Aktív öregkoruk és életművük tiszteletet vívott ki számukra, fontos alakjai maradtak idősen, betegen is irodalmi életünknek. Olvasóik szeretetétől kísérve fejezték be földi útjukat.

Egy évtizede két év leforgása alatt négy fontos magyar nőíró távozott az élők sorából. A huszadik századi magyar kultúra és tudomány meghatározó szereplői voltak ők, érdemes lenne megírni pályájukon s életrajzukon keresztül az elmúlt század (nemcsak nő-)történetét. Mind a négyen hosszú kort értek meg, hárman a kilencvenhez közel hagyták itt e földi világot – özvegyen, gyermektelenül. Beney Zsuzsa (1930–2006) és Szepes Mária (1908–2007) fiatalon eltemetett egy csecsemőt. Ez – s sok más tragédia, megpróbáltatás – nyomott hagyott életútjukon, a hálálét is. De nyitottak, derűsek maradtak, s életük utolsó harmadában sokat publikáltak. Beney Zsuzsa ebben a szakaszban a korábbinál gyakrabban, szinte minden esztendőben megjelentett egy vers-, esszé- vagy tanulmánykötetet.

Talán ő került be legkevésbé a nem tisztán irodalmi köztudatba. Orvosként – tüdőgyógyászként – ugyancsak dolgozott, ezzel párhuzamos költői s irodalmári, valamint tanári pályája. Örül, amikor a kétezres évek derekán kettős identitásában szólítja meg a pécsi egyetem Ulickaja-kutatócsoportja. Teljes vértezetben éri a felkérés: Ljudmila Ulickaja könyveit már ismerte ekkor, s gyengén, betegen is eljön Pécsre előadni a rendezvényen. Az orvosi képzettségű orosz írókat tanítóként, lélekgyógyítóként határozza meg az orvos-írók „irodalmi gének”-konferenciáján.3 Pécsi kötődései közt említhetem közös tanítványunkat, az azóta Cambridge-ben doktorált és Essexben oktató Klujber Anitát, aki méltó és értő tanulmányban értelmezi Beney Zsuzsa líráját.4

Polcz Alaine. Fotó: Nádas Péter

Ihlető, inspiráló és a magánéletben is segítő kezet nyújtó tanárként folyamatos volt Beney kapcsolata a fiatalokkal. Tanítványai közül közeli, bizalmas barátai kerültek ki. Műfordítói kapcsolatnak indult, és rendkívül termékeny munkatársi és baráti viszonnyá változott Daróczi Anikó irodalmárral kötött ismeretsége. Ő és néhány fiatal költöztette át az utolsó években a meredek budai utcából Pestre, hogy közel lakjon hozzájuk, a segítőkhöz. Az ő karjai közt halt meg a Dunánál, Leányfalun. Daróczi gondozza irodalmi hagyatékát, munkája nyoma ott az összegyűjtött kötetek elő- és utószavain.

Nagyasszony volt a másik kortanú, Szepes Mária. Összehasonlító vallástörténeti tanulmányaiból készült előadásai hallhatók, láthatók a YouTube-on. Spirituális pszichológiája, ezoterikus bölcselete, számos kötete széles körű népszerűséget hozott számára. Sokoldalú alkotó: színész, dramaturg, filozófus, a Pöttyös Panni-könyvek szerzője. Ez utóbbiakból s spirituális szövegeiből (Smaragdtábla; A mindennapi élet mágiája; A vörös oroszlán) ismeri a nagyközönség, ám a nyolcvanhoz közelít, amikor íróként már ugyancsak figyelnek rá, s írónak tekinti az írótársadalom is. Ötvenhat évig él férjével, akit húsz évvel él túl.

Esszém fókuszában azonban két másik írónő öregkori életműve áll, akik sokat mutatkoztak a nagy nyilvánosság előtt, s bizonyos fokú teatralitás is jellemezte közszerepléseiket (ami a játékos, közvetlen, finom, törékeny, humoros Beney Zsuzsától például igen távol állt). Szerettek fellépni, dedikálni, tanácsokat adni, életbölcselettel szolgálni. Mindig megteltek a termek, ahova hirdették előadásaikat, fürdőztek a népszerűségben. Szabó Magda élvezettel kacérkodott közönségével, sajnálkozott azon, hogy ha ennyit hívják, s folyton kitüntetik valamivel, nem fogja tudni megírni, amire várnak, amire számítanak még tőle. Utolsó tíz évében, alaposan megrendült egészségi állapotában meglehetősen szelektíven hallotta meg a riporteri kérdéseket. Néha összeszedetten válaszolt, máskor csak arra, amire akart, így Pécsett, a könyvheti sátorban a fél város nyilvánossága előtt leginkább édesanyját és a jóistent emlegette, bármiről kérdeztem, de azért akadtak meglepő felvillanások groteszk és megejtő performanszunkban. Szabó Magda fáradhatatlan volt az ünnepeltetésben, felüdítette, vitalizálta az emberek szeretete. Gyertek csak, dedikálok, hívta a rengeteg embert (akik áhítattal hallgatták, kezükben könyveivel), s kérdezzetek közben; mondjátok el, mi bánt benneteket, segítek!

