A színházi rekonstrukciós kísérlet fő vonalát azonban a diplomavédés jelensége, illetve ennek intézményi változásai adják.

Két alkalommal, júniusban és novemberben volt látható az MKE képzőművészet-elmélet tanszék kurátor szakos hallgatóinak diplomaprojektje, egy dokumentumszínházi esemény, amelyet levéltári kutatások alapján és az SZFE hallgatóival közösen hoztak létre, azt vizsgálva, hogyan zajlottak a képzős diplomavédések az ötvenes-hatvanas években. Mélyi József témavezetőnek nem ez az első kísérlete, amelyben a képzőművészethez a színház eszközein keresztül közelít: a Szabó-Székely Ármin rendezte Nem szabad. Művészettörténeti színház több képben XX. századi művészeti vitákat rekonstruált. A performatív intézménykritika izgalmas jelenség a palettán – színházi témában Kelemen Kristóf Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című rendezését említhetjük.

Fotók: Kollár Zsófia

Az Elfogadásra javaslom novemberi változata, picit szélesebbre nyitva a diplomavédések témáját, a képzőn megtekinthető 1956-os kiállításhoz kapcsolódik, és a júniusi eseményhez képest több 56-os utalással bővült, konkrétan említésre kerül benne a Képzőművészeti Főiskola Forradalmi Bizottsága, az egyetemen szovjet katonák által 1956 novemberében agyonlőtt négy hallgató. A színházi rekonstrukciós kísérlet fő vonalát azonban a diplomavédés jelensége, illetve ennek intézményi változásai adják. Az előadás három helyzeten-mozzanaton keresztül – amelyek a Képzőművészeti Egyetem különböző tereiben kapnak helyet, így a nézők vándorlása a 10-15 perces jelenetek után és közben is egyfajta, a tárlatvezetéshez hasonló fesztelen figyelemmel társul – vázolja fel a védések történeti-intézményi kontextusát, miközben magával a művészeti oktatással kapcsolatos általánosabb dilemmákat is érint. Három eseménynek lehetünk résztvevői és bizonyos tekintetben – hiszen múltidézés zajlik a szemünk előtt – tanúi: a sajtótájékoztató, a megnyitó, a kerekasztal-beszélgetés különböző fókuszokat tesznek lehetővé.

A vetítőben zajló sajtótájékoztatón frontálisan, velünk szemközt elhelyezkedő oktatási káderekből – egy már-már rebellisen lazán öltözött tanárnő kivételével – egy áporodott kor hangulata árad, a bézs és szürke öltönyökhöz, a kék kiskosztümhöz finom tikk, gyors hunyorgatás, gesztikuláció társul. Hosszan kitartott várakozás, és az elkésett konferanszié beloholása után ebben a képben hangzanak el a szocialista-realista művészeti nevelés propagandaszövegei, amelyek frappáns vizuális összefoglalójaként a sarokban látható, bekeretezett vörös csillag egy adott ponton, akárha reklám volna, fényesen felragyog. Mint megtudjuk, a képzőművészeti oktatás 1950-ben bevezetett nyilvános diplomavédései az „ideológiai és mesterségbeli felkészültséget” hivatottak feltárni: a vizsgázó hallgatók bizonyságot tesznek „egyrészt arról, hogy mennyire tudták vérükbe fogadni azt a társadalom- és művészetformáló erőt, amelyet a marxi-lenini elmélet jelent, másrészt bizonyságot tesznek rajzi, festői, grafikai vagy szobrászi, tehát művészi formáló készségük fejlettségéről”. A Barcsay-terembe átvonulva egy ilyen nyilvános védést követhetünk végig: a Bortnyik Sándorként fellépő színész rektori nyitóbeszéde után a vizsgadrukkos, szorongó hallgatók rövid prezentációval bocsátják „objektív bírálatra” élő szoborként is megszemlélhető diplomamunkáikat. Elsőként egy Lenin-szobor kerül tárgyalásra, amely egyértelműen fut át a bizottságon, ám a következő alkotás, a forgalomirányító rendőrnő szobra már nem ennyire sima ügy. Az eszmei mondanivaló (az új típusú, egyenjogú és dolgozó nő alakjának témája) rendben volna, de a bírálók felróják a sematikus emberábrázolást, majd kissé vitázva még az alkotás köztéri paramétereiről, elfogadásra javasolják azt is. A nyilvános védés jelenete az előadás egyik legszórakoztatóbb része – a verejtékes művészeti okfejtések a nyilvánosság játékszabályait követik, a hivatalos vállalhatóság keretei közt vívnak meg (vagy sem) az ideológiai szempontok az esztétikaival.

A következő stáció már zárt diplomavédést modellez. Ehhez információként a „tárlatvezetőnk” elmondja, hogy az 1956/57-es tanévtől kezdődően beszüntették a nyilvános védést, mivel sok alkotást a kulturális vezetés nem gondolt tanácsosnak megmutatni a szélesebb közönségnek. A Dávid-térben tehát egy zárt ajtók mögött zajló tanári vitát követhetünk – előbb Gyémánt László, majd Maurer Dóra vizsgamunkája kapcsán. Gyémánt mellett szól, hogy tehetséges diák, végig jeles osztályzattal, ellene, hogy vizsgamunkája szürrealista – a Béke karnevál című festményén a béke haláldemonstrációként hat –, és az, hogy diplomájával az intézmény ellenséges festészeti irányzatokat legitimálna. Végül – eléggé komikusan – mégsem ez billenti ez elfogadás felé a mérleget, hanem hogy az ideológiai alapú művészeti termelés miatt válságba került a valódi értékkel bíró festészet. Mielőtt Maurer vizsgamunkaként beadott rézkarcaira térnek rá a tanáriban, a lépcsőn a diák Gyémánt és Maurer bukkan fel egy páros jelenetben – még nem tudják az eredményt, és nem is számítanak sok jóra. Maurer kapcsán a hasonló érvelési körök ugyanakkor diplomamunkája elutasításához vezetnek. Mindez azzal szembesíti a tanárokat, hogy ebben a formában a diplomának semmi értelme. A következő rövid jelenet a diploma eltörlését jelenti be: 1963-ban beszüntették a művészdiplomák kiadását, és a 80-as évekig, amikor újból visszatért a nyílt bírálat lehetősége, csak tanári diplomát lehetett szerezni a főiskolán.

A két egyetem hallgatóinak közös munkája jó arányokat szab: egyszerre informatív és játékos, a dramaturgia érthetően vezeti a nézőt, a helyszínek közti vándorlás dinamizáló erejét jól használja a koncepció, a színészek pedig villanásnyi idő alatt teremtenek érzéki, korhű figurákat. Persze ezek a figurák és szövegeik, vagy a jelenség bemutatása a létrehozás körülményeiből, mondhatni, a műfajból fakadóan vázlatosak, tipikusak maradnak. Az viszont egyértelmű: nagyon izgalmas projekt ez.

Mi? Elfogadásra javaslom – Tragédia 3 vagy 4 felvonásban
Hol? Magyar Képzőművészeti Egyetem
Kik? Fekete Gábor, Hunyadi Máté, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Mészöly Anna, Vizi Dávid / Dramaturg: Nagy Mihály / Látvány: Mucsi Balázs / Grafika: Lakosi Krisztián, Lakosi Richárd, Peltán-Brósz Roland / Kurátorok: Dohy Anna, Kollár Dalma Eszter, Magyar Milán, Szörényi Péter / Témavezető: Mélyi József / Rendező: Széphelyi Júlia