Arra gondoltam, hogy a hetvenes években, egy avantgardistákat – mondjuk Kassákot – megfejtő gimnasztika-esten vagyok, és így érdekesnek tűnt a történet, ám a mába visszazuhanva már inkább groteszknek hatott a maga idejét múlt szertartásaival.

Az őszi táncbemutatók két igen eltérő módon építkező előadást sodortak elém: a Feledi Project Szálkák című premierjét, illetve Cserepes Gyula Selfy című részvételi-színházi jellegű kortárs táncetűdjét. Előbbit a költészet inspirálta, utóbbit a jelenlétből facsart költészetet.

Szálkák. Dusa Gábor fotója

Pontosabban: Feledi János koreográfiáját nem csak inspirálta Pilinszky János kötete, de ugyanaz lett a címe is: Szálkák. Tekinthetjük tehát valamiféle azonosulásnak is a gesztust Pilinszky szellemiségével, legalábbis erre következtettem Feledi meglehetősen szentimentális és mozaikos szüzséjéből, amelyet az előadás elé írt ajánlónak. A költővel való közösségkeresés persze teljesen személyes ügy, így minden egyes befogadónak megvan erről a privát verziója, már akinek a tánc mint kifejezési forma és ezek az imaként is mormolható versek (Az egy titok margójára, Vesztőhely télen, Amiként kezdtem stb.) élete bármely szakaszában jelentettek valamit.

Nekem például többet, mint amit láthattam a lényegükből a színpadon.

Pilinszky 1971-ben írt versciklusa a korábbi látomásaival ellentétben egy szabadabb, elfogadóbb, az életet bölcsességgel, belenyugvással szemlélő fejezet. Nehéz feladat lehet ilyen filozofikus versek nyomán táncra perdülni, bár a korábbi, zsibbasztóan apokaliptikus kötet sem utolsó kihívás – a Közép-Európa Táncszínház Nagyvárosi ikonok – Hommage á Pilinszky János címmel mégis eltáncolta azt tíz évvel ezelőtt kliséktől, teatralitástól mentesen. Felediéknél ellenben tömött sorokban követték egymást a patetikus képek és a közhelyes metaforák. A négy táncos csak néhány, az egymáshoz való viszonyaikat boncolgató jelenetben volt képes elszakadni a földtől, a magasabb szférákkal való párbeszédeiket leginkább az ég felé tekingetéssel érzékeltették. Arra gondoltam, hogy a hetvenes években, egy avantgardistákat – mondjuk Kassákot – megfejtő gimnasztika-esten vagyok, és így érdekesnek tűnt a történet, ám a mába visszazuhanva már inkább groteszknek hatott a maga idejét múlt szertartásaival. A megmosolyogtatóan retro-mozdulatrendszerből ritkán lépett ki a darab, miközben az értelmezés hálójába is sűrűn belegabalyodott. Sorjáztak a közhelyek: a pulóvere alatt almákat dédelgető, tehát terhes nő; embriópózból két lábra álló lények, mint az egyedfejlődés illusztrációi; vetkőzés, mint megszabadulás; festékkel bekenés, mint megtisztulás stb. Az almamotívum egyébként végigkísérte az estét: a másfél kiló gömbölyded, pirospozsgás gyümölcs sorsát bizony a bűnbeeséstől a labdajátékokon át az elfogyasztásig követhettük – mindent kibírt. Igen, a sercegő, fröcsögő beleharapásig, hogy vele azonnal egy újabb frázis bukkanjon fel: a tudásszomj, a csillapíthatatlan éhség/vágy.

Elnézést a lecsapott labdáért, de a mélypont ünnepe számomra a fehérbika-jelenet volt. Lehunyt szemmel sírtam a sci-fi filmek rovarharcosaira emlékeztető maszkban, bő gatyában viaskodó kedvenc táncosaim egyikén. Tulajdonképpen az első tíz perc után éreztem, hogy a táncosok, de főleg Bajári Levente és Bora Gábor sokkal jobbak annál, amit ennek az előadásnak a béklyóiban nyújtani képesek. És alig vártam, hogy a beengedéskor megpillantott, a tér különböző pontjain elhelyezett, fehér festékkel megtöltött lavórok beteljesítsék a végzetüket.

