Felőlem – és mondom ezt a „baloldalról” – a színház végre elkezdhetne mindazzá válni, amivel a „jobboldal” vádolja, de jelenleg fényévekre vagyunk ettől.

„[A]mire általában a színháznak ugyancsak szüksége lenne: változtatni azon, ahogyan hozzáférhetővé válik mind a közönség, mind pedig az alkotók számára, azon, ahogyan megszervezi magát és az erőforrásokat, amikből dolgozik, és azon, hogy milyen típusú munkákba fektet bele vagy sem, hogy mit értékel és mit nem. Ez azt is eredményezheti, hogy szembe kell néznünk annak az örömtelen igazságával, ahogy az emberek többsége a színházról gondolkodik…”
(Lyn Gardner: A színháznak a nemzethez kell beszélnie – és a nemzetre kell hallgatnia)

Nem értek egyet.

Vagyis egyet is értek meg nem is.

Úgy tűnik, hogy az idei év a kelleténél-szélsőbb-jobboldal győzelmeiről szólt. Olyannyira, hogy már-már senki nem képes értelmezni a „bal-” és „jobboldal” címkéket.

Idén nyáron népszavazáson szavazta meg Nagy-Britannia, hogy a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) hetente 350 millió font juttatásban részesüljön. Az eredményt a neonácik és az NHS privatizációjának győzelmeként értelmezték.

Ősszel aztán az Amerikai Egyesült Államok szavazói elsöprő győzelmet arattak a neoliberális önelégültség felett, és sokan ezt az eredményt is a neonácizmus győzelmeként értelmezték. Mi (itt a „baloldalon”) finoman szólva függünk a Nácizmus Veszélyétől. Pont annyira, mint amennyire a „jobboldal” függ a „szocializmus” és/vagy „kommunizmus” veszélyétől.

Mindkét szavazást illetően ismeretlen a szavazók tényleges véleménye – azok a kompromisszumok, amiket a nekik nem tetsző részletek miatt kellett kötniük. A „Brexit” nem tudja, hogy mit jelent, és azt sem, hogy hogyan kellene megtörténnie. Körülbelül ugyanez igaz Donald Trumpra is, arra az emberre, aki látszólag mindenkinek mindent megígért, és valamelyest meg is van bizonyosodva afelől, hogy ígéreteit be tudja váltani.

Az utóbbi időben minket itt, a „baloldalon” furcsamód leggyakrabban azzal vádoltak, hogy „visszhangkamrában élünk”.

Ezt a marhaságot tisztelettel visszautasítom.

Egyszer már írtam ugyan erről a témáról, de addig fogom ismételni, ameddig az emberek abba nem hagyják:

NEM. ÉLÜNK. VISSZHANGKAMRÁBAN.

Hanem egyszerűen csak nem értünk egyet.

Nekem úgy tűnik, hogy a „baloldal” (ami természetesen nem foglal magában mindenkit, aki nem ért egyet), folyton a bukásai miatt gyötrődik. A „jobboldalon” ilyesmire sokkal kevesebb példát találni. Már bocsánat, de a milliomosok pártjáról beszélünk, akik azért szeretnék a legszegényebbektől megvonni a segélyeket, mert az ideológiájuk szerint ez a helyes. És úgy tűnik, elég, ha hanyagul odavetik nekünk, hogy visszhangkamrában élő merev ideológiahuszárok vagyunk, mi pedig hetekre elfeledkezünk róluk, és cserébe elmerülünk saját köldökünk eksztatikus bambulásába.

Ehelyett inkább emlékeztessük magunkat arra, hogy: a) ismerjük az érveiket és b) Elutasítottuk. Az. Érveiket. Mert. Nem. Helyesek.

Tehát, visszatérve Lyn szövegéhez;

„szembe kell néznünk annak az örömtelen igazságával, ahogy az emberek többsége a színházról gondolkodik…”

Hát, persze. Elég könnyű elképzelnem azt a világot, ahol a „színházat” úgy látják, mint ami:

rasszista,
szexista,
elitista,
piperkőc,
burzsoá,
elérhetetlen,
stb.

Ugyanakkor az is lehetséges, hogy valaki a „színházat” úgy értelmezze, mint ami:

urbánus,
kulturálisan marxista,
felfuvalkodott,
elnőiesedett,
csajos,
elérhetetlen,
stb.

És mindez senkit nem akadályoz meg abban, hogy elmenjen és megnézze a Harry Potter és az elátkozott gyermeket. [Az embereket sokkal inkább az akadályozza meg, hogy az előadás Londonban van; hogy pénzbe kerül; hogy esténként csak kétezer ember nézheti meg, miközben az Egyesült Királyságban jelenleg 65,111,143 ember él (a turistákat leszámítva).]

Nem túlzás azt állítanunk, hogy az Egyesült Királyságban a színház többé-kevésbé pontosan a két lista keresztmetszetében helyezkedik el. Túlságosan baloldali a szélsőjobb számára, és túl jobboldali a valóságos baloldalnak. Illetve kurva sok ember számára (fizikailag) túl messze van. (Felőlem – és mondom ezt a „baloldalról” – a színház végre elkezdhetne mindazzá válni, amivel a „jobboldal” vádolja, de jelenleg fényévekre vagyunk ettől.)

