De nemcsak azon – egyébként nyitott, érdeklődő – színházlátogatók szemhatárán esnek kívül a gyerekeknek játszó színházak, műhelyek, akik közelében éppen nem élnek alkalmas korú gyerekek. A hivatásos nézők, a színházi kritikusok többsége számára is periféria ez a terület, még akkor is, ha egyre rendszeresebben jelennek meg írások a különböző portálokon, folyóiratokban gyerekszínházi előadásokról.

Első ránézésre Budapest gyerekszínházi kínálata egyrészt igen gazdag, már-már beláthatatlanul az, másfelől azonban szinte láthatatlan, de mindenképpen marginális. Ez utóbbit mi sem szemlélteti jobban, mint az a rádióbeszélgetés, amit még a télen egy kulturális témákban járatos újságíró és egy kiadócsoport vezetője folytatott annak szükségességéről, hogy legyen végre Budapesten egy igazi gyerekszínház. Mindezt egy (a kiadócsoport által megvásárolt) Jókai utcai épület, illetve annak 250 fős nagyterme kapcsán fejtegették, szót sem ejtve arról, hogy tőle egy saroknyira, a Jókai téren negyedszázada működik a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház, és attól alig néhány száz méternyire áll a nagy múltú Budapest Bábszínház, az Andrássy úton.

De nemcsak azon – egyébként nyitott, érdeklődő – színházlátogatók szemhatárán esnek kívül a gyerekeknek játszó színházak, műhelyek, akik közelében éppen nem élnek alkalmas korú gyerekek. A hivatásos nézők, a színházi kritikusok többsége számára is periféria ez a terület, még akkor is, ha egyre rendszeresebben jelennek meg írások a különböző portálokon, folyóiratokban gyerekszínházi előadásokról. De ha végigfutjuk az elmúlt években a kritikusdíjakra érkezett szavazatokat, láthatjuk, hogy jó néhányan egyáltalán nem szavaznak a legjobb gyerek- és ifjúsági színházi előadás kategóriájában (vagy a lehetséges három közül csupán egy vagy két előadást neveznek meg), más kategóriában pedig csak elvétve tűnik föl gyerekszínházi alkotó, tervező vagy színész neve.

Ha a színházi szezonban végignézzük egy-egy hétvége gyerekszínházi kínálatát, igencsak gazdag választékot találunk: számtalan hely, sokféle társulat sokféle műfajban játszik a „klasszikus” gyerekközönségnek, vagyis a 4–12 éves gyerekeknek a fővárosban. A budapesti kőszínházak egy része, hasonlóképpen a vidéki színházakhoz, rendszeresen mutat be gyerekelőadásokat. Sokat játszik gyerekeknek a nagyobbak közül a Magyar Színház, a Madách Színház, a József Attila Színház, próbál efelé nyitni a Nemzeti Színház, de néhány produkcióval a Víg- és a Pesti Színház is megkínálja a gyerekeket.1 Jellemzően ezeket a nagyszínpadi előadásokat családi színházként hirdetik, azaz olyan produkciókként, amelyek „3–99 évesig” mindenkihez szólnak. Általában az a színházcsinálói attitűd, ami ezekben a bemutatókban megmutatkozik, nem a különböző korú gyermekek eltérő életkori sajátosságaiból indul ki, hanem azt keresi, hogyan lehetne a felnőttek szórakoztatására szánt műfajokat (musical, zenés vígjáték) a gyerekek számára is fogyaszthatóvá tenni. Ez a szándék vezet aztán ahhoz a harsánysághoz, sokszor bántó ízléstelenséghez, amely többségében a látványvilágát, a hangzását és a színészi játékstílusát is jellemzi ezeknek az előadásoknak. (Természetesen ebből az alapállásból születhetnek olykor igényes, látványos, felnőttnek és gyereknek egyaránt szórakoztató előadások is, mint legutóbb például a Vígszínházban felújított Óz.)