Selfy. Suncan Stone fotói

Cserepes Gyula: Selfy című interaktív előadása a korunkban egyre gyakrabban változó, átalakuló identitás elviseléséről beszél. Szimbólumok nélkül, direktben, leplezetlenül. Az előadó önmagát és a helyzetet kínálja fel vizsgálatra, történet nincsen, illetve a történet helyben alakul, a narratívát kiváltja a személyes élmény, amely a nézők előadáshoz való fizikai közelségéből fakad.

Cserepes Gyula, a BUTI-ból (Budapest Tánciskola) „szabadult” Y generáció táncosa komoly konceptualistaként mutatkozott be ezen az estén, a szakállától alig lehetett ráismerni törékeny alkatára. Átváltozása számomra az előadás része marad. Cserepes már a MU Színház büféjében elkezdi a szólóját: bemutatkozik, beszél a közönséghez, megkérdezi, szükséges-e, hogy az előadásban elhangzó pár angol mondatot lefordítsa. Baromi udvarias, aztán ennek a bástyája mögül lesz határozott és manipulatív.

Szól a jelenlevőknek, hogy fogják meg egymás kezét és kövessék, majd a Lánc, lánc, Eszterlánc kezdetű gyerekdalt énekelve vezeti be a kígyózó sort a színházterembe. Miközben magunk is dúdolgatunk, hülyéskedünk, a dalfoszlányok áttörnek az időn gyermekkorunk boldog rémképeivel, és észre se vesszük, már a színpadon vagyunk. Nem tudunk helyet foglalni, a széksorok le vannak takarva.

Az előadó elengedi a kezünket, és mindenkihez külön odalép, hogy a szó szoros értelmében a szemébe mondja azt, hogy ő – mármint az játszó – kicsoda, persze mindenkinek mást. Férfi, exhibicionista, előadóművész, sovány, boldog stb. Aztán laza toporgásba, majd ugrálásba fog néptánc- és szabadtánc-elemeket használva, jól felépített elektronikus zenei szettre a diszkósötétben, a közönség között. A transzállapot és a megmutatkozás, az önkifejezés vékony határán táncol majd’ egy órán át, közben kitérőket tesz, interakcióba lép, bevonja a mellette állókat is, akik vagy lemásolják, tükrözik a mozdulatait vagy bólogatnak-lábráznak az ellenállhatatlan ütemekre szorgalmasan. Gondolom, közönsége válogatja, mennyire lendül be a buli, elképzelhető az is, hogy techno-össztáncba torkoll a résztvevő jellegű megfigyelés. Mindenesetre Cserepes Gyula „megenergiázza” hozzá a teret és mint valami rituális tárlatvezető vagy kortárs indián varázsló utaztatja a közönséget kívül és belül. Elszálltnak tűnik és improvizatív, de határozottan kontrollálja, uralja a helyzetet, megszakítás nélkül mozog, viszonyul, elgondolkodtat. Néha nem is tudjuk, mit keresünk ott, miért úgy viselkedünk, ahogy és egyáltalán. Szabadon cselekszünk-e, amikor egy ilyen színházi helyzetbe belemegyünk, akár a szemlélődő pozíciót választjuk ritmusra bólogatva, akár a zúzást. Szóval, a kérdés tényleg az, hogy belemegyünk-e a partiba, mielőtt a vezető táncos magunkra hagy. Aki még a tapsra sem jön vissza, mert ő már nem alkotó. Mi vagyunk a világnagy-diszkó protagonistái, hisz mi állunk a színpadon a végszó után.

Hol? MOM Kulturális Központ
Mi? Feledi Project: Szálkák
Kik? Rendezés-koreográfia: Feledi János. Előadók, táncművészek: Lázár Eszter, Spala Korina, Bajári Levente, Bora Gábor. Zongora: Tóth Mariann. Jelmez: Henez Mariann, Matisz Gábor. Díszlet-látvány: Minorics Krisztián

Hol? MU Színház
Mi? Cserepes Gyula: Selfy
Kik? Alkotó, előadó: Cserepes Gyula. Fény: Ints Plavnieks. Zene: Mádi László.