Alkalmas-e a musical problémafelvető, összetett témák feldolgozására? A szigorú műfaji keretek okán ez a kérdés joggal merül fel, valahányszor ebben a műfajban az átlagosnál magvasabb szüzsé feldolgozására történik kísérlet.

Tapasztalataink Magyarországon sajnos ezen a téren nem túl sok jóval kecsegtetnek. Elrettentő példaként – szembeszökő hamissága miatt – a Madách Színház Én, József Attila című zenés produkcióját érdemes említeni Szirtes Tamás és Szente Vajk színpadra alkalmazásában, amelyben a tragikus sorsú költő szerepében a főhős saját verseit énekli. Így a Tedd a kezed a Vágó Mártával való csókolózás előtt hangzik el, a Nagyon fájt a költő szerelmi bánatának áriájaként halljuk, az pedig, hogy „Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom”, József Attila szellemének tolmácsolásában csendül fel. A musical az egyes verseket pozitivista szemlélettel pusztán a költő egyes életeseményeinek dokumentumaiként szemléli, és nem a versek világából, hanem a musical aktuális trendjeiből következő stílusban viszi színre. Ezúttal az Operettszínházban viszont a forradalom 60. évfordulója alkalmából bemutatott Lady Budapest című musicalen nem ütközünk hasonlóan kirívó – a műfaj sajátosságaiból következő –, akaratlanul is deszakralizáló, otromba gesztusba.

Az alapmű, az Utazás című regény szerzője Tábori György, az ő szövegét alkalmazta színpadra Kocsák Tibor és Miklós Tibor. Játszották már ezelőtt húsz esztendeje is a Boráros téren, szabadtéri előadáson. A történet szerint a hősök menekülnek: közülük is elsősorban a vállán megsebesült Veres Pál tanár úr (Szabó P. Szilveszter). Neki valóban lehet félnivalója, hiszen korábbi tanítványaiból toborzódott fegyveres forradalmi csoportot irányított. Vele tart régi szerelme, a címszereplő Lady Ashton (Vágó Bernadett), aki a nyugatra induló külföldi diplomaták, üzletemberek és alkalmazottak közé csempészi be a megtorlás elől lelkiismereti konfliktusok közepette számkivetésbe készülő Verest. A hölgy egyébként a jótékonyságáról híres, már a második világháború végén, az ostromlott fővárosban is menedéket adott az üldözötteknek, innen ered a megtisztelő Lady Budapest ragadványnév.

A vetített kezdő képsorozatban vegyesen láthatunk negyvenötös és ötvenhatos pesti felvételeket. 1945 a belvárosi templommal feltehetően tévedésből került be a fotók közé, ám ez a legkevesebb. Szót sem érdemel, ahogy a többi vaskos vagy éppen vékonyabb történelmi tévedésből is elég csupán néhányat röviden felidézni, például az 1944-ben Budapesten működő brit követségről, az 1956 novemberében az országutakat ellenőrző forradalmárokról, vagy arról a nagylelkűségről, hogy a darab kimondatlanul ugyan, de visszaajándékozza Magyarországnak Burgenlandot. (Így lesz ismét határfolyó – gondolom, a Lajta – a szabadságot jelentő Ausztria keleti peremén.) Mindennek persze egy andalító mesében nincs feltétlenül jelentősége. Itt azonban mégis lehet, hiszen a nézők – nem állítom, hogy a többségének, de – nem elhanyagolható részének több történelmi tudása van ötvenhatról, semhogy a tényektől való látványos eltérések ne zavarják meg.

Az olykor bántó históriai nagyvonalúságot különös támasztékkal erősíti meg a különböző korszakokat meglehetős zavarossággal vegyítő repülőtéri jelenet. A meneküléssel a hősök először ugyanis légi úton próbálkoznak, ám mint az az egyik dalban szolgálati közleményként szerepel: „Ferihegyet is megszállták a szovjetek, / Biztosat az indulásról tudni nem lehet.” A pörgős kijelzős várótermet praktikus bútoraival együtt mintha a mából vagy – legyünk megengedőbbek – a nyolcvanas évekből illesztették volna be az előadásba. Fölül az ismert és modern MALÉV logót láthatjuk – néhány esztendővel ezelőtti utazások emlékét idézi.

