…a poézis egyik esetben sem unalmas és üres látványköltészetet jelent; az a színházi nyelv, amelyet Vidnyánszky kitartóan és következetesen alkalmaz, valóban színpadi élménnyé transzponálja a lírát és epikát.

Vidnyánszky Attila igazgatásának harmadik évadja is véget ért. A harmadik évad egy friss társulat életében a legtöbb esetben kulcsfontosságú, hiszen az első évad általában az útkeresésé, a második az összeérésé, a csiszolódásé, a harmadikban pedig (optimális esetben) már egy érett társulatnak kell irányt, arculatot és mind fontosabb eredményeket felmutatni. Az, hogy mennyiben új társulat a Nemzeti Színházé, nézőpont kérdése lehetne, ha a három évvel ezelőtti változás – fogalmazzunk így – hagyományosabban ment volna végbe. És itt most nem azokra az ideológiai állásfoglalásokra, szakmai összetűzésekre, szópárbajokra gondolok, amelyek magát a vezetőváltást kísérték, nem is magára a több szempontból is kínosra sikeredett pályázati folyamatra, hanem arra, ami az új direkció kinevezése után történt. Az kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Alföldi Róbert távozásával véget ér egy korszak a Nemzetiben, és helyette egy másik kezdődik, de arra, hogy az Alföldi-érának írmagja sem marad, nem feltétlenül kellett számítani. Vidnyánszky Attila az Alföldi-korszak valamennyi előadását – sikereseket és kevésbé sikereseket, Alföldi személyéhez köthetőket és tőle távol állókat, gondolatilag provokatívakat és világnézetileg abszolút semlegeseket egyaránt – levette a műsorról, és a társulatban is komoly cserék mentek végbe. Hogy az új direktornak eleve ez volt-e a szándéka, vagy egyik esemény generálta a másikat (és az eredetileg továbbjátszásra érdemesnek tartott előadásokat egyeztetési okokból nem lehetett repertoáron tartani), nem tudhatom, de Vidnyánszky ezzel a gesztussal és az elődjét keményen bíráló nyilatkozataival sokat tett azért, hogy a színházi szakma egy részét, illetve az Alföldi-korszak törzsközönségét elidegenítse a jövő Nemzeti Színházától. Ezt már akkor is ésszerűtlennek tartottam: ha Alföldi és Vidnyánszky világnézete élesen elüt is egymástól, ha rendezői eszközeik, gondolkodásmódjuk közt jelentős is a távolság, s ha mást gondolnak is a Nemzeti Színház funkciójáról, közös bennük, hogy az általuk elképzelt színház eltér a meghatározó honi színházi tradícióktól. Következésképpen egy nyitottabb, érzékenyebb, a szokottól eltérő színházi nyelvekre, formákra fogékony közönségbázist kell megcélozni – és ez a közönségbázis nem (feltétlenül) az ideológia mentén szerveződik. Ráadásul sokan szívesen fogadnak be számukra ismeretlen színházi nyelven megszólaló, illetve a mainstreamtől elütő előadásokat is. (Ami egyébként fontos éltető eleme volt Alföldi Róbert mind sokszínűbbé, sokarcúbbá váló Nemzeti Színházának.) Vagyis a sikeresen elidegenített közönség egy része igenis bázisa lehetett volna a Vidnyánszky-féle színháznak is – helyettük sikerült a Nemzetihez vonzani egy jóval konzervatívabb ízlésű réteget. Ez a réteg feltehetően olyan tradicionális színházra vágyott, amely magvas írói gondolatokat tolmácsol szépen, lehetőség szerint minimális rendezői eszközzel, gyönyörködtető színészi orgánummal, közérthetően, minden ambivalenciát, iróniát, befogadói asszociációra építő szimbólumrendszert mellőzve. S ha ennek az ízlésnek a kiszolgálására történt is az első évadban egy-két lépés, az azért nyilvánvaló volt, hogy Vidnyánszky Attila alapvetően nem ilyen színházat képzel el. És miután az első évad végén távozott a társulattól a feltehetőleg ilyesfajta színházban gondolkodó Eperjes Károly, onnantól kezdve elvileg senki és semmi nem akadályozhatta Vidnyánszkyt saját színházi ideáljának kiteljesítésében. A második évad már kiegyensúlyozottabb képet mutatott, még akkor is, ha szakmailag megmagyarázhatatlan bemutatók is műsorra kerültek, és Vidnyánszky rendezőként továbbra sem feltétlenül neki kézre álló, alkotómódszeréhez illeszkedő alapanyagokat választott. A mostani évadban e téren érzékelhető előrelépés történt. Ennek következménye az is, hogy az évad – változatlanul egyenetlen színvonalú – bemutatói határozottabb arculatot rajzolnak ki.