Nyúl Péter. Éder Vera felvétele

„Felnőtt” színházi rendezők közt kevés olyan van, aki egy kőszínház heterogén közönsége számára is képes a gyerekek világából, élethelyzeteiből, kérdéseiből kiindulva előadást készíteni. Novák Eszter azon alkotók egyike, aki tud olyan történetet, témát találni, amely különböző életkorokban is befogadható, érdekes. Ilyen a Magyar Színházban látható Harisnyás Pippi című zenés mesejátéka is: könyvekből (és rajzfilmekből) ismerős nagy erejű, lehengerlő főhősével könnyű azonosulni a gyerek nézőknek, mert megtestesíti azokat a vágyakat (teljes szabadság, játékosság), amelyek ott élnek minden gyerekben – és szüleiknek is jólesik emlékezni rájuk. Kedves humor, energikusság jellemzi az előadást (és különösen a főhőst játszó Soltész Bözse magával ragadó alakítását), amely kitüntetett pillanatokban képes az elcsendesedésre, befelé fordulásra is. A színlapon kedves és az alkotói attitűdről sokat eláruló figyelmeztetés áll: „Az előadást felnőttek csak gyerekfelügyelettel látogathatják!”

A budapesti művészszínházak közül az Örkény Színház játszik sok év óta rendszeresen gyerekeknek. (A Katona és az utóbbi időben a Radnóti inkább a fiatalok felé nyit, nekik indítanak változatos színházi nevelési programokat.2) A három éve bemutatott Csoda és Kósza különleges műfajú előadás: élő hangjáték, amelyben nyolc színész (és egy zenész) Czigány Zoltán két groteszk humorú, kedves meséjét mondja el egy-egy mikrofon előtt ülve, amit minimális akcióval kísérnek, csupán a hangjukkal játszanak, zörejeket, hangeffekteket keltenek. Mácsai Pál rendezése arra épít, amiben igazán kiválóak az örkényes színészek: határtalan kreativitásukra, játékkedvükre és világteremtő képességükre. De a nézők számára is fantázianyitogató előadás ez, csakúgy mint a 11 éve műsoron lévő A Sötétben Látó Tündér. A Bagossy László által írt és rendezett különleges szépségű mesét (arról, „hogyan lettem az, aki vagyok…”) Pogány Judit mondja el nagy láttató erővel és olyan természetes közvetlenséggel, hogy minden gyerek azt érezheti a nézőtéren: személyesen neki mondja el a történetét a Sötétben Látó Tündér. Pogány Judit olyan figyelmet és bizalmat tud ébreszteni, hogy amikor egy ponton teljesen elsötétül a színházterem, nem tör ki a nézőtéren a hangzavar, hiszen a történet ekkor már nem kívül, valahol távol a színpadon, hanem belül, a nézők képzeletében játszódik.

A 1995-ben újjászerveződött Stúdió K a kezdetektől kitüntetett figyelemmel és tisztelettel fordul a gyerek nézők felé, és a felnőtt előadásaikhoz hasonló művészi igénnyel készülnek a gyerekeknek szóló bemutatóik is. A gyerekek felé irányuló figyelem abból az apróságnak tűnő gesztusból is jól érzékelhető, hogy – a nagyszínházaktól eltérően – a Stúdió K-ba érkező minden nézőt személyesen üdvözölnek (ezt régebben az előadásokat rendező Fodor Tamás tette, újabban a színház más munkatársa). Így mindenki magával vihet a (kicsi, alig 60 fős) nézőtérre legalább egy tekintetet, egy barátságos szót, amiből érezheti, hogy vártak rá, hogy fontos a jelenléte. Jelenleg öt gyerekelőadás van repertoáron a színházban: Fodor Tamás rendezései (Rettentő görög vitéz, Szamár a torony tetején, Maya hajója) iskolások számára készültek, az óvodás korúaknak pedig Németh Ilona rendezéseit kínálják (A kíváncsi kiselefánt, Madárház). Mindegyik előadás bábokat használ, egy-egy figurát gyakran egyszerre több színész is mozgat lenyűgöző, aprólékosan kimunkált összjátékban. A bábokat készítő és a játéktereket tervező Németh Ilona jóvoltából a Stúdió K gyerekelőadásainak sajátos, jól felismerhető vizuális világuk van, ugyanakkor a különböző előadások mindegyikében más és más képzőművész (például a Szamár…-ban Chagall, a Maya hajójában Picasso, a Madárházban Hundertwasser) világa is megjelenik. A vizualitás mellett az előadások különleges akusztikus terei is emlékezetesek, amelyeket a színészi játékkal összhangban a megszámlálhatatlan hangszeren játszó (és színészként is egyre jelentősebb) Spilák Lajos alkot meg.

