…ahány ház, annyi szokás – és az újcirkuszban éppen ez a jó. Hogy nem akar letolni semmit a torkunkon, hanem beleránt a csodálkozásba, hagy hüledezni, érezni a veszélyt, élvezni a zenét, a látványt, hogy adott esetben még a mereven ellenálló nézőket is képes bevonni a játékba…

Ez a cikk régóta érlelődik. Eredetileg évadértékelő lett volna, de mivel a tavalyi évad lassan a feledés homályába merül, talán jobb, ha fordítunk rajta egyet: nézzük meg inkább azt, nagyjából mit lehetett a közelmúltban kortárs cirkusz néven látni Budapesten. A központ nyilvánvalóan a Trafó, mert ott a legszínesebb az újcirkuszi paletta, ugyanakkor feleslegesen kötnénk meg a saját kezünket, ha másfelé nem tekintenénk ki, elvégre 2015 és 2016 bővelkedett a fordulatokban és vonatkozó eseményekben.

Compagnie du Poivre Rose:Rózsabors. Fotó: Pierre Vasic

Kezdhetnénk akár ott, hogy a Magyar Cirkusz és Varieté Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója, egyben a Fővárosi Nagycirkusz vezetője, Fekete Péter személyében az országnak jó másfél éve van nemzeti cirkuszművészeti stratégiáért felelős miniszteri biztosa, aki hangsúlyozottan a hazai cirkuszélet megújítását tervezi. Helyesebben nem is csak a megújítását, hanem felemelését: a szórakoztató kategóriából a művészet kategóriájába. Erre a kísérletező folyamatra első körben az igazgató (vagy az ügyvezető, vagy a miniszteri biztos, vagy mindhárom egyszerre) három évet ad magának, ugyanis három év múlva a Fővárosi Nagycirkusz elvileg – több milliárdos nagyságrendű kiemelt beruházással – új épületbe költözik (Liget-projekt és társai, ebbe jobb, ha most nem bonyolódunk bele). A célkitűzés ígéretesen hangzik, de az október 1-jei bemutató hirdetését és az igazgató videoüzenetét elnézve ellentmondások egész sora tolul elő. Az új műsorral, a Lúdas Matyival, illetve hirdetésével személy szerint először egy közösségi oldalon találkoztam – orosz nyelven. Hol itt az ellentmondás? A cirkusz bármennyire nemzetközi művészeti ág (mert igenis művészet, bár szórakoztatóipari oldala tagadhatatlan), itthon az elmúlt évtizedekben a hazai hagyományt a nagy múltú orosz (szovjet) cirkusziskolák vonala határozta meg. Az állítás így talán kissé elnagyolt, sőt, az is lehet, hogy csak azok értenek vele egyet, akik a nyolcvanas években néztek a tévében hétvégi matinét, de az artistaképző – már új irányok mentén (is) okuló – növendékeinek bármelyik műsora alátámasztani látszik, ha másban nem, színpadi viselkedésben és kellékben, jelmezben. Ez persze egyáltalán nem baj, mármint az orosz iskola követése, mert az maga a fegyelem és a minőség garanciája, csak akkor hol a valós megújulás. Ha a műfaji keretek tágításában – az új bemutató a reklám szerint „történetmesélő cirkusz” –, az édeskevés, ugyanis a próbafelvételek alapján nagyjából annyi történik, hogy színházi(as) formában, cirkuszi eszköztárral kerül porondra a libapásztorfiú története, amely a direktor „a cirkuszi trükköket társadalomkritikává szelídítő törekvései” (Wikipedia Fekete Péterről) és „a tanagyaghoz illeszthető nevelési célokkal parolázó tartalmak” (Fekete Péter videoüzenete pedagógusoknak) megjelenítése jegyében tanulsággal, magvas mondanivalóval is kiegészül (ld. légtornász „lúdlányok”, mint színpadi allegóriák, köztük a Jászai-díjas rendező kedvence, a Megbocsátás). Ha viszont Fekete Péter szerint ideje, ahogy egy másik nyilatkozatában mondta, hogy az újcirkusz is visszahasson a hagyományosra (színházi elemek, társadalmi üzenet stb.), annak feltehetően máshol kellene keresni a lehetőségeit, illetve praktikus lenne kevésbé hangsúlyozni a tanító célzatot. De ki tudja, talán ez az út is járható. A didaktikus.