*

Nem volt könnyű idáig eljutni. Hiszen az arculat építéséhez egy olyan méretű színház esetében, mint a Nemzeti, nem elegendő egyetlen meghatározó rendező. Sok pletyka keringett arról, hogy ki mindenkit kért fel Vidnyánszky, aki nem vállalta a megbízást (a színház átvételének körülményeitől nyilván nem függetlenül), sőt arról is, ki mindenki szeretett volna jönni, akit viszont nem kértek fel – ám ha a direktor szándéka az volt, hogy hozzá hasonló gondolkodású, erős tehetségű rendezőket hívjon dolgozni, komoly nehézségbe ütközött, hiszen ilyeneket határainkon belül alig-alig lehetett találni. Így aztán sorra érkeztek a neves (és kevésbé neves) külföldi vendégrendezők, akik jó esetben egyéni hangú, de kevéssé a társulatra szabott bemutatókat hoztak létre (rosszabb esetben modoros önismétléseket vagy másolatokat). Ebben az évadban e téren is látszik változás: egyre több a visszatérő rendező, aki saját alkotói világát a társulatra szabhatja, és teátrális értelemben körvonalazódni látszik az a színházi idea, melyet a színház Vidnyánszky Attila igazgatása alatt kiteljesíthetne. Ezt az ideát nem könnyű pontosan definiálni, de az mindenképpen elmondható, hogy a bemutatók többsége a szöveget képpé fordító, a befogadói érzékenységre, asszociációs tevékenységre sokat bízó, a látványnak és a zenének kiemelten fontos szerepet biztosító előadás. Van köztük olyan, amely a hagyományos interpretáció keretein belül marad, de az értelmezést nem a reálszituációk kibontásán keresztül, hanem a szöveg keltette vizuális asszociációk útján fejti ki. És van olyan is, amely csupán kiindulópontként használja az alapművet, hogy egy öntörvényű rendezői asszociációs rendszer mentén építhessen fel autonóm színpadi alkotást. A színház idei kilenc saját hagyományos premierjéből hét besorolható ebbe a kategóriába, és a maradék kettő – a Zsótér Sándor rendezte Galilei élete és a Bozsik Yvette által színre vitt „zenés fantasy”, az Éden földön – sem a klasszikus, realista-naturalista hagyományt képviseli.

Farkas Dénes. Eöri Szabó Zsolt felvétele

Az előző mondatban használt „saját hagyományos premier” szókapcsolat bizonyosan kissé esetlennek tűnik, de nem találtam jobb kifejezést a nagyobb volumenű produkciók leírására. Ugyanis a színház Bajor Gizi Szalonjában négy önálló, egyszemélyes produkció is született, amelyeket a színlapok sem monodrámának – hanem általában „XY estjének” – neveznek, és amelyek értelemszerűen teljesen más színpadi világot jelentenek, mint a nagyobb lélegzetű előadások. És akkor a társulat tagjának számító előadóművészről, Hobóról még nem is beszéltünk, aki színészként ugyan nem lép fel a különböző produkciókban, de számos önálló estje része a repertoárnak. (Idei bemutatóján túl folytatódott életműsorozata is, vagyis havonta adott más-más téma, illetve más-más nagylemez mentén szerveződő koncertet a színházban.) Szintén a zenés produkciók sorát gyarapítja a Betyárjáték című „koncertfilmszínház” is, amely a Nemzeti Színház és Híd Média Kft. közös produkciója, ám valójában Ferenczi György és a Rackajam tánccal és vetítéssel tarkított koncertje, és amelynek a színlap szerinti egyetlen nemzetis közreműködője a narrátor, Olt Tamás. Ezekkel szemben a szó leghagyományosabb értelmében is színházi előadásként értelmezendő, ám saját produkciónak nemigen mondható A gát, amely a kaposvári Csiky Gergely Színház és a Nemzeti koprodukciójaként szerepel a műsorban, de alkotói között szintén csak egyetlen nemzeti színházi tag van: Szarvas József (akár freudi elírásnak is minősíthető, hogy neve mellett a Nemzeti Színház honlapjának előadás-ismertetőjében is „m.v.” áll).