A két tény akaratlanul is felhívja a figyelmet a könnyedebb zenés műfajoknak, az operettnek, illetve a musicalnek arra a sajátosságára, hogy a sablonszerű cselekmény helyszíne, ideje, történelmi háttere tetszés szerint, könnyűszerrel lecserélhető. Jellemző példa: amikor a negyvenes évek elején, már az Egyesült Államokkal való hadba lépés után Podmaniczky Félix Jacobi Viktor Leányvásárát megfilmesítette, simán áthelyezte az operett helyszínét Amerikából a Gyimes völgyébe – üzleti szempontból akkor Erdélynek volt konjunktúrája –, sőt még új népszokást is kreált a csángók részére, a címben szereplő leányvásárt. Bár nem ennyire látványosan, de nem nélkülözi ezt a fajta esetlegességet a Lady Budapest sem. A szüzsé és a történelmi háttér közötti kapcsolat – egyre nyilvánvalóbb ez a befejezéshez közeledve – formális; a darab, bár ez talán túl keményen hangzik, csak látszatra szól az ötvenhatos forradalomról. A korszak néhány lépéssel egész egyszerűen kiiktatható lenne, kis kozmetikázással nyugodtan játszódhatna a musical a hatvannyolcas Csehszlovákiában, de akár Kínában, Afganisztánban, Líbiában vagy a brazíliai esőerdőkben is. Pedig a díszlet és a jelmezek – gondolhatunk akár az éttermi, akár az utcai jelenetekre (a repülőtéri színt nem számítva) – hiteles háttért adnának a kor atmoszférájához, ha az egyáltalán megjelenne a cselekményben. (Ne legyünk igazságtalanok, pillanatokra ugyanis megjelenik ez a bizonyos atmoszféra, amikor korabeli slágereket idéző dallamok csendülnek fel a határszéli városka vendéglői zongoráján.)

Nyilván tisztában voltak a fogyatékosságokkal az opus színpadra alkalmazói és a rendező is. Lehet, hogy jobban hozzá kellett volna nyúlni az eredeti Tábori György-regényhez; Tábori tizennégy évesen, a húszas években költözött el Magyarországról, fogalma sem lehetett tehát sem a kor helyi jellegzetességeiről, sem az 1956-os forradalomról. Ám ahelyett, hogy bátran a hazai viszonyok közé interpretálnák a történetet, az újjáalkotók megelégednek a leginkább szépségflastromnak beillő látszatmegoldásokkal, így az archív felvételek vetítésével. (Nem lehet természetesen elvárni a komoly tudományos okfejtést sem az eseményekről, sem a világhelyzetről, ám például az az állítás, miszerint a kommunistákat arról lehet megismerni, hogy „Sztálin talpát nyalták, most nyalnak Hruscsovnak”, némiképp soványnak tűnik.)

Persze lehet, hogy a hitelesítéshez a komolyabb beavatkozás sem lenne elegendő. S ezen a ponton vissza is térhetünk a műfaji alkalmasság alapkérdéséhez. Ha maradt is mindeddig kétségünk, a darab zárása önmagában igazolja, hogy a forradalomról nem sikerült releváns módon megszólalni az Operettszínházban. A vékony misztikus ködbe burkolt egyéniségű szovjet főtiszt, Szurov őrnagy (Mészáros Árpád Zsolt), aki végzetesen beleszeret Lady Ashtonba – egy pillanatra el is csavarja az asszony fejét – nagylelkű gesztussal átengedné az időközben lebukott Veres tanár urat Ausztriába. Ám megjelennek a forradalmárok az egykori tanítvány, Éva vezetésével, tudatlanságukban pedig lelövik a segíteni akaró Szurovot. A kialakuló igen rövid tűzpárbajban mindenki meghal, kivéve az elesetteken mindig segítő Lady Budapestet. Úgy tűnik, ő elpusztíthatatlan; valószínűleg dolga van még a világban, emberek istápolására később is adódhat lehetőség, sejtjük meg záróéneke nyomán. A musicalt kettős szereposztásban játsszák, felváltva Janza Katával és Vágó Bernadettel. (Magam az utóbbit láttam.) A színészi alakítások többsége bármikor hadra fogható rutinmegoldásokból táplálkozik, ami nyilvánvalóan találkozik a musical kötött műfaji igényeivel. Szintén a műfaji kötelmekből eredeztethető a játékmód sterilsége, amit viszonylag kevesen tudnak egyéni vonásokkal életszerűbbé tenni. Utóbbiak közül elsősorban Vágó Bernadett, Mészáros Árpád Zsolt, Szinetár Dóra és Dézsy Szabó Gábor említendő.

Mi? Kocsák Tibor – Miklós Tibor: Lady Budapest
Hol? Budapesti Operettszínház
Kik? Főbb szerepekben: Janza Kata/Vágó Bernadett, Szabó P. Szilveszter/Szerényi László, Földes Tamás/Mészáros Árpád Zsolt, Kerényi Miklós Máté/Laki Péter, Szinetár Dóra/Vágó Zsuzsi, Horváth Dániel/Cseh Dávid Péter, Németh Attila/Szomor György, Dézsy Szabó Gábor/Ottlik Ádám / Zeneszerző: Kocsák Tibor / Dalszövegszerző: Miklós Tibor / Karmester: Dinnyés Dániel / Díszlettervező: Gyarmathy Ágnes / Jelmeztervező: Horváth Kata / Dramaturg: KERO / Koreográfus: Bodor Johanna / Rendező: Somogyi Szilárd