Bár a bevezetőben egyértelműen gyerekszínházként emlegettem a Budapest Bábszínházat, a helyzet ennél egy kicsit összetettebb. „A báb nem korosztály, hanem műfaj”, száll szembe a színház szlogenje azzal az általános vélekedéssel, hogy a bábszínház csak kisgyerekeknek való – és valóban, a Budapest Bábszínházban a gyerekelőadások mellett egyre több produkció készül a fiatalok számára, és időről időre felnőtteknek is tartanak bemutatót. Emellett az évente négy-öt új előadást műsorra tűző Bábszínház megteheti azt is, hogy ne általában a gyerekek, hanem egy-egy szűkebben vett korosztály számára szülessenek náluk az előadások. (Ezeket az életkori ajánlásokat minden programnál fel is tünteti a színház, ám gyakran hiába, mert a gyermekeiknek jegyet váltó szülők figyelmen kívül hagyják azokat.) A kisebb óvodásoknak készült a tavalyi évadban a Nyúl Péter című klasszikus kesztyűs bábos előadás (Ellinger Edina rendezése), amelyet bonyolult paravánrendszer tesz technikailag különösen virtuózzá. A bábszínészek – ma már szokatlan módon – végig takarásban dolgoznak, nagyszerű összhangban és ritmusban. A nézőkkel egy kedves hangú, szelíd mesélő (Pallai Mara) tartja a közvetlen kontaktust, a színpad szélén berendezett kuckójában teázgat, fényképeket nézeget, történeteket idéz fel, és ha kell, apró varázslattal segít a bajba jutott főhősnek. A látványában bennem gyerekkori bábszínházi emlékeket idéző nyúlbábok a látszat ellenére mai temperamentumú mesealakok (különösen Péter), akikkel maradéktalanul azonosul az óvodás közönség: szurkol nekik, együtt él, együtt ijedezik, nevet és lélegzik fel velük.

Szintén óvodások számára készült a számos szakmai díjjal elismert Boribon és Annipanni című zenés bábjáték. Akárcsak a Nyúl Péternél (meg a Pettson és Findusz vagy a Kismackó és Kistigris esetében), az előadás alapjául a 3–5 évesek egyik népszerű könyvsorozata szolgált. A Boribon-könyvek nem túl bonyolult, ám kedves történeteiből, alakjaiból, képeiből és Tallér Zsófia Boribon-dalaiból Gimesi Dóra szerkesztett olyan életképeket, amelyek az óvodás nézők számára is ismerősek lehetnek – nemcsak a könyvekből, hanem saját életükből is. Ellinger Edina rendezésében élő szereplők és bábok játszanak együtt határtalan fantáziával, lendülettel, kreativitással és az óvodások számára is élvezhető humorral. Az előadásfotókon kicsit esetlen, kajla mackónak tűnő Boribon a színészek (elsősorban Bercsényi Péter) kezében élő, szeretnivaló lénnyé válik, akit, ha jól figyelünk, minden gyerekben megláthatunk, és ha erősen keressük, talán a saját emlékeinkben is felfedezhetjük.

A kisiskolásoknak klasszikus és mai történeteket mesél újra a Budapest Bábszínház. Lázár Ervin különös szépségű meséjét, A Hétfejű Tündért Kuthy Ágnes varázslatos rendezésében minden gyereknek látnia kellene, aki valamiért nem találja a helyét a társai közt. Lúdas Matyi untig ismert történetéből Tasnádi István írt egy új szállal gazdagított, jó humorú darabot, amelyből Fige Attila rendezett pergő, élvezetes „bábrajzfilmet” asztali bábokkal. Ugyancsak Fige Attila állította színpadra Andersen klasszikus meséjét, a Hókirálynőt (J. Svarc feldolgozásában). Az előadás egy különleges, ritkán alkalmazott színházi formát használ magas színvonalon: a feketeszínházat.

