Zsigmond Andrea: Ketrecharc 4.
Be jó, az égre nézünk, a transzcendencia felé! Kár, hogy valójában a közeli zsinórpadlást látjuk, ha a nagyszínpadra épített stúdiótérben felfele kandikálunk…
A második részben feltártam néhány előfeltevést, amivel egy néző beülhet egy, teszem azt, Kordonszkij-előadásra. Miért fontos, hogy ne üres lapnak tételezzük az (akár szakmai) nézőt? Azért, mert nem az.
Hogy milyen prediszpozícióval ültünk be az előadásra, már azt is befolyásolhatja, ahogy a díszlet iránt viseltetünk. Gerendák hosszú sora lyukacsos háztetőt, padlásteret idéz – A mélyben c. előadás nem a mélyben, hanem a magasban játszódik? (Gondatlanságnak vélhetjük, ha előítéletesek vagyunk. De jóindulatú olvasatot is generálhatunk, előzetes beállítódásunktól függően, lám:) Be jó, az égre nézünk, a transzcendencia felé! Kár, hogy valójában a közeli zsinórpadlást látjuk, ha a nagyszínpadra épített stúdiótérben felfele kandikálunk… A gerendák sora ráadásul akadályozza a megvilágítást, egyenfényt használ az előadás, elfáraszt ez az állandósuló félsötét, és hogy a fény nem irányítja figyelmünket az épp kiemelendő karakterre. (Ajjajj… de gyorsan váltsunk újra pozitív énünkre.) Motoszkálás zajlik mindegyre itt-ott a félsötét térben, és izgalmas találgatni, vajon hol mi történik – a szlávos előadásoknál megszokhattuk, hogy párhuzamos történések vannak, atmoszférateremtés, igényli a néző aktív figyelmét. (Innen nézve tehát jó!) Az előadás amúgy egy szokványos Éjjeli menedékhely, a vizuálisabb fajtából – nem tartogat túl sok meglepetést. Néhány színészt erősebbnek, másokat haloványabbnak találtam. (A színészi játék tekintetében amúgy egy szöveg sosem lesz maradéktalanul őszinte, még a jelenlegi sem, ha épp a felszín alá ásással kérkedik is. Miért is lenne: talán bizonyos mértékig a színészi játék minősítése is előítélet kérdése. Ugyanakkor fájdalmas felismerni, hogy egy kritikai jellegű szöveg egyet-s-mást mégiscsak elhallgat.)
Az előadásnak humoros színfoltja Keresztes Sándor tolókocsis Bubnova. Emlékezetes Szűcs Ervin (a Báró) egyik jelenete, amelyben fehér ingét lobogtatva, mint egy kísértet, kegyetlenül ijesztgeti a lányokat, vagy Farkas Lóránd (a haldokló Anna férje, Klescs) tánca, amit Násztya (Pethő Anikó) felolvasását megelevenítendő „lejt” (inkább rángatózik). Azért tetszettek, mert bár az ő játékukat amúgy egyszerűnek, eszköztelennek mondanánk, ugyanakkor végig reagálnak a helyzetekre, következetesen jelen vannak az előadásban, akkor is, ha nem ők vannak épp a középpontban.
Némiképp ellenpontjuk lehetne Laczó Júlia (Anna), aki harsányabb eszközökkel él, és jelenléte szaggatott, sokféle; a beteges, lassú mozgásról néha megfeledkezik, például amikor sietős, a beteg Annára egyébként nem jellemző gyors mozdulatokkal cseréli át vizes ruháit szárazra. (Nem csodálom; idegesítő lehet neki, hiszen a női nézőnek is az, ha azt kell látnia, a színésznőt stúdiótérben kvázi értelmetlenül vetkőzteti a rendező. E darabban is – megszokhattuk már, mégse szokjuk meg – zömmel sztereotípiákat látunk, a nők pl. leginkább testüket mutogató lények, és minimum el van szakadva a harisnyájuk.) A nők közül a szép, filigrán, emiatt könnyen beskatulyázható Imre Éva esetében (Natasa) örvendetes, hogy ezúttal karaktere a durva viselkedésmóddal próbálkozik, bár kissé gyenge hozzá a színész hangja. A nők játékából a legemlékezetesebb számomra Kézdi Imola (Vaszilisza) azon jelenete marad, amelyben a férje megölését kéri szeretőjétől, amúgy „nőiesen” kikészülve – a sztereotípiát mélyen hiteles játék írja fölül –, és őrjöngésében észre sem veszi, hogy a férj (Hatházi András) időközben felbukkant a színen, és gyakorlatilag már hozzá, a megölni kívánt férfihez beszél, jobbanmondva kiabál.
