztivál. Egy számomra ideális világban vagy, valóban, akár csak a Lajtán túl az a szemlélet, amelyet képvisel, nem marginalizálódna, hanem a mainstream színházkultúra motorja, az országos fesztiválok mintája lenne. Az évek során léptékében is kinőtte volna magát. Most azt próbálom meg felsorolni, amit az akut és méltatlan pénzhiánytól független szabadságfokozásbeli lehetőségnek gondolok.

Egy független fesztiválon nem feltétlenül jó – például letisztult –, inkább vitatható, új szemléletet mutató, gondolkodásomból kizökkentő előadásokat szeretnék látni; persze ez is a „jó” egy lehetséges definíciója. Részemről ezt a szemléletet minden élő és nem muzeális színházi fesztiválra kiterjeszteném, itt viszont ez nem is kérdés, beleférnek nagy tévedések, csak egyvalami tilos: unatkozni. Például a Homo Ludens Project Borbély Szilárd-előadásának fiatalos esetlensége, színészi harsánysága ellenére nagy érdeme, hogy ma ők egyedül ráéreztek, milyen irányba érdemes egy Borbély-darabbal elindulni ahhoz, hogy látszólag sopánkodó, közhelyközeli hangnemét a színpadon hideglelős kabarévá változtassák. Itt nem tökéletes, de problémafelvető, határátlépő előadásokra számítok: olyanokra, amelyeknek gyakran sajnos máshol nincs hely, amelyek nem férnek bele a többnyire túl merev műfaji keretekbe, a „színház” kategóriát változásra, módosulásra képtelen fogalomként értelmező fesztiválok programjába. Tehát Magyarországon hátrányos helyzetűek. Ez a gyakorlatban, a mai realitásokat nézve például azokat az alkotókat is jelenti, akik vagy főiskolán kívüliek, vagy bár ott végeztek, nem a szakjuknak megfelelő területen dolgoznak (mint az idei programban egyedül Boross Martin); mert úgy tűnik, ma elsősorban ők azok, akik nem mainstream színház-fogalomban gondolkodnak, és ezáltal a kőszínházakban perifériára szorulnak. Ebből a szempontból még akár a THEALTER-nek is van hová bátorodnia. Hogy ne belépőjegyek legyenek, Urbán András is csak az arra méltó előadásaival jöjjön; Szegeden pont déjà vut nem szeretnék érezni.

De a kérdés nem is az volt, milyen a THEALTER, hanem az, hogy milyen az ideális független fesztivál. Nem bánnám, ha kortárs színházi fesztiválból, amelyet számomra a „független” szó jelöl, volna Magyarországon a kisebb mellett egy nagyobb is, vagy – urambocsá! – ha a POSZT missziójának tekintené a kortárs szemléletet De ha nem a POSZT, akkor egy másik, csak a példa kedvéért nagyszínpadi Bodókkal, Mundruczókkal, Schillingekkel és a jövő ma még fiatal, nagyszínpadi alkotóival.