A Bábszínház repertoárjában van egy érzékelhető „lyuk”: a kamaszkorhoz közeledő nagyobb iskolások (kb. 10-13 évesek) számára nem találni igazán testhez álló előadásokat. Ennek természetesen van magyarázata, az ilyen korú gyerekek már nem szívesen mennek bábszínházba (különösen, ha óvodás koruk óta odajártak), mert nevetségesnek, gyerekesnek érzik azt. Az is a bábszínház ellenében hat ebben az időszakban, hogy megnövekszik a gyerekekben a realitás iránti kíváncsiság és a racionális gondolkodás igénye. Ez a változás azt hozza magával, hogy egy időre csökken bennük a fogékonyság az olyan stilizáltabb, elvontabb ábrázolásmódok iránt, mint amit a báb képvisel. Az ilyen korú gyerekek számára a Kolibri Színház kínál rendszeresen fordulatos, kalandos, zenés játékokat. Az elmúlt évek egyik legsikeresebb előadása ebben a műfajban a J. Nesbø könyveiből készült Doktor Proktor és a Holdkaméleonok volt (rendező: Novák János). Mintha Kai és Gerda beszélgetne a Hókirálynőből, úgy indul az előadás, de nem távoli tájakra visz a történet, hanem a mindennapi élet színtereire (iskolába, haza, a tévé elé), hogy aztán a két gyerek (és néhány felnőtt segítőjük) felismerve a veszélyt szembeszálljon a fenyegető Holdkaméleonokkal, és megszabadítsa tőlük a világot.

A Kolibri Színház három játszóhelye hozzávetőleg kijelöli azt a három korcsoportot, amelynek az előadásaikat kínálják. A Kolibri Fészekbe a legkisebbeket várják, a karon ülőktől az óvodásokig. Olyan apró tér ez, amelyben biztonságban érezhetik magukat az egészen fiatal gyerekek is, az előadások (Csip-csip csóka, Toda) végén pedig bemehetnek a játéktérbe is. A kisóvodások Kippkoppék, valamint Moha és Páfrány asztali bábokkal előadott ismerős kalandjai mellett új történetekkel is találkozhatnak. A Kuthy Ágnes rendezte A medve, akit Vasárnapnak hívnak fontos tapasztalatot jelenthet a gyerek nézők számára: egy ismerős helyzetet mutat meg a másik fél szempontjából is, finom humorral és őszinte játékossággal. A Kolibri Pince az ifjúsági előadások otthona, ide a 12-13 évesnél idősebb fiatalokat várják. A Jókai téri színházba többségében nagyobb óvodások és kisiskolások járnak, bár egy-egy előadás erejéig a középiskolások is ellátogatnak ide. A jellegzetes falfestésű, illetve -burkolatú színházi tereket a rendezők időről időre megpróbálják egy-egy előadás számára átalakítani, a hagyományostól eltérően használni. Így történik ez a kisiskolásoknak készült A karácsonyi rózsa legendájában is, ahol a nézők a nézőtéren felépített havas hegyoldalakat bejárva érkeznek meg a színpadon berendezett sziklabarlangba.

A budapesti gyerekszínházi kínálatot gazdagítja több olyan rendszeresen megrendezett fesztivál is, amelyen többek között vidéki bábszínházak, független alkotócsoportok és olykor határon túli gyerekszínházak előadásai is láthatók. Ilyen a negyedszázada minden szeptember elején megtartott Kolibri Évadnyitó Fesztivál a Jókai téri játszótéren, illetve a színház épületében; ilyen a tavasszal már hetedik alkalommal megrendezett BÁBU Fesztivál a Budapest Bábszínházban, vagy éppen az ESZME (Európai Szabadúszó Művészek Egyesülete) művészeinek előadásaiból összeválogatott fesztivál, amelyet az ősszel a Stúdió K Színházban lehet majd látni. Fontos, minőségi befogadóhelyek (például a Bethlen Téri Színház, a Thália Színház vagy a Klebelsberg Kultúrkúria) szintén rendszeresen vendégül látnak vidéki és budapesti gyerekelőadásokat. Kiemelkedik közülük a Marczibányi Téri Művelődési Központ, ahol a 2001 óta kétévente megrendezett Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemlén az adott időszak legizgalmasabb, legérdekesebb gyerekszínházi produkciói láthatók. Számos kerületi kultúrház is hív gyerekelőadásokat, meglehetősen vegyes képet mutatva. A Gyerekszínházi Szemlékhez kiadott műsorfüzetek végén pedig nem mellesleg hosszú lista olvasható a Szemlére be nem válogatott, ám színvonalas, épp ezért meghívásra ajánlott produkciókból.