Hatházi (Kosztiljov), Bács Miklós (Szatyin) és Bogdán Zsolt (Luka) más korosztályhoz tartoznak, mint a korábban említett Szűcs Ervin és Farkas Loránd. (Bács 1988-ban, Hatházi ’92-ben, Bogdán ’94-ben fejezte be a színit Marosvásárhelyen.) Hármójuk játéka színesebb, dúsabb, teátrálisabb, mint ifjú társaiké – néhol túlságosan is az. Az az elvetemült gondolat jutott eszembe, hogy A mélyben talán egy mélyülő generációs szakadékba enged bepillantani. Ahhoz hasonló zajlik újra (ejsze), mint ami Tompa „trónra kerülése” után történt Kolozsváron.
Akkoriban, a kilencvenes évek elején is két generáció képviselői voltak jelen a társulatban, és az idősebbek játékmódja mesterkéltebbnek tűnt a fiatalokénál, nehezebben hajtottak fejet az új irányzatoknak, lásd abszurd szerzők – nem is maradtak a „porondon”: sorra nyugdíjazták őket, ma már senki nem játszik közülük. Tompa a legutóbbi kolozsvári rendezésében, Az öreg hölgy látogatásában (2015) tett egy kísérletet arra, hogy Boér Ferencet megkínálja a főszereppel, de a próbákon már nem működött a „kémia”, végül Orbán Attila játszotta Illt. (Tompának az Interferenciák fesztiválra elhozott marosvásárhelyi előadásában viszont megjelenik az idős színészgeneráció. Vajon Tompa hogyan élte meg azt a munkát? A kolozsvári társulatból hiányolja-e ezt a korosztályt? Irigylem azokat a társulatokat, ahol még jelen vannak és aktívak az idős színészek — Biluska Annamáriát, Makra Lajost, Méhes Katit, Szász Enikőt fedeztem fel magamnak nemrégiben. Ugyanakkor érződik, hogy más utat képviselnek az idős színészek, nem minden rendező tudhatja ezt a másságot beépíteni a munkájába.)
A mostani új utakhoz milyen színészi játék kell? A Bács Miklósé, a Hatházié, a Bogdán Zsolté megfelel? (Hatházi nemrég, a szatmári Ifeszten mondta el egy szakmai beszélgetésen, hogy érzi, valami már nem működik abban, amit eddig a színészi játékról gondolt, most keresgél, és szívesen játszik fiatalokkal, független színházi előadásban.)
Az Éjjeli menedékhely Lukájához könnyen közelítünk előfeltevésekkel (a látott előadások nyomán mintha máris tudnánk, milyennek kéne lennie). Bogdán Zsolt Lukájában, úgy tűnhet, kevésbé van meg a szentségnek az érintése, a különlegesnek a meggyőző ereje, amitől Dimény Áron Színészében megtörténhetnek a fordulatok – aki Luka hatására előbb elhatározza, hogy leküzdi az alkoholizmusát, majd szintén Lukában csalódva öngyilkos lesz. Miért nem tudjuk így olvasni Bogdán Zsolt játékát?