A magyar cirkuszművészetnek nem technikai téren van tanulnivalója, a képzés kifogástalan. A keleti nyitás már (évtizedekkel ezelőtt) megvolt, ideje lenne hát nyugat felé fordulni, ugyanis az új irányvonalak ott születtek és születnek rendre. Hogy mi hiányzik itthon? Az a Szigeten a québeci cirkusziskola La Souche és a Baross Imre Artistaképző A labda című produkcióinak közvetlen egymásutánjából gyönyörűen lemérhető volt. A kanadai etűd címét egy kocsma neve adta, a magyarét egy csillogó, maroknyi tárgy. A kocsma azért fontos, mert rendszeresen ott gyűlnek össze ötletelni a fiatalok, a labda pedig azért, mert nélküle nem lett volna vezérfonala a 20 perces előadásnak. A kanadaiak farmerban, pólóban, póló nélkül, lazán; a magyar lányok farmert imitáló macskanadrágja és előnytelen, testszínű dressze mellett még a fiúk farmerja is egyenjelmeznek hatott, holott lazának szánták. A mesterségbeli tudás és az izomzat semelyik csapatnál nem hiányzott. A kanadaiakat mégis lenyűgözve néztük, a magyarokat időnként untuk. A kanadaiak kezdő, erősen lírai trapézszáma lélegzetelállító volt – csupa szokatlan figura, a líra pedig tulajdonképpen azért nem volt zavaró vagy sok, mert a két artista közötti bizalomra volt kiélezve. A magyar előadásban is volt két remek szám, a tissue és a rúd. Kivitelezés: 10 pont. Művészi értékre azonban sajnos nem adható meg ugyanez a maximum. Mintha valami sportteljesítményt néztünk volna: az arcokon semmi érzelem, csak koncentráció. Miért? Miért ne lehetne ezeknek a fiataloknak arcuk? Még meghajláskor is csak félénken mosolyodtak el – pedig milyen jól állt nekik! Ez nagy különbség. A kanadai srácok is nagyon koncentráltak, nagyon figyeltek egymásra, csak ezt könnyedén csinálták (a buzogánnyal nem kunsztot mutattak – miközben nagyon is –, hanem játszottak vele); koreográfia náluk is volt, csak nem kicentizve, hanem úgy, hogy a mozgás természetesnek hasson, az arcuk végig eleven volt, mosolyogni is mertek, ha a helyzet úgy hozta – benne éltek a helyzetben, nem megcsinálták a jelenetet. Olyan egyszerű ez.

Compagnie du Poivre Rose: Rózsabors. Fotó: Toinette Chaudron

Mindig hangsúlyozódik, hogy a cirkusz demokratikus műfaj. És nemcsak azért, mert a szélesebb tömegekhez is el lehetett juttatni, hanem azért is, mert mintha a színpadi műfajok közül itt lenne a legkisebb az előadók és a közönség közötti távolság: az artisták elvárják, hogy a nézők minden szám, nehezebb kunszt után tapsoljanak, minden viccen nevessenek, azaz igénylik a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, azonnali visszajelzést várnak. Beleélést, humorérzéket.

