A legnagyobb hiányt mindezek felett a közösség hiánya jelentette.

A komplex közösségi színházi projekt első magyarországi kísérletének a Káva Kulturális Műhely és a Krétakör közös Új Néző1 programja tekinthető. A helyiek részvételével megvalósuló művészetalapú társadalmi akciók – részvételi színházi előadások és filmek, installációk, fotósorozatok – célja a szociális és etnikai feszültségek enyhítése mellett a helyi nyilvánosság megerősítése, a helyi problémák láthatóvá tétele, a közös nehézségek felismerése volt. A művészeti beavatkozások eltérő módon mentek végbe a két Borsod megyei faluban, köszönhetően a települések közti – etnikai és társadalmi – különbözőségeknek: Ároktőn a színházi akciósorozatok középpontjában a célközönség közösségként való megerősítése állt, míg Szomolyán a közösségi színház másik műfajára, a társadalmi színházra jellemzően a fókusz a társadalmi szerepek problémáira helyeződött. Üdvözlendő, hogy 2010 óta egyre több, a fővárosban is bemutatott előadás születik a részvételi színház ezen műfajában, az elmúlt évben például a MU Színház programsorozatában, a Részvétel Hetén négy – budapesti, celldömölki, inárcsi és tiszalúci – szépkorúakból álló csoport, illetve a Káva Szélmalmok néven indított projektjének három, általános iskolás korú diákokkal létrehozott előadását nézhette meg a budapesti közönség. A több mint egy éven tartó munkafolyamat, illetve az annak végeredményeként született produkciók elsősorban arra irányultak, hogy a résztvevők megfogalmazhassák a kultúrájukról és közvetlen környezetükről alkotott nézeteiket, megjeleníthessék tapasztalataikat, kipróbálhassanak lehetséges cselekvései formákat, valamint hogy közösen megválaszolják a kérdést, képesek vagyunk-e közösségben, egymás mellett élni. A közösségi színház nem csupán prózai, hanem zenés, sőt operaelőadásokat is magába foglalhat: közösségi operaként jegyzik Benjamin Britten 1958-as gyermekoperáját, a Noé bárkáját, és nem sokkal későbbi Szent Miklós című művét, melyekben a profi énekesek mellett amatőr csoportok is felléptek, illetve külön énekbetétek készültek a közönség számára is. Britten munkásságának szellemében mutatta be Jonathan Dove a londoni Christ Churchben a Tóbiás és az angyal című közösségi operáját, melynek előadására legutóbb hazánk egyik legnagyobb közösségi kórusa, a Tóth Árpád vezette Csíkszerda vállalkozott Göttinger Pál rendező közreműködésével.

Fotó: Brozsek Niki

Nagyon érdekelt az előadás, kíváncsian vártam, hogy egyrészt megismerjem a Csíkszerda közösségét, hogy a kórus tagjai milyen tapasztalatokat, kérdéseket és gondolatokat tartanak fontosnak megosztani, másrészt zenei és énektudásbeli hiányosságaim ellenére résztvevővé válhassak egy közösségi operában. Utóbbi iránti izgatottságom annak is köszönhető, hogy a műfaji előzmények keresése közben olyan projektekre bukkantam, mint a tel-avivi Közösségi Opera Programja, melyben a civil és egyben amatőr résztvevők kiválasztanak egy operát, lefordítják héber nyelvre, közben pedig a történetet magukra igazítják. Sajnos azonban egyik vágyam sem teljesült, a közösségi opera megjelölés csupán jól hangzó címke maradt, mivel a közösségi színház műfajától igencsak távol esett mindaz, amit láttam.

