A Szívszakadtigban egyszerre van valami bulváros sekélység és a társulattól szokatlan irányban terjedő mélység; valami izgága eszeveszettség és részletgazdag bíbelődés.

Pintér Béla bemutatói kapcsán szokás arról beszélni, értekezni, hogy az adott előadás mennyire jelent változást, elmozdulást a korábbi alkotásokhoz képest. Nem tudom, hogy a folyamatos megújulás mennyire kérhető számon befutott, bevált módszerekkel rendelkező művészeken, mindenesetre a társulat legújabb, régóta várt darabja – bár igen problematikus, de – valamelyest új árnyalatokkal is rendelkező előadás. A Szívszakadtigban egyszerre van valami bulváros sekélység és a társulattól szokatlan irányban terjedő mélység; valami izgága eszeveszettség és részletgazdag bíbelődés.

Fotók: Horváth Judit

A kiindulópont lényegében egy tudományos szenzáció: az a kuriózum, hogy a szívátültetésen átesett betegek átvehetik a donor bizonyos tulajdonságait. A téma a szokottnál is nagyobb mértékben ürügy a nyakatekert fordulatokkal teli cselekmény lebonyolításához, lökésszerű tovagördítéséhez-taszigálásához. Paradoxonnak fog hangzani, de mintha a darab nagyon statikus lenne annak ellenére, hogy rengeteg meglepetést tartogat a történet, mintha nem lenne igazán tétje, hogy ki, miért és mikor hal vagy nem hal meg, a befejezéssel kapcsolatban pedig úgy éreztem, az előadás véget érhetett volna egy-két jelenettel korábban, vagy éppenséggel egy-két jelenettel később is.

A vezérmotívumot leszámítva nincs igazán részleteiben kibontott, központi téma. Az előadás foglalkozik ezzel-azzal, sőt kifejezetten sokféle világot húz be, de ily módon a csipkelődésig és a kacarászásig jutunk – nem baj, hiszen nevetni mindenki szeret; bár nekem mindig marad némi hiányérzetem, ha Pintér Béla előadásait megpróbálom kizárólag kabaréként vagy bohózatként szemlélni.

Adja magát a magyar egészségügy, de a témából adódóan nem a legalja jut nekünk, nem mondjuk egy vidéki, málló falú kórház, kiszolgáltatott, idős, hozzátartozó nélküli rákbeteggel, kiürítetlen hánytállal. Szívátültetés: Budapest, értelmiségiek a várólista legelején – steril, modern, krómtól csillogó műtőt képzelek ide, békés madárcsicsergést és egyágyas szobákat. Azért az orvostársadalom megkapja a magáét – egy kicsit. Korruptságuk, mindenhatóságuk, megközelíthetetlenségük állítódik pellengérre, különösen az egyik legerősebb jelenetben, amikor a műtét közben komolyzenei koncertekről csevegő orvosok és a páciens gyógyulásáért imádkozó hozzátartozók szakrális-úrimádós festményeket idéző kompozíciót alkotnak.

Aztán van még a Szívszakadtigban liberális értelmiségizés: Enyedi Éva mint Borbély Rebeka nem is annyira elrajzolt karikatúrája a civil szervezeteknél dolgozó, idealista, píszí, öntudatos nőnek. Fél vállra vetett bőrhátizsákjából, virágos szoknyáinak és ruháinak kifogyhatatlan készletéből (jelmezek: Benedek Mari) is süt a világ megváltoztathatóságába, az esélyegyenlőségébe és a Facebook-csoportok hatékonyságába vetett hit. Ami aztán alaposan megmérettetik, amikor arról van szó, hogy be kellene fogadnia amúgy is szűkös otthonába egy értelmi fogyatékos fekete férfit. De azért senkinek se rendül bele ebbe se a világképe, se színpadon, se nézőtéren. És ezen kívül is van még egy sereg divatos téma: a fővárosi fakivágások, a város és a vidék ellentéte, az utóbbi reménytelensége, és persze a menekültkérdés felmerül egy-egy félmondat erejéig.