A szovjet cirkuszi hagyományban (intézményesült cirkuszban) a távolság nagyobb, ott a közönség leginkább a csodálatát fejezheti ki – van is miért. Ennyiben a kanadai Cirque du Soleil is a hagyományos utat követi, mint mindenki, aki a nagyobb formát, a monumentalitást választja. Ezen az úton megy a 2012-ben alakult, tehát fiatal magyar társulat, a Recirquel is: látvány- és hangzásvilágában újító, struktúrájában nemigen. Vegyük példaképpen A meztelen bohóc című előadásukat. Tulajdonképpen annyi történik, hogy felhúzzák a negyedik falat, színházi keretek közé helyezik az előadást, hogy elfedjék a cirkusz egyik legizgalmasabb részét, az átszereléseket, amelyek idejét – a nézőteret a színpadtól elválasztó falat azonnal meg is hazudtolva – a főszereplővé emelt bohóc figurája tölti ki (tegyük hozzá, rendkívül intelligensen, szórakoztatóan, átélhetően), akárcsak a klasszikus nagycirkuszi előadásokban. A mesterségbeli tudás minden szereplőnél megvan, az első részben jobbnál jobb számok követik egymást (kínai rúd, kötél, golyó, lábzsonglőrözés), van élénk mimika, csak a szünetben, a tissue-szám után gondolkozunk el azon, miért is az az előadás címe, ami. Azért a tissue-t érdemes kiemelni, mert ott végre egyben volt, amit a társulat (illetve a rendező) színpadilag valószínűleg szeretne: drámai megvilágítás (vörös), kifejező háttér (hálóba fűzött ruhák), benne táncosok küzdenek, kellőképpen drámai zene, az előtérben pedig a lecsupaszodófélben lévő artista, aki a lelkét teszi oda a közönség elé. Egy cirkuszi szám általában attól jó, hogy van benne feszültség, csakhogy itt a körítés „túltolt” drámaisága mellett maga a szám már halványnak érződik. A második rész ezután csak az első hiányosságait emeli ki: az önmagukban továbbra is remek számok szervetlenül követik egymást, a kompozíció megbicsaklik. Hiába jók a gumiasztalosok, valahogy nem illenek a képbe, hiába szép a kötéltánc, kilóg az előadásból. A dramaturgiai szál lazaságát pedig eredetileg nem is nehezményeztük volna, ha a sorozatos lezárásokkal nem hívták volna fel rá a figyelmünket. De a dologban tagadhatatlanul van potenciál, feltéve, ha a rendező nem erőlteti annyira a sokszor felesleges, illetve ízlésbeli kérdéseket felvető táncbetéteket.

A vándorcirkuszok világa ettől nagyon különbözik – márpedig az újcirkusz abból nőtt ki. Kevesebb pénz, kevesebb jelmez, kevesebb csillogás, de a tudásnak, a fegyelemnek ott is meg kell lennie (ld. akár az ilyen témájú filmeket: Aglaja, Csokoládé stb.), sőt, mert sokszor még biztosítóháló sincs, ráadásul a közönség testközelben van, minden hibát, minden bakit lát. Személy szerint engem az ilyesmi sokkal jobban lenyűgöz, mint a túláradó reflektorfény, de ez természetesen megint csak ízlés kérdése.

Amit ma újcirkusznak nevezünk, nagyon leegyszerűsítve színházi formát fed, kialakulásának pedig számos praktikus oka (is) van: a kisebb előadásokat könnyebb utaztatni, pláne, ha nincsenek bennük állatok, akikről gondoskodni is kell; a frontális előadásokat egyszerűbb bármilyen, akár színházi térbe adaptálni. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ennek a műfajnak színházi kritériumoknak kellene megfelelnie (ezért érzem félreértésnek Fekete Péter műfajteremtő vállalkozását). A Trafó tere egyszerűségénél és átalakíthatóságánál fogva sokféle produkció befogadására alkalmas, amit a szervezők arra használnak, hogy minél változatosabb formákat mutassanak meg a hazai publikumnak; nem mellesleg erre idén a Szigetnek is lehetősége volt: két gyönyörű sátorral és egy kisebb szabadtéri színpaddal gazdálkodhatott. De a tér nem minden, hiszen a befogadó helyeknek a potenciális közönséggel is gondolniuk kell. A Trafó közönsége nagy százalékban tapasztalt „trafójáró”, bár a cirkuszi műfaj olyanokat is odavonz, akik más produkciókra nem feltétlenül mennének be. A stáb erre rá is dolgozik: tavaly a szociális cirkusz is előtérbe került, azaz minden meghívott társulat dolgozott az előadások előtt olyan fiatalokkal, akik egyébként nem juthatnának ilyen élményhez. Ez nemcsak egy olyan típusú találkozást jelentett, ahol a művészek beszélgettek a srácokkal, aztán megmutatták nekik, mit tudnak, hanem tényleg dolgoztak, gyakoroltak velük, tanították őket, segítettek nekik, hogy kipróbálhassák magukat zsonglőrözésben, a kötélen vagy bármilyen más eszközön – igazi beavatót tartottak nekik. És ha már itt tartunk, még egy érdekes kezdeményezés, a Magyar Zsonglőr Egyesület Inspirál Cirkuszközpontja, amely szintén a valós demokratizálás mellett döntött, hiszen a próbaterem nyitva áll amatőrök és profik előtt egyaránt, és időnként bemutatót, előadást is látni benne. A Szigetnek nehezebb, egyben könnyebb dolga van a közönséggel: a telt ház garantált, az összetétel kiszámíthatatlan. Idei programjukban sikerült is mindenkinek megfelelniük. A külső helyszínen rövidebb, a nézőkkel aktívabban kacérkodó, általában egy eszközre kihegyezett produkciókat mutattak be (pl. a jó humorú Marcel et ses drôles de femmes elnevezésű francia társulat alapvetően légtornászmutatványait), a sátrakba nagyobb technikai igényű csapatok, a visszatérő és már a Trafóban is többször vendégül látott ausztrál C!RCA és a Recirquel mellett egy német produkció, a Soap kapott helyet. Ez utóbbinál a leírás sokat ígért: fürdőkádak, víz, „cirkusz, színház és vígoperett briliáns ötvözete”. Az előadás a show-bizniszre helyezte a hangsúlyt, a kimondottan könnyed szórakoztatásra, aminek érdekében mindent felvonultatott (klasszikus, valamint kicsit erőltetett poénokat, csetlés-botlást, beépített embert stb.), mégis csalódottan jöttünk ki, mert bár a máz tökéletes volt, inkább éreztük magunkat egy fülledt éjszakai lokálban, mint színvonalas cirkuszi előadáson. A számok (bár volt handstand, labda- és lábzsonglőrözés) vagy tényleg nem kívántak alapos technikai felkészültséget, vagy csak minket is becsapott a rendezés, amelyben a szép női lábak és izmos férfi felsőtestek mutogatása fontosabbnak tűnt.