A repertoárt vendégjátékok is színesítik. Ezek egy része akár „saját állandó vendégjátéknak” is mondható. Amikor ugyanis Vidnyánszky Attila lenullázta a korábbi repertoárt, az új megépítéséig szüksége volt olyan produkciókra, amelyekkel feltöltheti az így kialakult űrt, és amelyeket akár mintaként állíthat a színház jövendő nézői (és alkotói) elé. Így kerültek műsorra az elmúlt esztendők sikeres, fontos beregszászi és debreceni előadásai, köztük Vidnyánszky olyan kivételes jelentőségű alkotásai, mint a Három nővér, A szarvassá változott fiú vagy a Mesés férfiak szárnyakkal. Ezek többsége a mai napig látható, sajnos, mind kevesebb előadásban – nemcsak pontosan illeszkedve a megcélzott színházeszményhez, hanem minden bizonnyal az eddig létrejött valamennyi bemutatónál érzékletesebben teljesítve be azt. Ezek mellett azonban alkalomszerű vidéki és határon túli vendégjátékok is láthatóak. Ami örvendetes tény, miként az is, hogy ezek a vendégelőadások tartalmilag és stilárisan szintén széles skáláról kerülnek ki. Az viszont jóval kevésbé örvendetes, hogy minőségi értelemben is roppant széles a választék: valóban figyelemre méltó rendezések mellett ijesztően gyengék, gagyi vagy éppen amatőr ízű produkciók is helyet kapnak. Az pedig, hogy ki, miért és hogyan választja ki ezeket az előadásokat, rejtély. Jó volna, ha a Nemzetiben láthatóak lennének az évad jelentős vidéki és határon túli előadásai – nem tudom, hogy ez a szándék szintjén megfogalmazódott-e egyáltalán, de ha igen, akkor ki kellene dolgozni a szelekció gyakorlatát. (Arra gondolni sem merek, hogy a vezetés például a váci Yvonne…-t vélte az évad egyik csúcsteljesítményének, és azt a képet sem látom magam előtt, amint Vidnyánszky Attilában a szolnoki színház repertoárját végignézve megfogalmazódik, hogy ezek közül legalább három előadást vendégül kell látnia a Nemzetinek.) Nemcsak a Nemzetiben vendégeskednek egyébként más előadások, hanem a Nemzeti maga is sűrűn vendégeskedik másutt: részben kisebb-nagyobb nemzetközi fesztiválokon, részben turnészerűen, határon innen és túl. Utóbbira a nagyszínpadi bemutatók többsége nem alkalmas – annál inkább utaztathatóak az egyszemélyes előadások.

A nem Hobo személyéhez köthető egyszemélyes bemutatók keletkezéséről tudni lehet, hogy a direktor – nyilatkozata szerint – a társulat valamennyi tagjának megadta a lehetőséget, hogy egy számára fontos anyagból előadást készítsen, és azt a Bajor Gizi Szalonban eljátssza. Az elkészült négy bemutató mindegyikének nyilvánvalóan fontos eleme a személyesség: Szűcs Nelli és Tóth Auguszta előadása egy-egy legendás színésznő (Fedák Sári, illetve Mezei Mária) alakját idézi meg, Udvaros Dorottya annak a Marguerite Duras-műnek a monováltozatát adja elő, amelynek főszerepét néhány évvel ezelőtt a Trafó sokszereplős változatában már eljátszotta (éppúgy Vörös Róbert rendezésében, mint most), Farkas Dénes pedig saját édesapja, Osztojkán Béla verseiből szerkesztette estjét. A Bajor Gizi Szalon színházi előadásokra kevéssé alkalmas tere óhatatlanul is az előadóest felé sodorja a produkciókat. A tér talán egyetlen előnye, hogy igen szoros kapcsolatot hoz létre előadó és néző között. A Hoztam valamit a hegyekből általam látott előadásának vége nem csupán közös éneklésbe, hanem sajátos kívánságműsorba torkollott: miután a tapsrendet követően a ráadás is elhangzott, az egyik néző „rendelt” egyet az előadás dalai közül, s még arra is vállalkozott, hogy azt Tóth Augusztával együtt énekelje el. Teljesen más színész–néző kapcsolat ez, mint amit a színház más bemutatói vagy általában a kortárs színház indukálnak, mint ahogy a – hosszúra nyúló és harmadik harmadában monotonnak tűnő, de egyébként gondosan felépített, méltánylandó színészi érzékenységgel és energiával megvalósított – produkció egésze is távol áll attól a képtől, amelyet a három klasszikusabb játszóhely bemutatói rajzolnak ki a Nemzetiről. Kérdés, hogy ez a színfolt mennyire tudatosan került a palettára. Látatlanban lehetne azt gondolni, hogy az előadóestek a fölös színészi energiák levezetésére születtek, ám a négy művész nem tartozik a társulat legkevesebbet foglalkoztatott tagjai közé. Ugyanakkor a néhány előadóest – még ha meghonosul, sorozattá terebélyesedik is – bizonyosan kevés ahhoz, hogy egy hagyományos előadásformát kedvelő, a modern színházi eszközökkel szemben bizalmatlan, a Nemzeti más produkcióit elutasító közönségréteget tartósan a színházhoz vonzzon. Ha viszont e produkciók stabil turnéelőadássá válnak, a valóstól eltérő képet alakíthatnak ki a Nemzetiről ama távolabbi vidékeken, ahonnan a többi előadásra nem jut el néző.

