A díszletben visszatükröződik a színház nézőtere, fraktálszerű hatása van, akár csak a szövegnek. Minden ismétlődik, de valahogy magasabb szinten válik érthetővé.

A helyzet az, hogy árnyszínház az egész világ, és Ofélia benne minden nő. Michael Ende egyik utolsó, Ofélia árnyszínháza című novellája szerint legalábbis, amelynek átiratát most mutatta be a Radnóti Színház Csató Kata bábrendezővel. Nem csak gyerekeknek, de az egész családnak, sőt magányos felnőtteknek szóló darab ez. Gyógyír a háborgó pszichének szeparációs szorongás ellen.

Kárpáti Iván fotói

Akár Oscar Wilde is írhatta volna ezt a történetet, vagy Csáth Géza, annyira jól betalál a lélek legbelsőbb bugyraiba a maga szövevényes, burjánzó és szürreális módján. Meg benne van isten, illetve az élet teljessége, de legalábbis úgy érzi az ember, hogy közelebb hajol hozzá valami egy idős ember magányosságán keresztül.

A földi élet utolsó szakaszáról szóló mese főhőse idős színházi dolgozó, egy asszony, akit a szülei színésznőnek szántak, azért adták neki ezt a baljós, teátrális nevet, de Ofélia túlságosan halk szavú volt, így súgó lett, és egész életében egy ódon kisváros színházában dolgozott. Egy dobozból nézte a színpadot és a nézőket, így telt el felette az idő. A színházat aztán egy napon bezárták, pedig nem is független színház volt, csak valami apokaliptikus vízió terjedt arról, hogy már mindenkit csak a mozi érdekel. Az utolsó estén Ofélia talál egy elhagyott árnyékot, és hazaviszi, így a saját árnyékával együtt két árnyéka lesz, aztán meg több is, mert csatlakoznak sorban a rászorulók.

Vidáman elvannak, Ofélia meg az árnyékvilág. Az idős hölgy színészkedni is megtanítja az árnyakat, megvalósítja gyerekkori álmát, saját színházat csinál. Amikor a morcos házmester kirakja őket a házból, világgá mennek, és vándorszínházat alapítanak, míg egy igazán sötét árny, a halál árnyéka be nem áll közéjük, de ezzel sem ér véget semmi, sőt az örök fény színházának állomása következik.

Kárpáti Péter története nem egészen ugyanez, saját darabot írt szokása szerint, illetve a novellából kiindulva dramatikus szöveget. Csató Kata rendező felkérésére, aki pedig úgy talált erre a történetre, hogy Martin Mártának, a Radnóti Színház idős színésznőjének keresett szerepet. Ende sztorijában a magányosság ábrázolása a kihívás, plusz annak megértetése, hogy az egyedülállóknak is van történetük, múltjuk, életük. Minden ember egy világ. A szöveg ezt fragmentálja, mintha minden szikár és szellemes párbeszédben benne volna kicsit az egész történet is. Csató Kata, aki egyébként Lengyelországban képződött és nonverbális előadásokat is csinált, különleges atmoszférát teremtett a színpadon, hogy a nézőket közelebb juttassa Ofélia lelkéhez. Lecsupaszította és plasztikussá tette a teret, hogy aztán szokatlan gesztusokkal, zenével, vetítéssel, árnyjátékokkal, világítástechnikai kunsztokkal tegye jobban érzékelhetővé a belső történéseket. Persze ebbe a látványtervező Mátravölgyi Ákos, a zeneszerző Darvas Benedek és a koreográfus Gaál Mariann is beletette a magáét. Ez az előadás nem csak a színen, hanem egy ember lelkében játszódik, Ofélia színháza az egész.

Kárpáti új karaktereket dolgozott ki, mellékszereplőket kreált, és az árnyaknak is lehetőséget adott a személyiségük megmutatására. Főhőse nem súgó, kicsit mélyebbre kényszerült, ő a színház nyugdíjas takarítónője, de a zárás előtt búcsúzkodni összegyűlt színészek emlékeznek még rá, hogy valaha játszott a Momo című előadásban. Finom utalás az eredeti novella szerzőjének egy másik, ám jóval ismertebb és korábbi írására, ami az idő múlását és benne az értékek állandóságát még érzékletesebbé teszi. A díszletben visszatükröződik a színház nézőtere, fraktálszerű hatása van, akár csak a szövegnek. Minden ismétlődik, de valahogy magasabb szinten válik érthetővé. Az árnyakat színészek játsszák, és hol csak vetített képük látszik, hol élő árnyjátékként, a függöny mögött vannak jelen, hol pedig ténylegesen is a színen játszanak, de ilyenkor is úgy vannak megvilágítva, hogy csak a sziluettjük látszik. Milyen furcsa, groteszk dolog egy árnyék, amely nem kell senkinek, s akit a rendőr vagy a kalauz mégis külön jogi személynek tekint. Nem is véletlen, hogy életre kelnek, mégis csak élő személyek, de, mint a báboknak, a mozgás által teremtődik meg a karakterük. Lomha, sietős vagy darabos, de a ritmusból egyik sem esik ki. Mint a kontakt táncban, egyetlen dinamikus egységnek tűnik a csapat. A fiatal Ofélia árnyékát játszó Sodró Eliza, Kálmánka, alias Figeczky Bence, a szökött árny Dénes Viktor, az Árny Gazsó György árnyszínházi társulatként vonulnak ide-oda és bocsátkoznak kalandokba. Találkoznak például a nagypapát, a gonosz szomszédot vagy a favágót maszkban, groteszk pantomim mozgással játszó Jaskó Bálinttal, és mindig fejlődnek kicsit. Ofélia igazi társaivá válnak az idők végezetéig. A halál közeledte ebben a verzióban csak finom, költői utalások, nem verbális jelzések mentén érzékelhető. Az örökkévalóság meg az, hogy mégiscsak ott ülünk ebben a színházban mi nézők, és nézzük a színpadon játszódó eseményeket. Szó sincs róla, hogy bezárjon a Radnóti, a polgári művész színház, amikor ilyen fontos előadások vannak a műsorán.

Hol? Radnóti Miklós Színház
Mi? Ofélia árnyszínháza – Michael Ende meséje alapján írta: Kárpáti Péter
Kik? Szereplők: Martin Márta, Sodró Eliza, Gazsó György, Figeczky Bence eh., Dénes Viktor, Jaskó Bálint
Dramaturg: Hárs Anna, Garai Judit. Látványtervező: Mátravölgyi Ákos. Zene: Darvas Benedek. Koreográfus: Gaál Mariann. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. Asszisztens: Ari Zsófi, Széplaki Nóra. Rendező: Csató Kata