Egy normális ország normális színházi kultúrájában ez lenne a normális. Mármint az, hogy egy új bemutatóhoz vadonatúj fordítás készül. Akkor is – vagy leginkább akkor –, ha a (túl?) sokat játszott Hamletről van szó, meg akkor is, ha ritkán színpadra engedett, mert valamiért gyanús klasszikusról. Most mi Schillerrel és a Die Räuberrel el vagyunk kényeztetve, szóval érezzük magunkat bátran egy normális ország polgárainak.

A dráma letölthető INNEN

A 2015/2016-os évadban fél éven belül két fontos magyar nyelvű előadása is született, két, más miatt markáns új fordításban. A Pesti Színházban Hevesi Judit és Cziglényi Boglárka fiatalította a kétszázötven éves Haramiákat Kovács D. Dániel rendezéséhez, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata számára pedig Térey János készítette el A rablók itt közölt fordítását, amit Gáspár Ildikó színrevitelében Rablók és gyilkosok címmel játszanak. (A két fordítást az eredetivel összeolvasó filoszok, hajrá! Van feladatotok. Sőt van még újabb szövegváltozat is: Olasz Renátó a Színház- és Filmművészeti Egyetemen február közepétől látható előadásában a Térey-fordítást írja szét és tovább. A cím árulkodó: A kitagadottak.)

A Rablók és gyilkosok a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadásában. Kovács Attila fotói

Schiller a hagyománytisztelő magyar színház nagyszámú gyanús figurájához tartozik. Többnyire hosszú, bonyolult darabokat írt, sok szereplővel, méretes indulatokkal és zavarba ejtően túláradó érzelmekkel. Félreértés ne essék, én egyáltalán nem gondolom korszerűtlennek Schillert, sőt. Egy jó előadásban mindig lenyűgöz drámái gondolati gazdagsága, az érzelmek végletes sűrűsége, az emberi viszonyok pontos (bár néha tényleg kissé túlbeszélt) megjelenítése, röviden az, hogy a sok-sok beszéd közben és alatt hagy nekem, nézőnek-olvasónak teret és időt az át- és továbbgondolásra.

És közben mégis az a benyomásom, hogy a képekké változó akció ma jobban leköti a nézői figyelmet, mint a szó, szó, szó. Kovács D. Dániel látványos akciószínháza igazolta is a hipotézisemet, Gáspár Ildikó mindig okos színháza pedig máshonnan közelítve jutott a közelbe, vagyis oda, amiről mindkét előadás beszél, és ami ma különösen hot topická teszi-tenné Schillernek ezt az ifjúkori szövegét. Ez pedig a fiatalok lázadása, a mai és a tegnapi generációk közötti párbeszéd lehetősége vagy inkább lehetetlensége, a hatalommal való szembefordulás opciói, meg a bűnösség és ártatlanság közötti vékony mezsgye feltérképezése. Ez eddig világos beszédnek tűnik, a kérdés, hogyan közvetíti ezt a több mint aktuális üzenetet az egyébként mesei indíttatásúnak tűnő szöveg.

Téreyt olvasva könnyen túllép az ember a kissé didaktikus alaphelyzeten, vagyis azon, hogy egy apának két fia van, az egyik nagyon jó, a másik nagyon rossz, és a következőkben látszólag (tényleg csak látszólag, Schiller ennél jóval ravaszabb) a jó meg a rossz küzdelméről lesz szó. Moor Ferenc apukázza a kétségbeesett atyát, így nem lep meg, hogy az cserébe Ferinek meg kisfiamnak nevezi. Az ekkor még jelen nem lévő testvért-fiút, Károlyt később a rablótársa, Spiegelberg (aki amúgy a legmaibb sódert löki végig) tesókámnak meg hülyegyereknek szólítja. Schiller nem könnyíti meg a fordító dolgát, amikor Plutarkhoszt, Nagy Sándort meg Vulcanust emlegeti, de ezen túl lehet lépni, és helyette például arra figyelni, hogy Térey jól érezhetően más lágéban szólaltatja meg a különböző generációkat és társadalmi csoportokat. A rablókká lett haramiák természetesen máshogy beszélnek, mint Maximilian Moor udvarában szokás, és az is világosan érzékelhető, hogy a törvényen kívülivé vált Károly rendesen kilóg közülük terjengős, magasztos szónoklataival – ez a fiú máshonnan jött és más a sorsa, mint a bandában a többi lúzernek.

És hát ez nem „csak” irodalom, ez már egészen közelít az élethez. Vagyis azt hiszem, ilyen az, amikor a fordítás szolgálja a színházat: a textust gazdagítja, értelmezi, átírja a kontextus. És akkor az ember rádöbben, hogy se Szabadka, se Schiller nincs is olyan messze tőlünk.