Csak feltételezés: ez a kiváló színészekkel (is) rendelkező ’versenyistálló’ ragyogó rendezők keze nyomát is magán érezhette az elmúlt évtizedekben. Ilyen volt anno Harag György, majd Vlad Mugur, és legutóbb Matthias Langhoffnak borultam a lábai elé képletesen (dolgoztak persze Silviu Purcăretével, Andrei Șerbannal stb.). A színészek nem mindegyik alkotóval jöttek ki igazán jól, de mindőjük megtapasztalhatta egyik vagy másik rendezővel, hogy milyen, amikor brilliáns színházat csinál az ember. Azután pedig nehéz kevésbé kvalitásos rendezővel – vagy kollégával? – magas hőfokon égni. (Ezt képzelem Bogdán Zsoltról: hogy nem igazán tud akárkivel dolgozni.)
Hatházi például Langhoff-fal volt egy hullámhosszon, a Don Juan ünnepélyes vacsorájából legalábbis így tűnt. (Erre a 2013-as előadásra – amit hamar levettek műsorról –, míg élek, emlékezni fogok. Vajon miért kerülnek le egyes előadások túl korán, mások meg…?!) Míg Hatházi tehát főszerepet játszott Langhoffnál, Bogdán Zsolt nem volt kiosztva – ezt egy előző próbafolyamatnak köszönhetik mindketten (talán, mintha). Már-már magam is arra gondolnék, Bogdán Zsolt türelmetlen, nyűgös alkotóvá vált (mint én amilyen szerző lettem), amikor újra megnéztem az egyéni műsorát, az Adyt, és elámultam: mennyire érzékenyen dolgozik. Mintha önmagáról vallana, nem is Adyról.
(A költőkről, festőkről szóló estek amúgy mindig kiborítanak. Mert nem az életút az, ami szerintem fontos, hanem az alkotó művei, azokkal kellene összetalálkoztatni a nézőket. Bogdán Zsolt szerencsére úgy mondja el a szövegbe ékelt verseket, hogy kinyílnak, mint egy-egy virág. A többi szöveg meg álruhává válik, Bogdán számára. Amúgy csukódni is tud Bogdán hatására, mondjuk a lélek: néha egész pokróc módon tudja számon kérni a tollforgatókon, hogy nem írnak a verses estekről. De igaza van: szólni kell, az alkotó lépjen oda ahhoz, akit kritikusnak vél, és vágjon az arcába egy kesztyűt. Meg vice versa. Mindenki tátsa ki a száját. Mert fojtogató a csönd. Persze néha a másik keze az, ami fojtogató…)
Nem csak Bogdán esetében örültem, hogy a Luka mellé odatehettem az Adyt. Laczó Julinál Anna figurája mellé a Homemade-ben előadott monológja került, és megkönnyebbültem: a néhol hamiskásan csengő teatralitás mellé ezúttal őszinteséget sugárzó létmód került – majdnem elhittem, hogy saját magát meséli. De nem: egy fiatal dramaturg szövegét.
Dimény Áron mindhárom őszi bemutatóban játszik. (A mélyben előkészületei megvoltak már nyár elején; a Homemade-ben szereplő színészek közül néhányan a próbafolyamat alatt máris egy új előadás készítésébe lettek vezényelve: a Kalucsniéba. Egyszerre két-háromfele kellett tehát szakadniuk. Nem tűnik fontosnak tehát, hogy időt adjon egyes alkotóknak vagy egyes előadásoknak az intézmény – vagy annyira jól lehet egyes színészekkel dolgozni, hogy senki sem akar lemondani róluk?) Dimény Áron ilyen megfeszített tempó mellett is szép jelenetekkel ajándékoz meg bennünket. A Kalucsniban mint nemtörődöm szerkesztő a csapások hatására pillanatok alatt összetöpörödik; a Homemade-ben van egy monológja, amely szavak felsorolásából áll: ilyen telítetten még soha nem mondtak el nyelvtani kötések nélküli szótömkeleget. A mélyben Színésze pedig gyönyörű-némán vonul át legvégül a színen, bújik ki a gerendák között, ereszkedik le a háztetőn és megy hátra, mintha lebegne: mint aki már halott. (Ezek a bennem megmaradó jelenetek – másokra persze kevésbé fogok emlékezni. Mitől függ, mire emlékszik sokáig a néző, és mire nem?) Az Interferenciákon pedig szervezést vállalt: koordinálta az önkénteseket.
