Gyakran ér az a tudathasadásos élmény, hogy olyan kortárs, ráadásul fiatal alkotókat látok, akik nem a ma táncnyelvén, s nem is eredeti, saját hangjukon szólnak, ennek tetejébe lejárt szavatosságú üzeneteket közvetítenek.

A minap hallottam egy külföldi kollégától, egy nálunk nagyobb országból, hogy az ő legrangosabb színházi magazinjukban inkább nem írnak arról az előadásról, amiről csak rosszat lehet, mert az még tovább rontaná az eleve szinte láthatatlan táncművészet pozícióját, megítélését. Ezzel a politikával lehet vitatkozni, mert bármennyire hihetetlen is a digitális korban, sok előadásnak még mindig a kritika az egyedüli archiválója, de így az alkotók sem kapják meg a szükséges és fontos visszajelzést munkájukról, ráadásul ezzel mesterségesen torzítják az arányokat is, mintha csupa hűha-előadás születne, mire a sok csalódott néző joggal kérdőjelezheti meg a kritika szavahihetőségét.

De mikor „rossz” egy előadás? Számomra elsősorban akkor, ha nem félresiklott jószándékú igyekezetet látok, hanem alapvetően nincs is mögötte koncepció, tudatosság, gondolat, ha nem beszél és nem szól semmiről – kivéve persze, ha magáról a „semmiről” szól. Az sem menti az alkotót, ha egy szűkebb közönségnek, akár saját rajongótáborának készít előadásokat, nem pedig bárkinek, aki érdeklődve oda vetődik, hiszen ezzel saját magát is beszorítja egy erősen korlátos és egyirányú kommunikációs csatornába. Gyakran ér az a tudathasadásos élmény, hogy olyan kortárs, ráadásul fiatal alkotókat látok, akik nem a ma táncnyelvén, s nem is eredeti, saját hangjukon szólnak, ennek tetejébe lejárt szavatosságú üzeneteket közvetítenek, vagy az univerzális és időtlen témákat nem tudják a jelen kontextusában megnyitni és átélhetővé tenni a nézők számára.

Menyegző. Fotók: Dusa Gábor

A Feledi Project Menyegző című előadása épp egy ilyen, kortárs cicomákba bújtatott, mondandójában és esztétikájában viszont annyira archaikus alkotás, hogy régészeknek kellene vizsgálni, ha nem ez lenne ma a nemzeti együttműködés rendszerének családpolitikája. Gyönyörű és szépen mozgó fiatal nőket és maszkulin erőtől duzzadó férfiakat látunk, a tökéletes heteroszexuális és monogám idillben, melyben burjánzanak a hagyomány-felelevenítésként tálalt, valójában inkább tudatos meggyőződést tükröző, arcpirítóan sztereotip és ómódi női és férfi szerepek.

A címadó Sztravinszkij-zenemű szüneteiben a Zeneakadémia hallgatói élőben keverik a zajzenét a tételek közti „víziókra”, amiről még MZ/X bejelentkezése is eszünkbe juthat a Mézga család kalandjaiból. De túlzás lenne ettől elalélni, mennyire modern és kortárs ez a kompozíció, miközben a színpadon ennek mindenben ellentmondó történéseket látunk. Már a kezdő csoportos jelenetben a moszkvai olimpia megnyitóján, vagy egy phenjani nemzeti ünnepen érezhetjük magunkat, formailag annyira kötött és fegyelmezett az együttmozgás. Négyzet alakban ülünk a műfüves tánctér körül, csakhogy a táncosok a mezsgye négy oldalára tett székeken, a nézőtér egyik felének mindig háttal ülnek, ami inkább kizárja és lekezeli a közönséget, minthogy megnyitna egy közös, egyenrangú teret. A szereplők középen váltogatják egymást, majd szabálykövetőn a helyükre mennek, folytatva a keresztbe-stírölést.

Ez után a neoklasszikus balett-fonóban a fekete randiinget és öltönynadrágot viselő legények (Feledi János, Csizmadia Tamás és Frigy Ádám) kinézik maguknak a szűzies fehér miniruhába bújtatott, de azért csábító vörös rúzst és körömlakkot viselő lányok (Wéninger Dalma, Horváth Zita, Tóth Brigitta) közül az egyiket, aki előbb hűvösnek, közönyösnek mutatja magát, majd cicázni kezd a fiúval, és elindul a párzás izzadságtól cuppogó előjátéka. A cél végig egyértelmű, csak az ide vezető út tér el páronként, mert ugyan nincs egy átívelő narratíva, a három duett egyenként három precíz násztánc-forgatókönyv.

A táncosok szerepet játszanak, már ettől mesterkéltnek érezhetjük a helyzetet, ráadásul idegen civil gesztusok is keverednek a tiszta táncba. Az egyik vőlegény befúrja a fejét a lány dekoltázsába, a lány készségesen és elegánsan pucsít, mindenben alárendeli magát a férfi irányításának, aki kénye-kedve szerint dobálja, rakosgatja, mint egy babát. A nőknek szinte nincsenek is önálló, saját mozdulataik – talán gondolataik se? Persze ugyanez a dörzsölködés és húsmustra megy máig a diszkókban is, azzal a különbséggel, hogy itt a nők még egymással sem kommunikálnak, minden a férfiistenek körül forog, akik közül a harmadikként duettező Feledi a szuperalfahím, akár a titokzatos milliomos A szürke ötven árnyalatából. Még szoft-BDSM motívumokat is látunk a duettekben, melyekben a tánc csupán a „hagyományőrző” dramaturgiának alárendelt mozgásmaszturbáció, hiú és felszínes lubickolás a mozdulatok szépségében, kifinomultságában.