A következők az érveim arra, hogy miért ne menjek Angliában színházba: a színház

félénk,
udvarias,
unalmas,
nyúlszívű,
kishitű,
gyáva,
kiszámítható,
nem intelligens,
elvtelen,
fantáziátlan,

persze #NemMindenSzínház ilyen. De fogadok, hogy mindannyian értitek, hogy miről beszélek, nem? < kettős-beszéd >

(És még ez is csak akkor áll, ha egyáltalán van színház a közelben…)

És persze van olyan színház, ami egyszerűen nem jön össze. Vannak igéretes ötletek, amik nem teljesítik be a hozzájuk fűzött reményeket. Előadások, amik nem jönnek át. Bátor elképzelések, amik egyszerűen nem működnek. És ez mind rendben is van. Kurvára nem a bukással van a baj. Mármint, persze, ne várjon senki jó kritikát ilyen esetben, de, istenem, még mindig szívesebben nézek egész évben rosszul sikerült, de ambiciózus munkákat, mint biztos sikereket.

Mostanra észrevehetted, hogy már rég nem a „politikáról” beszélek. Azért nem, mert itt a színházról van szó.

Szerintem Nagy-Britanniában a politikus színház (nagyjából) el van baszva.

Vagyis el van baszva, amennyiben (nagyjából) azt jelenti, hogy valaki elolvassa a Daily Mail egyik cikkét, majd ír egy drámát azért, hogy megváltoztassa az emberek véleményét a cikk tartalmával kapcsolatban, mégpedig úgy, hogy a dráma szereplői küzdelmes jeleneteken át vitatkoznak az írottakról.

[Viszont nincsenek szabályok: most, hogy leírtam, abszolút el tudom képzelni, hogy valaki pont ezt csinálja meg, és ez a darab lesz a következő év legizgalmasabb alkotása.]

Röviden: a színház csakis akkor kedvetleníthet el minket, ha hagyjuk.

Amit leginkább úgy lehet elkerülni, hogy nem csinálunk olyan színházat, ami mások színház-definíciójához igazodik, vagy éppen annak ellenében készül. A politika akkor jelenik meg a legerőteljesebben a színházban, amikor a színház nem közvetlenül valamilyen hírciklusra reagál (ugyanis amikor ezt teszi, akkor az adott politikai napirendet alkalmazza, vagyis elfogadja az előre elrendelt világnézet premisszáit. Gyakran jut eszembe, hogy leginkább azt szeretném látni, hogy emberek tetszőlegesen kiválasztott (ideális esetben talán történelmi vagy a kánont illetően jelentős) darabokat visznek színre, amiről aztán egyszerűen azt mondják, hogy „a bevándorlásról/rasszizmusról/a szélsőjobb felemelkedéséről/a pénzügyi válságról/stb.” szól. A darabnak nem kell „mindezekről” a dolgokról szólnia.)

Természetesen elbasztuk már a „színház” szót is. Túl régóta létezik, és a lehető legbizonytalanabb dolgok jutnak róla eszünkbe. Negatív asszociációk hosszú sora borítja el az agyunkat, mielőtt egyetlen pozitív jelentés eszünkbe jutna. Egy előadás népszerűsítésekor jobb lenne nem említeni a „színház” szót, és ha valaki elég szerencsés/szerencsétlen ahhoz, hogy egy „színháznak” nevezett épületben dolgozzon, akkor, az isten szerelmére, nehogy már pont azt csinálja, amit elvárnak tőle.

Én még mindig hiszek abban, hogy az emberek jobbak, mint ahogy sejtjük vagy ahogy elgondoljuk őket. Persze, nem mindenki szereti ugyanazokat a dolgokat – például nem mindenki szerint volt a Katie Mitchell rendezte Megtisztulva a legjobb dolog az Alles weitere kennen sie aus dem Kino óta –, de jelenleg még mindig rengeteg színház áll rendelkezésünkre (és még sokkal több üres raktárépület, kocsmai lebuj, és, a fenébe is, a lakásaink meg a házaink…), és senki nem állítja, hogy mindennek ugyanolyannak kellene lennie.

Más szóval: igen, valóban a Megtisztulva volt az egyik legjobb dolog, amit idén láttam, egy komoly eszköztárból dolgozó előadás, ugyanakkor ott van a Három nővér, Mariborból, amit egy kávézó feletti zsúfolt teremben, természetes fénynél, egy erősítő és egy iPod segítségével adtak elő. Semmilyen eszköz nem szükséges feltétlenül a remekeléshez, de persze az se baj vagy halálos, ha van. Bármi erénnyé válhat, amit okosan használunk.

Ami engem illet, szerintem a legkevésbé sem kéne olyan művészetet csinálni, amivel kielégítjük a jobboldaliakat. Nem tetszik nekik? Helyes. A kihívás pontosan az, hogy annyira jó művészetet hozzunk létre, hogy az ember azt érezze: meg kell magát változtatnia ahhoz, hogy jobban tudja értékelni; nem látszat-„művészetet”, ami úgy hajlítja magát, hogy megfeleljen annak, amit az emberek eleve gondolnak, hogy gondolnak. Inkább feltételezzük azt, hogy az emberek fogékonyak az új ötletekre. Inkább hozakodjunk elő új ötletekkel.

Dacoljunk önmagunkkal, a nézőkkel, és a kukába a fekete-fehérséggel, legyünk jobbak.

Az eredeti esszé Andrew Haydon brit színikritikus blogján jelent meg 2016. november 23-án: (a letöltés ideje: 2016. december 21.)

Fordította: Adorjáni Panna

Leadfotó: Idris Khan