Biró István fotói
Vászka Pepelt Viola Gábor játssza. A mélyben szereplői mind hozzá folyamodnak, és ő ezt nyers, szelíd erővel viseli. (A ’nyers’ szót Balázs Nóra mondta rá mint riporter egy interjúban – a februári Székelyföld folyóiratban olvasható –, szerinte Viola ilyen színész, csiszolatlan. Ez pedig érdekessé teszi.) Ki szeretne törni a kőszínház keretei közül, workshopokra járna, ez a ’gyárszerű’ működés nem neki való, mondja az interjúban Viola. Nem tudtam nem erre gondolni, ahogy néztem Viola játékát: a szereplőn ez a szabadságvágy sejlett át. Egy adott pillanatban Vászka Pepel kimászik a tetőre, és megveti a lábát boldogan, mint aki kívül van a ketrecen. A díszlet ugyanis ketrecszerű, és mintha a kőszínház ketrece volna ez. (Újraindult a metaforagyártás, igen, így működöm). Ki kéne nyitni az ajtaját – de ezt nem Kordonszkij előadása teszi meg. A kortárs témák és forma mentén küszködő Homemade, talán. Ki kéne mászni a ketrecből: igazán. (Itt újabb előfeltevést árultam el: másféle esztétika vonz az utóbbi időben, nem a klasszikus darabokra épülő rendezői színházé. Ebből az alapállásból leszek dühös, vagy örülök előadásoknak.)
Kérdés, hogy minek a hatására lesz itt ajtónyitás – olyasmi, amilyen Marosvásárhelyen már történget, vagy a kolozsvári függetleneknél (a Zugban, az Ecsetgyárban, a #reactorban). Tompa kiengedi-e „gyermekeit” a ’járókából’? Vagy olyan apa ő, aki üzleti utakon jár, megteremti a család számára a betevőt; a látogató rokonok előtt elszavaltat a kölökkel egy versikét; ám valójában nem vesz részt a nevelésben. Nem fogja hátul a biciklit, amikor a gyerek bringázni tanul. Nem tudja róla, mit szeret. Vagy tudja?… (Mutassa meg.)
Ez a bekezdés már később íródik. Viola Gábor nevét januárban rendezőként is láthattuk a kolozsvári színház honlapján: Kicsid Gizella egyéni műsora elkészülténél segédkezett. Nem tudjuk meg jelen írásból, milyen az előadás, bevált-e bármiféle reményeket: idén nem tettem be a lábam az intézménybe. (A színház három munkatársa is barátságtalanul „kifogadott” a Ketrecharc első két része után. Megvan hozzá a joguk. De nekem is megvan a jogom ahhoz, hogy oda menjek, ahol jól érzem magam. A kolozsvári színházban nem mindig. Mostanában, azok után, nem.)
Írtam korábban egy kis cikket arról, hogy számomra a jó színház az, ahol otthon érezzük magunkat. Ahol nem nézik hülyének a nézőt, ahol nem verik át a nézőt. Ahol meg akarják látni, ahol komolyan veszik. Mert egy közösség vagyunk.
Hátha a kolozsvári színház ilyen lesz valamikor. Jó jelnek tartom, hogy év végén Sinkó Ferenc kapta a Bánffy Miklós vándordíjat, amit a színház művészeti tanácsa a 2014/2015-ös évadban bemutatott #hattyúdalért ítélt meg neki. S amikor a Ketrecharc utolsó mondatait írom, megjelenik a hír, hogy a kolozsvári színház fiatal romániai rendezőket keres. Mozdulni látszik ez a monstrum. Hallszik a recsegés-ropogás. Vajon mi van a lehullni készülő páncél alatt?
(folyt. köv.)