Polcz Alaine (1922–2007) fiatalkorától – részint egy halálközeli élményének köszönhetően – hivatásszerűen foglalkozott az elmúlással. Tanatológus lett, kutatta, kontextualizálta, s pszichológusi munkájába is bevitte a jó halál s a halálba érkezés gyakorlatait. A legnehezebbet választotta: rákos gyerekeket kísért az élet és a halál választóvonaláig. Hosszú ideig élt együtt az egyik legjelentősebb huszadik századi magyar íróval. 1949-től 2001-ig tartott házasságuk Mészöly Miklóssal: ötvenkét éven át. Ezután Alaine hat évet él még, mialatt sokat foglalkozik személyes értelemben férje hagyatékával, kapcsolatuk természetével, s azzal, mit is jelentett e pompás, tehetséges, elismert férfi feleségének – s most özvegyének lenni. Informatívak és sokat ígérőek könyvcímei ebből az időszakból: Gyászban lenni (tanulmányok, 2000), Élet és halál titkai (halálról gyermekeknek, 2001), Gyermek a halál kapujában (2001), Kit siratok? Mit siratok? (önéletrajzi írás, 2003), Kit szerettem? Mit szerettem? (vallomások, 2004), Együtt az eltávozottal (esszék, 2005), Egész lényeddel (emlékirat, 2007), Meghalok én is? (tanulmány, 2007), Az utolsó mérföld (Beszélgetés életről, halálról – testről és lélekről) (2007), Ideje az öregségnek (2008), Nem trappolok tovább (2008), Befejezhetetlen – Könyv a szerelemről (2009). E művek tanúskodnak egész életen át húzódó professzionális és személyes vállalásáról. A haldoklás mibenlétét megérteni akaró sokirányú kutatásra, a haldoklókkal és hozzátartozóikkal végzett munkára utalnak, a gyászfeldolgozás tudományos és saját vonatkozásairól beszélnek ezek az írások. Az élet, az életút összegzésének igényével íródnak, házasságát is beleértve: igyekszik a személy titkát megfejteni, akivel több mint fél évszázadot együtt töltött. (A másik irányból, Mészöly írásaiban jóval kevesebb életrajzi nyomot találhatunk.) Ekkor, kései éveiben válik gazdagabbá Polcz írói munkássága az évenkénti, néha évi többszöri kötetmegjelenéssel. Önértelmezési törekvései, az élet és halál jelentésén való töprengései általános és személyes szinten fiatal korától jellemzik, ám irodalmi művekbe az utolsó évtizedben transzponálja az őt gyötrő problémákat, az Asszony a fronton (1991) átütő sikere után. A háborús erőszak tapasztalatának majd félévszázaddal későbbi megírása, s az azt követő esszék, vallomásregények mind azt mutatják, hogy segít élettapasztalatainak feldolgozásában az írás. Az autobiografikus szerző át kívánja adni személyes tudását, megtalált konklúzióit. A feladattudat s a létet és elmúlást kutató kérdésekre adódó válaszok leírásának aktusa hosszabbítja meg életét, erre folytonosan reflektál. A halál témájának állandó jelenléte valóságos bekövetkeztekor különös fénytörésben sokszorozódik. A 85. születésnapjára megjelent kötet meghirdetett pécsi bemutatónapjának reggelén hal meg, s a könyvesboltokban mintegy maguktól egymás mellé s kitüntetett helyre kerülnek a már a címükben is mintha ezt az eseményt: saját halálát jósoló könyvei, amelyek sora kiadója jóvoltából rövid időn belül továbbiakkal bővül. Nem a halállal ér véget az élet, hirdeti Polcz Alaine, s emeli ki jellemző gondolatként imént hivatkozott emlékezésében Csordás Gábor is.