*

Kérdés, hogy milyen a valós kép, vagyis az évad tíz nagyobb volumenű premierje milyen profilt rajzol ki a színházról. Hogy a repertoáron már korábban is jelen lévő, erős vizualitású, a befogadói asszociációra sokat bízó előadástípus idén vált csaknem egyeduralkodóvá, az nyilván nem független attól, hogy Vidnyánszky Attila ismét egyértelműen ebbe az irányba fordult. Vidnyánszky nemcsak igazgatóként, hanem rendezőként is meghatározza a társulat arculatát, hiszen csak ebben az évadban négy bemutatót rendezett. Műsoron van még az előző két évad Vidnyánszky-rendezéseinek nagy része, és az állandó beregszászi vendégjátékok is az ő munkái. Az évad elején volt olyan hónap, amikor alig szerepelt nem Vidnyánszky-rendezés a repertoáron. Vidnyánszky rendezőként egyértelműen sikeresebb évet zárt ez előző kettőnél. Bár az idei munkái sem egyenletes színvonalúak és még a legkiválóbb sem éri el A szarvassá változott fiú vagy a Három nővér színvonalát, valamennyi formátumos és önazonos vállalkozás. Ez utóbbi alatt azt értem, hogy a rendező minden esetben olyan anyagot választott, amely alkotómódszeréhez jól illeszkedik, nem kívánt sem ideologikus elvárásoknak megfelelni (mint például a Vitéz lélek esetében), nem próbálta gyengén megírt dramatikus alapanyagra erőltetni saját, epikus alapú színházának kellékeit (mint az Isten ostoránál), és nem igyekezett vélt vagy valós nézői elvárásokra sandítva kevéssé tartalmas zenés-táncos produkciót összedobni (mint a Körhinta rendezésekor).

