A hallgató pedig feszült figyelemmel várja, hogy vajon mi történik ezután. Mert milyen folytatása lehet ennek a klasszikus Stockholm szindrómára emlékeztető konstellációnak? Nos, ami következik, az nem más, mint A kékszakállú herceg vára.

Külföldi operaházakban is érdekes (és örök) dilemma: mi kerüljön Bartók Béla egyetlen, enigmatikus operája, A kékszakállú herceg vára mellé. Nehezebb feladat, mint amilyennek első látásra tűnik. A kékszakállú herceg vára egy előzményeket és karakterleírásokat nélkülöző, meghatározhatatlan időben és térben játszódó, teljességgel a hallgató (és elsősorban a rendező) fantáziájára bízott mű. Míg a hazai operaházakban jobbára Bartók valamelyik balettjével állítják párba, addig a világ operaházaiban igen különböző kombinációk születtek már, így az opera az elmúlt években szerepelt Purcell Dido és Aeneas-ával, Poulenc La voix humaine-jével (Az emberi hang), vagy legutóbb a Komische Oper produkciójában Puccini Gianni Schicchijével.

Senza sangue. Monika Rittershaus fotói

A párba állítások tartalmilag ugyan összekapcsolódhatnak (ezt láthatjuk Az emberi hang esetében), alkothatnak már-már abszurd kontrasztot (Gianni Schicchi), de nem válhatnak a Bartók opera szerves, szimbiotikus részévé – a mégoly invenciózus rendezések, a különböző operákat összekapcsoló elemek ellenére nem egészítik ki, nem töltik meg Bartók operáját valódi többletjelentéssel. Ez a helyzet azonban Eötvös Péter Senza Sanguéjával (Vértelenül) megváltozott. A karmester-zeneszerző eszményi alapra talált az olasz szerző, Alessandro Baricco 2002-ben írott regényében. Egy spanyol ajkú iparvároskában kezdődik a történet, nem sokkal a polgárháború után. Három fiatal katona bosszút áll a helység orvosán, aki a háború alatt állítólag többeket megkínzott. Hidegvérrel kivégzik a férfit és fiát, egyikük azonban egy csapóajtó mögött rálel a vérengzés elől elbujtatott kislányra. A fiatal férfi életben hagyja a kislányt, és senkinek sem beszél a történtekről. A regény első része Eötvös operájának előzménye, a színpadon a második rész elevenedik meg, ahol a nő (La donna) négy évtized múlva felkeresi a férfit (L’uomo). Az asszony a férfi múltjára kíváncsi, melyet a másik narratíváján keresztül szeretne birtokba venni, ez azonban legalább annyira elérhetetlen cél, mint (később) a hét csukott ajtó ki-, és feltárása. Egy dologban azonban bizonyos: elégtételt kíván venni. Vér nélkül. Senza sangue. A darab furcsa véget ér, a nő felviszi magával a férfit egy hotelszobába, hogy ott töltsenek el együtt egy éjszakát.

Senza Sangue

A hallgató pedig feszült figyelemmel várja, hogy vajon mi történik ezután. Mert milyen folytatása lehet ennek a klasszikus Stockholm szindrómára emlékeztető konstellációnak? Nos, ami következik, az nem más, mint A kékszakállú herceg vára. A Bartók–Balázs opera, melynek Balázs Béla-i komponense feloldódik az eötvösi–bariccóiban. Pontosabban azt is mondhatnám, minden már feloldódik a Senza sanguéban: gyakorlatilag nincsen rendezés, két képből áll a kétoperás este. Az első mű színtere egy végtelenül statikus, ködös utcából és egy kávézó teraszból áll (az idő múlását egy ködbevesző közlekedési lámpa villogása érzékelteti), míg a második rész abban a hotelszobában játszódik, ahol a nő és a férfi eltöltötte közös éjszakájukat. Mások-mások ugyan az énekesek, de hajuk, jelmezük, fontosabb testi jellegzetességeik megegyeznek, így tökéletesen jelen van az illúzió, hogy ugyanazon emberek sorsát kísérjük figyelemmel. Nincsenek ajtók, nincsenek régi feleségek sem. Nincsenek szöges karók, nyársak, ékszerek – és szerencsére ”bélagyöngyök” sem (a Balázs-szöveg kritikusai fellélegezhetnek).