A közösségi színház műfajának egyik legfontosabb kitétele, hogy az előadás témáját a résztvevők a közösség életéből merítik, saját problémáikat és kérdéseiket állítják a középpontba. Az esetek többségében éppen ezért a résztvevők saját szöveget alkotnak, de elfogadott módszernek számít az is, ha a felvázolni kívánt témákhoz már meglévő szöveget keresnek, és azt formálják a saját képükre. A Csíkszerda kórus az utóbbi mellett döntött, és a választás az 1999-ben komponált Tóbiás és az angyal című operára esett. A kérdés adott: mi az, ami miatt a Csíkszerda kórus közössége úgy határozott, hogy éppen ezt adja elő a Kelenföld Montázs Központban összegyűlt közönségnek? Librettójában David Lan Tóbiás a katolikus Szentírásban szereplő parabolikus történetét útkereséssé duzzasztja fel: miután az apja megvakul, Tóbiás útnak indul, hogy pénzt szerezzen, és közben mellé szegődik egy angyal, Rafael, aki megpróbálja a fiút a földi örömöktől – a tánctól és a sörtől – nemesebb értékek felé terelni. Természetesen az igazi változást a szerelem hozza meg Tóbiás számára: rátalál Sárára, és kinyílik a szeme a jóra, végre meghallja a természet hangját. Bár az angol nyelvű librettót a kórustagok közösen ültették át magyarra, közösen készítettek hozzá kottát, magán a történeten nem változtattak semmit, megtartották a mű eredeti felépítését és gondolatmenetét. A tanulságra egyszerűen kifuttatható történetet a rendezés sem gondolja tovább, néhány humoros megoldáson kívül megelégszik a sematikus ábrázolással: a gonosz szellem, Ashmodeus kiöregedett rocker külsőt kap, a király semmittevő szolgálói szotyizó közmunkásokként tűnnek fel, a szegénységet pedig levetett, a színpadon szanaszét szórt second-hand holmik jelképezik. A jelmezt és a díszletet is képező ruhák hányavetisége a világban uralkodó káoszt érzékelteti, a különböző anyagok pedig lehetőséget adnak a helyszínek megjelenítésére: a hegyeket csörlőkön felhúzott fehér leplekből, az erdői fáit botok végén magasba emelt ruhadarabokból, a folyó hullámait pedig kék szövetekből formálják meg a szereplők. A boldog véget – Tóbiás jó útra tér, az apja pedig visszanyeri a látását – a történet didaktikusságához illeszkedve a ruhák összehajtogatásával, a káosz helyére lépő rend megteremtésével húzzák alá. Azonban sem a darab, sem a színrevitel nem árul el semmit az előadás alkotóiról, a Csíkszerda kórus tagjairól, sem arról, hogy ők hogyan gondolkoznak a világról, vagy legalábbis erről a bibliai szemelvényről.

A legnagyobb hiányt mindezek felett a közösség hiánya jelentette. Az évad elején, a Trafó színpadán bemutatott Tabu kollekció semmilyen értelemben nem tekinthető közösségi színháznak, de ott legalább ténylegesen egy közösség – a Csíkszerdához hasonlóan a Halastó kórus kettéválása után létrejött Soharóza kórus – színházának, vagyis gondolkodásmódjának lehettünk szem- és fültanúi. A Nagy Fruzsina és Halas Dóra rendezte látványos divatkoncerten nem csupán egy összetartó, együttműködő, kellő humorral és iróniával megáldott csapatot ismerhettünk meg, hanem a felvetett témákon, a dalok szövegein és az előadásmódon keresztül azt is megtudhattuk, hogyan gondolkodnak az egyes tabukról a kórustagok. Ugyanakkora, ha nem nagyobb csapatmunka érezhető a Csíkszerda előadása mögött is, mivel azonban a színpadon felvonuló résztvevők személyes tapasztalatairól és elképzeléseiről az opera története által semmi nem derül ki, kérdésfelvetés és viszonyulási pont híján a produkció érdektelenné válik a nézőközönség számára. Emellett a több mint száz tagból álló kórus sokkal inkább tömeg, semmint közösség hatását keltette, aminek vélhetően az egyik oka az, hogy Dove operája a kórusrészek mellett szólókkal is dolgozik, a főszereplők kiemelése pedig azonnal megbontja a közösségi szellemet, és az egyén/tömeg ellentétpárját rajzolja ki. A megbontott egységnek köszönhetően az együtt éneklés elveszti közösségi funkcióját, tétje csupán az erőteljes hangzás, a kórustagok személyisége, személyes és közös ügye pedig teljesen homályba vész. Miután a színpadon előadott történet semmit nem árul el magukról az énekesekről, és a színrevitel sem tesz fel, illetve ébreszt a közönségben egyetlen kérdést sem, a nézőknek nem marad más szerep, csupán az, hogy végigüljék a hetvenöt percet passzív és magányos külső szemlélőként.

Mi? Jonathan Dove – David Lan: Tóbiás és az angyal
Hol? Kelenföld Montázs Központ
Kik? Csíkszerda / Zenei vezető: Tóth Árpád / Rendező: Göttinger Pál