Mind a négy idei bemutató azokról az alapvetően ontologikus kérdésekről szól, amelyek az alkotói pálya ismétlődő kulcskérdései: a boldogságot, szerelmet, a hitet, az élet értelmét kereső hősök állnak a középpontban, az ő útjukat követik, az ő kérdéseiket vetítik ki a produkciók. Noha valamennyi markánsan magán viseli Vidnyánszky keze nyomát, hasonlóságuk mellett alapvető eltéréseket is mutatnak. A négy közül csupán egy készült hagyományos drámai szövegből, a Csongor és Tünde – és ennél kevésbé szabályos dráma kevés van a magyar irodalomban. Megközelítésének kulcsa éppúgy a poézis, mint a Psychéé és a Szindbádé. Előbbi esetében verses epika, utóbbi esetében lírától fűtött próza kerül a színpadra, míg a negyedik bemutatóban, a Don Quijotéban Cervantes kevésbé emelkedett sorait (és Verebes Ernő még kevésbé emelkedett színpadi változatát) maguk a színpadi képek formálják át. De a poézis egyik esetben sem unalmas és üres látványköltészetet jelent; az a színházi nyelv, amelyet Vidnyánszky kitartóan és következetesen alkalmaz, valóban színpadi élménnyé transzponálja a lírát és epikát. És talán az sem véletlen, hogy a négy bemutató közül az sikerült legkevésbé, amely a legerősebben tapad a szöveghez: a Szindbád színpadra adaptálásakor a rendező mintha túlságosan is beleszeretett volna Krúdy utánozhatatlan szépségű mondataiba, amelyeknek állandó, monoton áradása magát az előadást is mind egysíkúbbá, vontatottabbá tette. Ezt az érzést a forgószínpad szinte állandó mozgásának monotóniája és a talán operainak szánt, ám kevéssé hatásos jelenetek (mint a testében nyílvesszővel tántorgó címszereplő hosszú agonizálása) statikussága fokozta. A Don Quijote, illetve a Csongor és Tünde esetében is fontos a szöveg, de más a látványhoz, illetve a műegészhez való viszonya. Utóbbi esetben Vörösmarty klasszikus sorai hangzanak el, s ha erejükből, jelentőségükből nem veszítenek is az előadás során, a játék előrehaladtával a szónál mind fontosabbá válik a kép. Legalábbis abban az értelemben, hogy az a rendezői koncepció, amely az égi világtól a nagyon is valóságos, földi lét felé közelíti az eseményeket (olyan fejlődéstörténetet rajzolva meg, melynek során Csongor a végtelen tartományokból a véges boldogságba érkezik meg), látványos és jelentéses képekben fogalmazódik színpadra. Hasonló folyamat figyelhető meg a Don Quijote-előadásban is, ahol más az alapműhöz fűződő nyelvi hozzáállás, hiszen Verebes Ernő vállaltan eklektikus, töredezettségre építő átirata eleve a mához közelíti a történetet. Eleinte azonban ez a nyelv inkább hátráltatja, lassítja a színpadi események kibontakozását. Az előadás a második rész szép képekben megfogalmazott tartalmas és eredeti gondolataiban teljesedik ki: a végkifejlet, amelyben a szerző hőse helyébe lép, az évad legemlékezetesebb pillanatainak egyike. Mindkét előadásra igaz, hogy lassan és nehezen áll össze; mintha a terjedelmes és túl lassú tempójú első felvonás csupán felvezetés lenne a sokkal jelentékenyebb és élvezetesebb második felvonáshoz. Jóval egyenletesebb produkció a Psyché, amely voltaképpen a Gyulai Várszínházzal közösen készített vizsgaelőadás. Vidnyánszky Attila első kaposvári osztálya rendhagyó módon a Nemzetiben tölti diákéveit, eleinte karként vagy statisztaként voltak láthatóak néhány előadásban, mostanra többen már jelentősebb szerepeket is kapnak – ám sokuk számára ez a bemutató jelentette az igazi megmutatkozási lehetőséget. Az előadás alapja Weöres Sándor lenyűgöző lírai-epikai alkotása, de Vidnyánszky nyilvánvalóan használta Bódy Gábor kongeniális filmjének forgatókönyvét is. A poézis ereje, a történetmesélés lendülete, a megteremtett képek gazdagsága a kiemelkedő jelentőségű Vidnyászky-rendezésekre emlékeztető módon kapcsolódik össze. Itt, a Kaszás Attila teremben – ahol a nagyszínpad technikai trükkjei nem használhatóak, a forgószínpad nem működik, s ehelyett a színészeknek kell szüntelenül mozgásban tartani az előadást – érvényesül igazán a rendező kreativitása. A játék már az elejétől magával ragad, a színpadnak szinte minden sarkában mindig történik valami; befogadói érzékenység kérdése, hogy ebből ki mennyit tud feldolgozni. A számtalan megteremtett kép közt természetesen vannak érdektelenebbek, illusztratívabbak is, mint ahogy az ifjú színészek teljesítménye sem egyenletes (a lányokat ráadásul sokkal előnyösebben pozícionálja az előadás, mint a fiúkat), ám az előadás ereje, vitalitása, szépsége egyaránt magával ragad. A friss bemutatók között ez áll legközelebb a korábbi beregszászi és debreceni évek maradandó rendezéseihez. A négy előadás összességében pedig biztató: a saját színházeszményéhez visszatérő alkotót mutat, aki ekképpen művészi stabilitást jelenthet a színház számára.

(A cikk 2. részét lapunk novemberi számban közöljük. A szerk.)