Szabó Magda. Balról Lator László és Esterházy Péter. Fotó: PIM/DIA

Idősödvén, rövid özvegysége alatt igyekezett feldolgozni s könyveibe fordítani nehéz házasságainak tapasztalatát ugyancsak, de Az asszony a fronton erejét, mélységét, sodrását, annak a Sorstalansághoz fogható trauma-elbeszélő nyelvét nem érte el a továbbiakban. Azt üzente változatos eszközeivel és képviselte mindenütt, hogy fel lehet hajolni a megtöretésből, lehet és kell élni traumatizáltan is, amit megpróbálhatunk oldani – fűvel, fával, étellel, állatok közelségével, utazással, természettel, gondoskodással, emberi szóval –, s az elmúlásra is méltó módon felkészülhetünk. Izgalmas „kísérlet” volt így számára saját halála, amelynek gondolatával hosszan foglalkozott, barátkozott. Koporsót vett például, és azt próbálgatta, hogy milyen érzés benne feküdni. Díszes, szép doboz volt ez, s vendégei megrökönyödésére így, a helyzet térbeli előjátszásával, megidézésével még életében szoktatta magát – s őket – az elkerülhetetlenhez. Mélységesen és sokoldalúan foglalkoztatta a halál kultúrája, s meggyőződésesen hirdette, hogy szoktatni kell magunkat életünk záróeseményéhez. Könyveiben hosszan elmélkedett azon, miképpen tehetjük ezt. Hivatása gyakorlásakor a haldokló hitrendszeréhez alkalmazkodott a vigasz, a segítés tartalmában. Saját halálát pedig – közvetítette. Ez a záróaktus hitelesíti számomra az életművet, melynek egyes darabjait bár gyengébbnek tartom, s a tanítói, profetikus pozíciót problematikusnak, a vég felől a tartalom s az attitűd megrendítően elmélyül és megszilárdul. Megtudjuk, hogy nem is a másik emberre való ráutaltság, rászorultság, az őt ápoló barátoknak történő kiszolgáltatottság, a fizikai tehetetlenség, lemeztelenedés volt a legnehezebb, hanem az, amikor nem érte el a könyvet, a jegyzetfüzetet, nem tudta diktálni, írni halálnaplóját. Ezekbe írta-mondta, amit éppen átél. Így hát megvalósult a történés és lejegyzés egyidejűsége, ráadásul az abszolút határhelyzetből, az átmenet sávjából. Közölhette, hogy fájdalmasabb volt az utolsó szakasz, mint gondolta. Eredetileg tiszta tudattal kívánt átlépni a másik világba, nyitottan, kíváncsian, hogy megtapasztalja teljes lényével ezt a rendkívüli folyamatot is (Nem trappolok tovább, 2008). Az is felmerül egy visszaemlékezésben, hogy talán át kellett volna engednie magát a kölcsönösen elfogadó vágynak, kínálkozó szerelmeknek, a sodró szenvedély esélyének, amire életrajzi műveinek tanúsága szerint alig-alig került sor életében. Fájdalmasan kitartó hűségének értelme Mészölyhöz ekkor némiképp megkérdőjeleződik. A Jelenkor Kiadónál sorra megjelenő (részben posztumusz) könyveiben, már a címadásban is ott az ígéret, hogy Alaine végre elmondja, mi is jellemezte ezt a szövetséget, hogyan tudta feldolgozni a férj gyakori hűtlenségeit, s min ment keresztül eközben teste, lelke, azonban a titok rejtve marad – a szálat felveti, s elejti. Mintha ebbe a mélységbe már nem merülhetne le. Mintha nem találná meg másodszor a kódot: a második házasság, a béke, a viszonylagos, ambivalens harmónia megformálásának szerkezetét, nyelvét, hangját. Az Asszony a fronton szikársága, minimalizmusa, látszólagos szenvtelensége olyan traumafelfedési és -oldási, azt hatásosan, hatékonyan, befogadhatóan, katartikusan kommunikáló forma, amihez foghatóra aztán nem lel. Az utolsó mű pozíciójának és megszólalásának rendkívülisége, a gesztus, a vállalás nagyságrendje azonban közelíti őket, célkitűzésének eredetiségében és kitettségében, sebezhetőségében feltétlenül figyelemre méltó. A megformáltság mikéntje nem kérhető számon e haláltudósításon, így az nem is mérhető méltán klasszicizálódott, megjelenésének idején kanonizálódott frontregényéhez, ám a végigvitt gesztus és aktus kitüntetett helyre emeli.