Eötvös Péter gondosan ügyelt arra, hogy pontosan akkora apparátusra komponálja operáját, mint Bartók Béla, így a két (szünet nélkül játszott) opera között tökéletes az átjárás. Már-már túlzottan tökéletes, mondhatnám – és ezáltal egy egészen forradalmi manipuláció áldozatává válik a néző. Hiába a dramaturg-szemek, hiába, hogy jómagam is dolgoztam már Bartók operáján, és hiába, hogy tucatnyiszor láttam-hallottam a művet, mégis egy konstans, az első operára reflektáló pillantással kísértem végig A kékszakállú herceg várát, miközben nőttön-nőtt bennem a kellemetlen érzés: szabad ezt? Nem követek el szentségtörést, ha így érzek?

A kékszakállú herceg vára. Monika Rittershaus fotói

Eötvös géniusza ez esetben abban áll, hogy kerek egésszé forrasztotta össze a négy figura életét. Mert tulajdonképpen mind Bariccónál, mind Balázs Bélánál (arche)típusokról van szó. Ezért kínál Bartók operája végtelen számú értelmezést, és ezért lehet minden gondosan végiggondolt értelmezés helytálló. Az eredeti prológ helyén rövid, a pszichológiából vett szöveg mutat rá, hogy az ember úgy birkózhat meg félelmeivel, ha típusokon keresztül gondolja végig, élteti meg a félelmetes szituációkat. A két személy így megváltozik, de közben mégis ugyanazok maradnak. Fogva tartó és fogvatartott. A férfi, akinek pillantását az évtizedek sem homályosították el, és a nő, aki végül visszatalál ehhez az „ölő-ölelő” szempárhoz. Két életút, melyet a traumát követő egymásra utaltság köt össze.

Eötvös zenéje pontos, finom érzékkel megkomponált szövet, mely megidézi mind a kékszakállús zenei világot a 20. századba vezető fordulón, mind pedig az utána következő évtizedeket, miközben a zeneszerző egyéni zenei világába ágyazódnak. Bartók allúziói finomak, de nem bartókiaskodóak, csupán jelzésértékűek, ahogy a Bartók-kortársakat, Benjamin Brittent vagy Richard Straussot megidéző zenei jegyei is. Visszafogott dinamikái a két darab kamarajellegét erősítik, már-már színházi intimitás érződik a teremben. A két operát a kortárs operarendezés egyik legvitatottabb alakja, Dmitrij Csernyakov vette kézbe, akiről sokat elárul, hogy a rá vonatkozó Wikipédia-szócikkben gondosan feltüntették, mely bemutatóit kísérte elégedetlen füttykoncert. Ez esetben azonban egy, a végletekig minimalista rendezéssel és színpadképpel, valamint visszafogott jelmezekkel (Elena Zaytseva) volt dolgunk, mely az énekeseket és a zenét helyezte a középpontba. Az első részben Angela Denoke és Sergei Leiferkus, a másodikban Claudia Mahnke és Szabó Bálint nyújtottak kiváló alakítást. A négy énekes vokális professzionalitása mellett figyelemreméltó színészi alakítást mutatott be, megfelelő mértékben visszafogott módon, így jöhetett létre az összeolvadás illúziója. A Hamburgi Filharmonikusok plasztikusan és elegánsan szólaltak meg, pontosan visszatükrözve karmester-zeneszerzőjüket. A hamburgi közönség egy emberként ünnepelte a bemutatót, és erre minden oka megvolt.

Hol? Hamburgi Állami Operaház
Mi? Eötvös Péter: Senza Sangue – Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára
Kik? Senza Sangue: La donna. Angela Denoke, L’uomo: Sergei Leiferkus; A kékszakállú herceg vára: Judit: Claudia Mahnke, A kékszakállú herceg: Szabó Bálint
Jelmez: Elena Zaytseva Világítás: Gleb Filshtinsky Videó: Tieni Burkhalter Rendező és színpadkép: Dmitrij Csernyakov