Leginkább a család van a középpontban, méghozzá – a Pintér-hősök viszonylatában – egy nagyjából normális család, aminek sajátos mikroklímája alakul ki a színpadon, amikor a kórházi jelenetek után átdíszletezik a teret. Szinte kisrealista részletességgel, mérnöki pontossággal van kidolgozva, hogy tud együtt élni ilyen kis helyen egy család: hogy ki hol alszik, ki hova ül, és ki mikor használja a fürdőszobát. Mintha az előadás szívesen elidőzne ezeknél a pontoknál, egy hétköznapibb fajta működésnél, viszont ez a törekvés mégsem tudja rendesen kifutni magát, hiszen mindig „közbejön” valami melodramatikus fordulat. Így aztán a mindennapok visszafojtott indulatainak feszültsége sem tud annyira sisteregni, amiért szintén kár. (Persze azért így is kiderül, ami egyébként is nyilvánvaló: hogy ezek a különböző életstratégiákkal rendelkező emberek minden jószándék ellenére is képtelenek együtt élni.) S valahogy a konfliktusoknak sincs igazán nagy amplitúdója – ez is szokatlan, hogy a Szívszakadtigban nincsen mindent elsöprő, destruktív erő – hiszen voltaképpen egy kabarétréfára van felfűzve az egész előadás. Talán a még több részlet és pepecselés lenne az érdekes, engem például nagyon izgat az a folyamat, ahogy közelednek és távolodnak egymástól a család tagjai, a vidéki és a városi lét, különösen Karcsika felbukkanása után. Vagy a két lány közti párhuzam – mert nem kell ahhoz szívátültetésen átesni, hogy az ember szülei azt érezzék, idegen lett a gyermekükből. A taxis apának mintha megnyugtatóbb lenne az a folyamat, melynek a végén az egyik lányából vidéki néni lesz – sokkal inkább, mint a nevét megváltoztató, Magyarországot lenéző, céklafasírton élő Rozália, azaz Rebeka esete. De ezeket a témákat éppen csak felvillantja a Szívszakadtig.

A színészek egyébként szépen belesimulnak ebbe a világba, a legkiemelkedőbb közülük alighanem Friedenthal Zoltán, aki először Róbert apukáját játssza, a csiszolt modora, választékos beszéde és minden jószándékú sertepertélése ellenére is kényelmetlen érzéseket keltő, nagypolgárian öntudatos öregurat. Másik szerepe az értelmi fogyatékkal élő, kisfiúként és vadállatként is viselkedni képes, szeretetéhes, böhöm nagy Karcsika. Pintér Béla kifinomult orvos-atyaúristen, azaz majdnem teljesen gátlástalan csaló. Thuróczy Szabolcsról annak első gesztusából és a dzsekijéből kiderül, hogy taxis, azaz alapvetően a rendszer gyermeke: jószándékú kispolgár, szerető családapa, ennek az élethelyzetnek a maga határaival. Borbély Rebeka (Enyedi Éva) esetében messze esett az alma a fájától, de inkább csak a külsőségek tekintetében, hiszen a saját családtagjai iránti tolerancia és a saját élete nem vált könnyebbé attól, hogy az elfogadást hangoztatja mindenek előtt. Borbély Emőke eleinte elhaló hangú haldokló, testvéréhez hasonló világképpel (de talán több szenvedéllyel) – és Stefanovics Angélából ugyanilyen természetességgel árad majd a fejkendős-otthonkás néni is. Az elején és a végén még a színházi helyzetre is reflektál, mint egy kis Puck, ilyet se nagyon láttam még Pintér színpadán. Szabó Zoltán Róbertje passzív elszenvedője a színpadi eseményeknek.

De az én szívem néma marad, és a röhögésbe sem szakadok bele.

Hol? Szkéné Színház?
Mi? Pintér Béla: Szívszakadtig
Kik? Pintér Béla és Társulata
Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Stefanovics Angéla, Enyedi Éva, Szabó Zoltán, Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Hajdú Rozi, Hornyák Dóra
Zene: Kéménczy Antal. Dramaturg: Enyedi Éva. Jelmeztervező: Benedek Mari. A jelmeztervező munkatársa: Pattantyús Dóra. Tér: Tamás Gábor. Fény: Varga László. Hang: Belényesi Zoltán. Asszisztens: Hornyák Dóra. Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula. Produkciós munkatárs: Uri Eszter. A rendező munkatársa: Hajdú Rozi. Rendezte: Pintér Béla