Kísértetiesen hasonló érzésünk lehet Kulcsár Noémi Lolita-koreográfiáját nézve. Ugyan itt a kontextust megadja a regény ismerete, de még így is bőven maradna szabad tér az értelmezésre, valami új elmondására a klasszikus forgatókönyvről, ami durván leegyszerűsítve egy idősebb férfi elítélendő, bár társadalmilag széles körben elfogadott vonzalomra gerjedése egy gyereklány iránt. Ám míg Nabokov képes volt az írói zsenialitás eszközeivel a pedofíliával tetézett kapuzárási történetből kultikus és árnyalt motivációkat bemutató szerelmi románcot alkotni, Kulcsár férfi főhőséből (Csere Zoltán) igazi sugardaddyt csinált – gazdag idős szeretőt, aki szexért cserébe luxussal halmozza el jóval fiatalabb pártfogoltját. Ezt a „Humbertet” primer szexualitásával, popóközépig felhasított, feszes forrónadrágban ringatott csípőjével úgy az ujja köré csavarja az ő pedó-csali Lolitája (Hajszán Kitti), hogy szegény még azt is elfelejti: kiskorúra nem túl erkölcsös ráhajtani.

Lolita. Fotók: Mészáros Csaba

Ha még korcsolya is lenne a lábukon, egy korhatáros Disney on Ice-produkciónak is elmenne, amit a színpadon látunk. A kis hercegnő épp olyan kihívóan flörtöl a domináns férfival, mint Feledi Menyegzőjében a lányok a potenciális vőlegényekkel, szűziesen kelletve magát, miközben minden megtörténik közöttük a színpadon: felváltva térdelnek le egymás elé az orális szexhez, és egy misszionárius pózban mímelt közösülést is látunk. Csere, akire a női táncosok úgy csimpaszkodnak, akár egy interaktív szexhintára, ugyanezt az ellenállhatatlan hímragadozót játszotta el a Vágy villamosában, csak ezúttal inget is vett az asszonyverő atlétájára. Legalább a női szereplők közt van némi interakció, bár az erotikus leszbiduettnek kizárólag a férfi hergelése a célja, ezen kívül csak ádáz rivalizálás és cicaharc megy, az is a férfiért.

A se veled, se nélküled viszonyt egyszerű és közhelyes magamhoz húzlak, ellöklek mozdulatok jelzik, ebben nem lépnek túl a hétköznapi gesztusok nyelvén, míg az ezzel párhuzamos villantós állóspárgáktól túlburjánzó, túlesztétizált mozgásanyag maga az álszent képmutatás, a zokniban pettingelés és a szalvétával megfogott fallosz művészi manifesztációja. Már-már komikus, milyen komolyan veszi magát a neoklasszikus balettelemekből csili-vilire összerakott – és a táncosok által technikailag bravúrosan, csaknem maximális precizitással előadott – koreográfia, miközben a libidó-tartalom ennyire valóságshow- és szappanopera-kompatibilis.

A színpadra belógatott színes, nyárias hangulatú gumimatracok (Bozóki Mara díszlete) és Johnny Cash zenéje a kortárs illusztrációk, amelyektől mainak és modernnek kellene éreznünk az előadást, de ezeknek sincs a hangulatfestésnél erősebb funkciója, nem olvadnak össze egységes kompozícióvá. Mindennel együtt összesen nem mesélnek többet a tiltott viszonyról, sem az ismertetőben írt Vágyról, mint egy hosszabb pornóvideó, melyben minden dramaturgia és még a tánc is csupán ürügy az orgiára, némi fetisizmussal és – a Nemzeti Táncszínház színpadát még meg nem szentségtelenítő – perverzióval fűszerezve. Ilyen esetekben már nem lehet apologetikusnak lenni csupán azért, mert sokan rengeteg munkát és energiát fektettek az előadásba, őszintén és jó szívvel értékelhető eredmény nélkül. Ekkor a kritikusnak igenis lázadni kell, és szót emelni az írásával, mindannyiunk nevében.

Mi? Feledi Project: Menyegző
Hol? MOM Kulturális Központ
Kik? Előadók: Horváth Zita, Tóth Brigitta, Wéninger Dalma, Csizmadia Tamás, Frigy Ádám, Feledi János. Zene: Igor Sztravinszkij, Elektronikus Zenei Médiaművészeti hallgatók – Zeneakadémia. Díszlet-látvány: Feledi János. Jelmez: Henez Mariann, Matisz Gábor. Fénytervező: Stadler Ferenc. Rendezés-koreográfia: Feledi János.

Mi? Kulcsár Noémi Tellabor: Lolita
Hol? MOM Kulturális Központ
Kik? Előadók: Csere Zoltán, Wéninger Dalma, Tokai Rita, Hajszán Kitti, Halász Gábor, Schell Martin, Szarvas Krisztina. Dramaturg: Cseh Dávid. Díszlet és jelmez: Bozóki Mira. Koreográfus-rendező: Kulcsár Noémi.