Láthatóvá válnak a ráncok, a megereszkedett bőr és a petyhüdt izmok, mintha az idős táncosok testi valóságának megmutatása egyik oldalról az őszinte felvállalás, másik oldalról a szembesítés elkerülhetetlen része lenne.

2030-ra Európában minden második ember 50 évesnél idősebb lesz, de az öregedő társadalmak problematikája máris egyre relevánsabb a nemzetközi táncszcénán. Egyre több szupersztár töri át az életkori korlátot: az 53 éves Alessandra Ferri Wayne McGregor és Kenneth MacMillan előadásaiban táncol, a 71 éves Mats Ek 61 éves feleségével, Ana Lagunával duettezik (Memory, Potato). Nem kellene erre újdonságként tekintenünk, hiszen Liz Lerman már a hetvenes években dolgozott idős táncosokkal, de említhetnénk Kazuo Ohno butoh-művészt, Yvonne Rainert, Anna Halprint vagy Martha Grahamet is, akik 60, sőt 70 fölött is aktívak maradtak. Az 1998-ban, New Yorkban alapított Paradigm Dance Company már kifejezetten azzal az ars poeticával jött létre, hogy szembesítse a közönséget azzal, mit jelent az öregedés – magányt, félelmet, tapasztalatot, erőt, az erő hiányát –, és különösképpen mit jelent ez egy táncos számára, akinek a teste az alkotóeszköze, és a mozgás a lételeme. Egyelőre mégis kevés olyan előadás születik, amely közhelymentesen tud szólni az öregedésről, amely egyszerre cél és akadály mindannyiunk számára.

„Az idősek forradalmát” a 60-as évek alternatív hullámához hasonlította Yvonne Rainer (Performance Art Journal, 2014/106), hiszen ugyanúgy kulturális és társadalmi kliséket, kőbe vésett szabályokat kell lebontaniuk. A most 82 éves Rainier filozófiája a „Mutass meg mindent!” (Let it all hang out!) – ha már a mozdulatok természetszerűen nem mennek úgy, mint régen, akkor az egyetlen járható út az őszinteség. Ez teszi a táncost hitelessé, és így elkerülhető, hogy a közönség (akár saját öregedésével szembesülve) szánalmat, sajnálatot érezzen iránta. Ha elfogadjuk, hogy technikai bravúrokra már nem képesek (ami nem is biztos, hogy igaz), az idősebb táncosok még mindig tudnak hatást gyakorolni a nézőkre – a tapasztalatukkal, művészi érettségükkel, jelenlétükkel. Eiko Otake japán koreográfus szerint az idős előadókban van még valami, amitől az élet és egy következő állapot határán érezzük őket, ezért őket nézni önmagában művészi és transzcendens élmény.

A fent említett alkotókban közös, hogy idősebb korukban, személyes érintettségük miatt kezdtek direkten vagy indirekten az öregedés témájával foglalkozni, míg Salamon Eszter (Christophe Wavelet-vel együtt jegyzett) Monument 0.1: Valda & Gus című előadásában, illetve a norvég Hege Haagerud (az idén az Aerowaves Dance Across Europe válogatásába is bekerült) Use My Body While It’s Still Young című előadásában fiatal alkotókként nyúltak a témához, idősebb táncosokkal együtt dolgozva.

Mindkettőjük megközelítésében ott van a raineri őszinteség-elv, táncosaik az előadás egyes perceiben vagy teljesen meztelenek, vagy testüket alig takarja ruha. Láthatóvá válnak a ráncok, a megereszkedett bőr és a petyhüdt izmok, mintha az idős táncosok testi valóságának megmutatása egyik oldalról az őszinte felvállalás, másik oldalról a szembesítés elkerülhetetlen része lenne. Már ezzel a gesztussal kihozzák az időseket abból a helyzetből, ahová a társadalom száműzi őket, hogy ne kelljen a már nem fiatal, nem feszes, nem esztétikus testekkel (végső soron a halállal) szembesülni.

Salamonnál a meztelen testek szinte világítanak, olyan apró mozdulatokat látunk a sötét színpad reflektorfényébe állítva, hogy még a finom kézremegés is feltűnik. A fehér zajt felváltják egy táncpróba koreográfusi vezényszavai, majd a teljes sötétségben halljuk a két legendás táncos, Valda (a 82 éves Valda Setterfield) és Gus (a 76 éves Gus Solomons Jr., a fent említett Paradigm Dance Company egyik alapító tagja) párbeszédét, ahogy saját színpadi jelenlétükre és a közönség jelenlétére reflektálnak, amivel nevetésre fakasztják a nézőket.