Recirquel: A meztelen bohóc. Fotó: Nagy Attila

Német iskoláról ennek alapján talán túlzás lenne beszélni, ugyanakkor nemcsak egy évadra, de több évre visszatekintő, túlnyomó többségében a Trafóban szerzett tapasztalataink alapján egyfajta újcirkuszi tipológiát azért felállíthatunk. Kanadai produkcióból tavaly kettő is volt: a Compagnie du Poivre Rose (Rózsabors) a Trafóban, a Les 7 doigts de la main pedig a Tavaszi Fesztiválon a – Recirquel társulatnak is otthont adó, ergo a műfajnak szintén elköteleződő – Müpában lépett fel. Előbbinél akár történetről, bár inkább keretről is beszélhetünk (egy letűnt, nemesi világ civódásai), mégsem az a fontos, hanem a játék, a finom irónia, az, ahogy egy ruhafelvételből is cirkuszi kunszt csinálható hihetetlen színpadi biztonsággal. Utóbbit pedig tekinthetjük a multikulturalizmus diadalának, hiszen a Cuisine & Confessions című előadásban minden résztvevő a maga származásának (argentin, francia, orosz stb.), vérmérsékletének és képzettségének megfelelően vall szóban és mozdulatban, ahogyan bárki tenné konyhai körülmények között egy közös főzés alkalmával. Kemény mutatványok+játékosság+líra, amely igen hatásos látvánnyal (jelmez és/vagy díszlet) és baráti közvetlenséggel egészül ki – ez a kanadai recept, amelyből általában valami igazi finomság sül ki (a 7 doigts… esetében konkrétan is: banánkenyér). Az ausztrál újcirkusz az itthon látott vendégjátékok alapján (C!IRCA, Gravity & Other Myths) inkább az akrobatikára, a tűpontos kivitelezésre helyezi a hangsúlyt, emellett van benne humor, némi versengés és piszkálódás, miközben a közönségtől inkább elismerésre vágyik, kissé hidegen. Ezzel szemben a francia újcirkuszi előadások legtöbbjében talán pont a melegség a megragadó. Ha valaki látta pár évvel ezelőtt a Compagnie XY Le grand C című előadását, tudja, miről beszélünk: embertornyok, lélegzetelállító ugrások, elképesztő teljesítmény (akárcsak a Gravity & Other Myths esetében), az egészben mégis a könnyedség, a bensőségesség dominál (erre talán a franciás, többek között tangóharmonikás zene is rásegített, de nem csak az). Általánosságban a francia újcirkusz több rizikót vállal, ami nem is csoda, hisz az ország hagyományai miatt jóval több lehetősége van a megmutatkozásra. Rizikón nem a cirkuszhoz szükségképpen hozzátartozó veszélyt értjük, hanem azt, hogy a franciák nem félnek mélyen személyes történeteket, saját gyengeségeiket is beépíteni, illetve egy- vagy kétszemélyes produkciókkal előrukkolni. A Cirque Inextremiste Extrêmités, azaz szélsőségek, végpontok című előadása egy egyszerű helyzetre épül: három fickó egy építkezésen deszkákat és gázpalackokat pakol. Az egyik kerekesszékben ül. Ki lehet ezt játszani szomorúan (arra is láttunk már példát, amikor a gyász határozta meg az előadás gerincét, vagyis lírai hangulatban telt az este, ld. két évvel ezelőtt Stéphane Ricordel és Olivier Meyrou Acrobates című előadását), de fejlett humorérzékkel, felszabadultan is, ahogy azt a három artistától láttuk igen kemény egyensúlyozó