Kálmán Eszter a ma született bárány kíváncsiságával, mondhatni szűz szemmel csodálkozik rá a történetre. Az új szüzsé a habos-puccos magaslatokból – hercegi kastélyostól, varázslóstól – leszáll a földre, egy felfújható piciny gyerekmedencébe pecáját lógató, matróz pólós, fülig taknyos fiatalemberig és szárnyaló képzeletéig.

Mióta balett-történet a balett-történet, a mindenkori új alkotó nemzedék tagjait vissza-visszatérően foglalkoztatják a táncirodalom nagy klasszikusai. Meghatározni saját viszonyukat a tradícióhoz, újraértelmezni ikonikus műveket (miközben a hagyomány szigorú őrei legszívesebben sérthetetlennek nyilvánítanák azokat) mindig is záloga volt az útkeresésnek, a haladásnak. Ennek megfelelően a kortárs művészet implicite úgy is felfogható, mint re-kreációk végtelen sorozata, mely időről időre a kanonizált múlt eredményeihez képest fogalmazza újra és újra magát. Nem végeztem statisztikát, de A hattyúk tava minden bizonnyal előkelő helyen szerepelne egy ilyen listán, hiszen Csajkovszkij M. Petipa koreográfiájával elhíresült balettzenéje már másfél évszázada ott hever a táncművészet műtőasztalán, többek között olyan szemléletében is radikális átiratoknak köszönhetően, mint Matthew Bourne-é volt a kilencvenes évek közepén.

kalman_eszter_to_csanyi_krisztina-1

Csányi Krisztina felvételei

Mindezt azért bocsátottam előre, mert Kálmán Eszter A tó című rendezése szigorúan véve nem újraértelmezési kísérlet (bár átkölti a sztorit), és nem is reprezentáció-kritika (bár reflektál a balettnyelvre és előadásmódra), hanem könnyed formajáték, üde színházi kaland. Eredetisége és egyben – néha zavaró – nagyvonalúsága is abból fakad, hogy Kálmán személyében nem táncos-koreográfus, hanem egy elsősorban jelmez- és díszlettervezéssel foglalkozó színházi ember nyúl az emblematikus táncműhöz, ami rögvest át is rendezi a hangsúlyokat. Újraértelmezés helyett a megjelenítés újszerűsége és komplexitása válik fontossá, valóban sok kreatív energiát felszabadítva, ugyanakkor ott van az a kettősség, vagy ha tetszik szándékos eltartás is, hogy bár a cím, a visszametszett és deheroizált alapsztori, továbbá a Kákonyi Árpád és Friedenthal Zoltán kellemes aláfestő zenéjében épp csak jelzésszerűen felbukkanó Csajkovszkij-töredék mind távolságot hivatottak hangsúlyozni az inkriminált műtől, A tó jelkép- és utalásrendszere csak az eredeti librettó ismeretében olvasható.

kalman_eszter_to_csanyi_krisztina-2

Bercsényi Péter

Kálmán Eszter a ma született bárány kíváncsiságával, mondhatni szűz szemmel csodálkozik rá a történetre. Az új szüzsé a habos-puccos magaslatokból – hercegi kastélyostól, varázslóstól – leszáll a földre, egy felfújható piciny gyerekmedencébe pecáját lógató, matróz pólós, fülig taknyos fiatalemberig és szárnyaló képzeletéig. A Herceg nyomdokaiba lépő, szürke fürdőköpenyébe fázósan burkolózó ifjú sorra tüsszögi tele a papírzsepiket, és lám, az óriási csillogó vízfelület képzetével kitáguló térben az elszórt papírzsepik egy csapásra „szárnyra kelnek”, a horgászbot (papírzsepi)hattyúrajt fog, és szárba szökken(hetne) a történet – noha innentől A tóban már nem a történet, hanem a játék képe az érdekes.