Már Rainer is írt erről – miután 2010-ben Geriatric With Talking alcímmel újra bemutatta legendás, Trio A című, 1996-ban, 32 éves korában készített koreográfiáját, utóbb minden mozdulatot szóban kommentálva, hogyan is kellene eredetileg kinéznie –, hogy az önreflexiót a nézők egyértelműen öniróniaként érzékelték. Talán saját zavarukat is oldva nevettek azon, hogy az idős táncos nem tudja úgy végrehajtani a mozdulatokat, ahogyan szeretné, és láblendítési vagy forgási próbálkozásai esetlennek, komikusnak, karikaturisztikusnak hatnak. Salamon Eszter két táncosa, Valda és Gus még rá is játszik erre, kikacsintanak a közönségre, szándékosan groteszkké túlozzák mozdulataik minimalizmusát, feloldva a közönség potenciális ellenállását.

Use My Body While It’s Still Young. Fotók: Siren Lauvdal

Noha az előadás a két nagy múltú táncos személyes és szakmai visszaemlékezéseiből építkezik, Valda első, akadozó és önismétlő monológjában már megjelenik a feledékenység, és a szellemi frissesség elvesztésétől, a szenilitástól való félelem. Majd Gus meséli el a „szokásos” (több sorozat fekvőtámaszt is tartalmazó) napi tréningjét, amiből az erőnlét, a feszesség és rugalmasság elvesztésétől, és főképp a sérüléstől való félelmet érezzük ki. Nem bénító vagy pánikba ejtő félelmek ezek, sokkal inkább racionális, éberségre, óvatosságra intő természetes jelzések a testtől. A mozdulatok, melyekkel Gus kíséri szövegét, egész másképp festenek, mint amit szóban előad, ami megint komikus légkört teremt, egyben mintha a metaforája lenne annak a „tudathasadásnak”, ahogy idős korban eltávolodik egymástól a gyorsabban öregedő test és a még mindig friss, lelkes és fiatalos szellem.

Valda eközben egy széken ül a színpadon, és apró mozdulatokkal kíséri Gust, majd a vajúdásáról mesél, mikor életében először döbbent rá, hogy nem tudja tökéletesen irányítani (kontrollálni) a testét. Minden egyes emlék és anekdota – köztük egy 1965-ös Cunnigham-előadás felidézése, amelyben Valda táncolt, egy gyermekkori színházi élményé, majd a háborúban az égett testek szagáé – magában hordoz egy-egy értékes részletet a táncos saját testéhez, annak változásaihoz fűződő viszonyáról. Nincs didaktikus vagy túl direkt rámutatás, és sokszor a hangok, majd bábok (Cunningham, Cage, Graham és maga Gus fiatalkori bábja beszélgetnek) veszik át az egyre nehezebben kivitelezhető mozdulatok kifejező szerepét. De a szájmozgás Gus bábozása, majd a Valdával közös fináléban, az emlékekkel már egymásra licitáló dialógusuk alatt is eltér a felvételről hallott hangjuktól. Salamon Eszter végig ezt a „kettős beszédet” használja az ambivalens érzések és állapotok megjelenítésére, igen hatásosan.

Hege Haagenrudnál is úgy látjuk a színpadon körben ülő idős táncosokat, hogy nem beszélnek, végig csak felvételről halljuk a hangjukat. De nála ez a dialektika egész mást üzen, olyan érzetet kelt, mintha hangosan gondolkodnának, ám ez inkább eltávolítja a nézőt, eltűnik a vallomások személyessége, intimitása. Ettől minden, amit a táncosok elmesélnek saját öregedésükről, például a szexualitás és az érzékiség iránti továbbra is létező vágyaikról és igényeikről, a társadalmi számkivetettségről, a lesajnáltság, az elértéktelenedés, a nevetségessé válás érzéseiről, mintha egy másik regiszterből szólna. Ráadásul közhelyesnek, felszínesnek, erőltetett szembesítésnek hat, mind a néző, mind pedig a táncosok szemszögéből, akik saját gondolataikat illusztrálva színészkednek és gesztikulálnak. Pedig a mozdulat sokkal erősebb, mint a szöveg, a táncban megöregedett testek ezerszer hitelesebben mesélnek. Mégis van egy momentum – mikor a 80 éves Gérard Lemaître a színpadra kivetített (meztelen) fiatalkori felvétele előtt, a közönségnek háttal levetkőzik –, amikor végre nem szembesítés, hanem (ön)azonosítás történik, ami egyszerre az elfogadás és az előadás mementójává válik.