számok formájában. A klasszikus (majdnem) szólóra Fragan Gehlker a tavalyi példa, aki Az üresben (Le vide) hat kötéllel/kötélen akart nagyon elmondani valamit, a saját küzdelmeit, olyannyira, hogy nem is bízta a dolgot egészen a véletlenre: a terembe befelé menet belógatott feliratokon összefoglalta Sziszüphosz ihlető mítoszát, ami nélkül a produkció ugyanúgy megállta volna a helyét, ugyanolyan kifejező lett volna. Laurent Bigot Le Petit Cirque-je kicsit másként, de szintén szóló és nagyon franciás volt: az eredetileg zenész előadó egy húrokkal, membránokkal felszerelt asztalon, miniatűrben játszott végig egy teljes előadást kisautókkal, kiszuperált tárgyakkal, olcsó csetreszekkel, pörgettyűkkel, amelyekből igazi cirkuszi csinnadratta kerekedett ki. Ugyanebből a trafós délutánból-estéből (Bábcirkusz 4in1, 2016. május) még a Tintaló Társulás Circus Mechanicusát érdemes és kell kiemelni, amelyet az épület előtti téren akár órákig is körbe-körbe lehetett volna járkálni: ha az ember megtekerte a kurblit, a csodálatos apró vándorcirkusz kulisszái megteltek élettel. Végül, de nem utolsósorban, a „nemzetkarakterológiából” ki ne felejtsük Észak-Európát, hiszen a svéd Cirkus Cirkör fellépéseiben egyszerűen nem lehet csalódni. Minden előadásuk más és más, egy a közös bennük: az elképesztő profizmus minden téren. Legutóbb 2013-ban láttunk tőlük egy végtelenül szerethető darabot, az Undermänt, amelyben tényleg a háttérembereké lett a főszerep, azoké, akik a vállukon tartják a többieket. Tavaly ők nem jártak errefelé, láttunk viszont egy francia–finn koprodukciót (Sanja Kosonen & Elice Abonce Muhonen/Galapiat Cirque: Capilotractées), amelyben két lány a hajánál fogva lógatta fel magát, és mutatványostul, zenéstül, üdvösen fanyar humorral gyakorlatilag lenyomott egy kétszemélyes one-man-showt. Náluk a különleges kunszt mellett a fanyarság, az volt a meghatározó.

Összességében a lényeg tehát valami olyasmi, hogy ahány ház, annyi szokás – és az újcirkuszban éppen ez a jó. Hogy nem akar letolni semmit a torkunkon, hanem beleránt a csodálkozásba, hagy hüledezni, érezni a veszélyt, élvezni a zenét, a látványt, hogy adott esetben még a mereven ellenálló nézőket is képes bevonni a játékba: ha kell, visszadobjuk a labdát, egy elcsent fél pár cipőt, hangosan válaszolgatunk. Mindez persze csak akkor működik, ha az előadók és alkotók részéről kellő fizikai ismeretekkel és arányérzékkel, a közönség részéről pedig kellő nyitottsággal párosul (talán ezért is van a cirkusz alapvetően gyerekeknek szánt műfajnak elkönyvelve). Fogadjuk el, hogy olyan színpadi formáról van szó, amely (nem verbális) hatáskeltésre épít, az érzelmeinkre hat, és akkor a porond/színpad/mező/tér minden oldalán elégedettek leszünk. Mert abban valószínűleg sokakkal egyetértünk, hogy a legnagyobb művészet a minőségi szórakoztatás.

A CIRKUSZ-fókusz további cikkei:
Molnár Zsófia: A régi és az új
Mélyen szubjektív cirkuszi körkép
Urfi Péter: Kilóg a lúdtalp
Fekete Péter: Lúdas Matyi a cirkuszban – Fővárosi Nagycirkusz