Szabó Magda, a par excellence író (1907–2007) életművében is jelen van a magány, a társsal és nélküle zajló élet, s a férj jelentőségének kérdése. Életének szereplői közül az idő előrehaladtával egyre gyakrabban említi a meghatározó fontosságú anyát s a férjet. Házastársának halálát pótolhatatlan veszteségként jeleníti meg. Szobotka Tibort (akivel 1947-ben házasodtak össze, s annak 1982-es haláláig együtt is éltek) meg akarja mutatni a kornak, meg is írja életrajzát a pályatársaknak, akik nem méltányolták, figyelemre alig méltatták a zárkózott s igen művelt írót, fordítót, szerkesztőt, külföldi irodalmak, hangok, irányzatok hazai meghonosítóját. Még halála évében megjelenik Szabó Magdától a Megmaradt Szobotkának, de ennél többet kíván az özvegy. Addig akar élni, amíg nem teszi méltó polcra férje alkotásait, fogadkozik, s kiáltja át neki ingerült ígéretét a túlvilágra. Mérhetetlen keserűséggel, bánattal, agresszióval – és regresszióval – teli ez a hosszan hangzó sikoly. Az elhagyott, elárult, megcsalt, itt hagyott és hoppon maradt kisgyerek panasza hangzik fel a posztumusz könyvből, a Liber mortisból. Zavarba ejtő olvasmány ez. Az írónőhöz közeli személyek sem tudtak róla, hogy Szobotka halála után évekig írta ezt a naplót-levélsorozatot, amelynek hőse, megszólítottja, címzettje az elvesztett férj. Őt hívja vissza, s veszekszik vele hitetlenkedve, értetlenkedve amiatt, hogy képes volt magára hagyni. Nem fogadja el távozását. A ritkuló, napi rendszerességen lazító levéláradat vége felé azért erőre kap, s visszatér életkedve. A harmadik-negyedik évben saját témái, írói tervei is elkezdik érdekelni, s már nem csak Szobotka emlékét őrzi, nem csak annak munkáit közli, s lesi és írja meg a már a túloldalon lévő társnak, hogy ki nem volt még mindig a sírjánál. Lassan felhagy a dühödt bulgakovi Margarita-szereppel, aki acsarkodik azokra a kritikusokra, akik nem értékelik s lefitymálják a kedves férfi általa közzétett, a nő közbenjárásával publikált írásait.

Határozott lelkiismeret-furdalás is megfigyelhető nála amiatt, hogy míg ő híres és elismert íróvá lett, férje homályban maradt. (Polcz és Mészöly esetében nem ez a helyzet, ott sem ők, sem a világ nem kérdőjelezi meg az irodalmi hierarchiát köztük. A nő elfogadja a felállást, van saját szakmája, nem is tartja magát igazán írónak, ám egyre többet ír.) A kapcsolat titkát a biográfiájukba merülő olvasó a Szabó–Szobotka házaspárnál sem tudja igazán kibogozni. A zárkózott, depresszív férfi nem adja ki kezéből egyes írásait, s halála után felesége döbbenten és zavartan találja meg őket. Tapasztalja, hogy léteztek, de előle is titkoltan… Felébred benne az önvád, ami Az ajtóban is megszólal majd: figyelt-e ő, az elkényeztetett írónő kellően a környezetére, szeretteire, nem bódította-e el a hírnév, a siker? Vajon a más alkatú Szobotkára hogy hathatott felesége hallatlan népszerűsége? Nagy művek születnek még ebből a feszültségből is özvegysége negyedszázada alatt Szabó Magda tollából. Megbecsült, s Az ajtó (1987) megjelenése után irodalmi körökben ugyancsak elfogadott, s már korántsem lányregényíróként számon tartott szerzővé válik. Ő a legtöbbet fordított kortársunk, akit a külföldi recepció után talán születése 100. évfordulóján, jövőre a hazai szakma is jobban megismer, s felfedezi, méltányolja nagyszerű, hiánypótló írói világát. (Polcz Alaine főművének orosz és angolszász recepciója szintén pozitív, az orosz fordítást Alekszandr Melihov író-szerkesztő kötelező olvasmánnyá tenné a középiskoláikban.) Legendaízű a nekrológokba is bekerült adalék, de állítólag valóban olvasás közben érte Szabó Magdát a halál.

Aktív öregkoruk és életművük tiszteletet vívott ki számukra, fontos alakjai maradtak idősen, betegen is irodalmi életünknek. Olvasóik szeretetétől kísérve fejezték be földi útjukat. Ikonikus figurái közelmúltunknak, mutatta, hívta őket a média, s voltak közeli családtagok híján is segítőik környezetükből, akik támogatták nehezülő lépéseiket. Férjük hagyatéka kettejük számára másként bizonyult nehéznek. Nem az ő műveik színházi adaptációinak taglalásával, hanem a most zajló Kortárs Drámafesztivál két produkciójának említésével zárom hosszúra nyúlt irodalmi esszémet a színházi lapba. Az időnk rövid története csodálatos bábjátéka a Vaskakas Bábszínház produkciójában időskori kalandokra csábít: a férj–szerető–gyerekkori barát hamvainak együttes tengerbe szórására kap felhívást négy egymást addig nem ismerő magányos ember. A 90 éves Auschwitz–Birkenau-túlélő, Fahidi Éva és egy fiatal táncosnő, Cuhorka Emese közös tánca, történetmesélése a Tünet Együttes Sóvirágjának jeleneteiben pedig emlékezéseik, érintéseik-öleléseik által a traumaoldás egyéni és közösségi lehetőségeire utal kettejük megrendítő előadásában.