Mert Kálmánt nem igazán foglalkoztatja más ebben a kétszereplősre meghúzott kamaraműben, Bercsényi Péter bábszínész és Dányi Viktória táncos-koreográfus előadásában, mint hogy az általa kijelölt esztétikai koordináták között, a vizualitás, a tárgyak, a báb és az élő test gyakran valóban izgalmas párbeszédére, kölcsönhatására építve, azt és úgy ragadjon meg (és ki) A hattyúk tavából, pontosabban A hattyúk tava kapcsán, ami őt (túlnyomórészt) formailag inspirálja. Amibe a „varázslat”: az átváltozás és illúziókeltés belefér, de például az Odette-Odilia szálat mozgató Rothbart, a varázsló figurája már nem. Ami sok szempontból persze érthető (az eredeti szövegkönyv, ahogy más klasszikus-romantikus baletteknél is, úgy, ahogy van: passzé), ám Rothbart kiiktatásával a lényegi konfliktus és szembenállás, a tulajdonképpeni feszültségforrás sorvad el.

kalman_eszter_to_csanyi_krisztina-4

Dányi Viktória

Hosszan lehetne vitatkozni azon, hogy az ilyen és ehhez hasonló redukciókkal mennyit nyer vagy veszít az előadás. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a fehér és fekete hattyú-jelenések innentől egydimenziós, ártatlan szín- és képváltásnak tűnnek, különösebb jelentés és tartalom nélkül. Miután persze még mindig hihetjük azt, ami vélhetően így is van, hisz vannak rá utaló jelek a darabban, hogy Odette és Odilia voltaképpen egy személy, s az összevonás a „Hercegnő” kettős énjére utal, de ez a gondolat nincs kibontva, nem elég karakteres, a nézők számára elveszik.

Ezzel a fejtegetéssel is csak arra akartam kilyukadni, hogy Kálmán Eszter döntéseinek jó része elsősorban formai vagy praktikus okokra vezethető vissza, a vizuális színházi gondolkodó logikájából következik, és nem feltétlenül tudatos felforgatási szándékból fakad. Ahogy a napjaink színházában oly közkedvelt nemcsere mögött sem kell mély koncepciót keresni. Amikor az egyik jelenetben Dányi udvarol és teszi a szépet a férfi által mozgatott jókora hattyúbábnak, az nem szól másról, mint hogy Bercsényinek ez a szakmája, mármint bábszínészet, Dányinak meg nem.

kalman_eszter_to_csanyi_krisztina-5

Bercsényi Péter és Dányi Viktória

Mert hát kétségkívül az is lényeges ebben a felállásban, hogy a két előadó nem csupán eljátssza a darabot, de alkotótársa is Kálmán Eszternek. Azaz beleteszi a saját tudását, kreativitását, ötleteit, bábos a bábosét, táncos a táncosét, miközben mindketten át-átruccannak (persze csak a maguk módján, játékosan) a másik felségterületére, amiből az előadás talán legbájosabb jelenetei születnek. Kezdve a közösen, hanyatt fekve prezentált „tánckettőstől” – amikor Bercsényi a levegőben kaszálva, feszes kar- és kézfejmozgással kopírozza le Dányi spicctechnikáját – a marionett-bábként fokozatosan életbe táncoltatott haldokló hattyúig. Ezek az illúziók, kisebb-nagyobb „varázslatok”, a gyakran semmiből megszülető apró csodák jelentik A tó lelkét. Az olyan kis tündéri átváltozás-sorozatokból meg elkélne több is, amikor a már-már sweet home-idillt sugalló záróképekben ifjú horgászunk úgy hozza be kedvesének zokniszárítóra aggatva a fehér törölközőt, mintha hattyú úszna a levegőben, és amikor az végzett, úgy kapja le róla sebtiben, hogy pár pillanatra ismét szárnyait verdeső hattyúvá válik piros ruhacsipesz-csőrrel. A darab kedves, naiv, bájos hangneme alapállás. Szuper kis beavató színházi előadást tudnék elképzelni belőle.

Hol? Trafó
Mi? Kálmán Eszter: A tó
Kik? Rendező: Kálmán Eszter. Alkotó-előadók: Bercsényi Péter, Dányi Viktória. Dramaturg. Szabó-Székely Ármin. Látvány: Kálmán Eszter. Jelmez: Juhász Dóra. Fény: Éltető András. Hang: Reboiczki János. Zene: Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán.

Facebook Comments