A magam részéről nem azért mentem a Művészetek Palotájába április 4-én, hogy valami mély és sokrétű művészi élményben legyen részem, hanem látni akartam John Malkovichot. Ebben a tekintetben kétség sem fér hozzá, hogy sikerrel jártam.

Nem volt túl nagy meglepetés, hogy a Tavaszi Fesztiválon látott Just Call Me God című előadás nem ásott olyan nagyon mélyre témájában, és a színházi megvalósítás terén sem volt kifejezetten izgalmas. Legalábbis annak nem, aki látta a 2012-ben, ugyancsak a Tavaszi Fesztiválon bemutatott Pokoli Vígjáték című produkciót. Hogyha őszinte akarok lenni, kicsit erőltetnem kellett az agyam, hogy eszembe jusson, miről szólt egyáltalán az az előadás, végül elolvastam hozzá egy kritikát.

Fotó: Posztós János / BTF

A Pokoli Vígjátékban John Malkovich egy valaha tényleg létező osztrák sorozatgyilkost játszott, aki nőket fojtott meg melltartójukkal. Az előadásban az Orchester Wiener Akademie játszott a háttérben, és két szoprán, Kristen Blaise és Marie Arnet énekelték a sorozatgyilkos áldozatainak szerepét. De akkor is, és most is azt éreztem, hogy minden, ami mozdul, lélegzik vagy hangot ad a színpadon John Malkovichon kívül, az csak ürügy arra, hogy John Malkovich mozdulhasson, lélegezhessen és hangot adhasson.

Azért azt fontos elmondani, hogy a Just Call Me God sokkal nagyobb vállalás, mint a Pokoli Vígjáték volt, dramaturgiailag is sokkal összeszedettebb, kerekebb. A történet szerint egy elképzelt ország katonai alakulata és egy tévéstáb két tagja az ország bukott diktátorát keresik, és a diktátor palotájának alagsorában egy hatalmas koncertteremre bukkannak: itt és most a Müpa koncerttermére. Magyarországon kicsit autentikusabb lett volna, ha a katonák egy szépen megmunkált stadiont találnak a palota alatt – hogy Felcsút helyett mégis a Müpában ment az előadás, annak az egyetlen oka valószínűleg az, hogy az orgonának itt nagyon fontos szerepe van az elsőtől az utolsó percig.

A katonák nézelődnek kicsit a koncertteremben, aztán megérkezik a diktátor, aki John Malkovich, takarítónő jelmezben: otthonka, Crocs műanyag papucs, gurulós állvány. Utóbbiból fegyvert kap elő, aztán hidegvérrel legépkarabélyozza a behatolókat, pontosabban hármat közülük, akik ettől a pillanattól fogva az előadás legvégéig mozdulatlanul fekszenek a színen. Biztosan jó lehet John Malkovich mellett hullát játszani egy óráig, úgyhogy nem sajnálom őket. Két ember viszont életben marad, hogy Mr. Malkovichnak ne magával kelljen beszélgetnie, és hogy aláfestő zene is legyen a jelenetekhez.

A katonák között van egy kántor, aki virtuóz módon játszik az orgonán, ezért marad életben, ő Martin Haselböck, osztrák zeneszerző, az Orchester Wiener Akademie alapítója, aki egyben az előadás zenei vezetője is, tényleg rossz ötlet lenne eltenni az első negyedórában láb alól, úgyhogy elfogadjuk a történetnek ezt a kicsit erőltetett részletét. Azt már viszont kicsit nehezebben lehet megérteni, hogy mikor kikerül az őt fogva tartó, vérszomjas diktátor kezéből az irányítás, miért ücsörög teljes lelki nyugalommal továbbra is az orgonánál.

A zenedramaturgia olyan mainstream, sokat hallott zeneművektől indít, mint például Bach D-moll toccata és fúgája vagy A walkürök lovaglása, aztán átfordul Martin Haselböck disszonáns, nyomasztó kompozícióiba. Haselböck nagyszerű humoráról tanúskodik, hogy mikor a diktátor azt parancsolja neki, hogy játsszon valami szomorút, Haselböck belekezd a magyar Himnuszba.

A tábori lelkészen kívül életben marad még a Sophie Von Kessel által alakított riporternő is, leginkább azért, hogy John Malkovich diktátora valakinek elmondhassa utolsó beszédét. Az ő története nincs is igazán jól felépítve, nem értjük az előadás végére kialakuló Stockholm-szindrómáját sem, ha leszámítjuk Mr. Malkovich személyes varázsát, ez viszont önmagában nem old meg dramaturgiai problémákat.

Ennek a diktátornak ugyanis nincs szerethető, emberi oldala, karikatúraszerűen rossz ember, egy Disney-gonosz, a pszichiátrián van a helye, embertársaitól hermetikusan elzárva. John Malkovich rengeteg energiával és jól adagolt humorérzékkel jeleníti meg a magával szemben tökéletesen kritikátlan önkényt. Mondhatnánk, hogy mindez túlegyszerűsített, közhelyes módja a diktátorok megmutatásának, de ugyanezt a közhelyet, szélsőségességet és egyszerűséget látom akkor is, amikor Kim Dzsongunra, Putyinra vagy Orbánra nézek. Jóllehet, az előadás nem mond el többet a hatalomról, mint azt, ha őrültek kezébe kerül, az nagyon rossz.

Nem szabad szó nélkül elmennünk amellett az apróság mellett sem, hogy az előadás napján tüntetés volt a CEU-törvény elfogadása ellen, és míg a tömeg azt skandálta a Kossuth téren, hogy „ne írd alá, János”, addig a tisztelt köztársasági elnök úr ott ült testőreivel körülvéve a Müpa nézőterén, és megnézte a gonosz diktátorról szóló előadást. És míg a 2012-es előadásban John Malkovich keményen beszólt az akkor éppen napirenden lévő Újszínház-botránnyal kapcsolatban, addig most egyetlen jánosozás sem volt, pedig nagyban emelte volna az előadás hatásfokát.

Így viszont nemcsak Áder János hagyta el atrocitások nélkül a Müpát, hanem én is élmények nélkül távoztam – ha nem számítjuk azt, hogy láttam élőben az egyik kedvenc színészemet, és hogy is ne számítanánk: minden hakniját szívesen megnézem a jövőben is.