A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig.

Értem és szeretem Máté Gábor indulatát minden totalitárius diktatúra, valamennyi embernyomorító és ideológiai alapon embermilliókat elpusztító, huszadik századi rendszer ellen (Vörös, A mi osztályunk, Bihari). Értem és szeretem ezt a korban és földrajzi távolságban hol közeli, hol messzi diktatúrákat hátborzongatóan hazai színekkel és ízekkel bemutató előadásokat. Van köztük egészen kitűnő, a Katona csúcsteljesítményei közé sorolható előadás (A mi osztályunk), s van a szívemhez kevésbé közel álló (Bihari).

Fotók: Dömölky Dániel

A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig. Európa borzalmai után nézzünk körül Ázsiában, mondja Máté Gábor; értem és szeretem, hogy ő így, nagyon színházi nyelven veszi ki részét a keleti nyitásból. Tágítja diktatúra-horizontunkat, a Kamra színpadán emlékeztet arra, hogy az ember megváltását az emberi jogok lábbal tiprásával, semmilyen erőszaktól vissza nem riadva hirdető, 20. századi ideológiák univerzálisan léteztek – és léteznek, tovább élnek, velünk vannak – rájuk ismerünk apróbb-nagyobb jelekből a világon mindenütt – körülvesznek, magukba zárnak és a hatalom engedelmes kiszolgálóivá tesznek. Ha nem vigyázunk… – de Máté Gábor nem fejezi be a mondatot, csak arra kér – kényszerít? –, hogy végiggondoljuk, vajon tanultunk-e közelmúltunkból, a 20. század és a 21. század eddig eltelt éveinek történelméből. Nyilván átgondolt rendezői szándék húzódik meg Máté Gábor fentebb elősorolt darabválasztásai mögött: többek között az köti össze e drámákat, hogy eldönthetetlen műfajúak: fikciós és/vagy dokumentum-drámák; rendezői értelmezés kérdése, melyik megközelítésre kerül a hangsúly. A történelmi tények filológiai pontosságú feltárása az egyik oldalon, a tényekből kibontott, a színpad megkövetelte, elemelt szituációk, de nagyon emberi konfliktusok a másikon. Élő, hús-vér, szenvedő és szenvedést okozó embereket látunk, hallunk, jókat és gonoszokat, ahogy ez a drámákban – s az életben… – már csak történni szokott.

A kortárs szerző, Frances Ya-Chu Chowig drámáját 2012 óta folyamatosan, sikerrel játsszák Amerikában és Angliában. A Katona bemutatója az első, nem angol nyelvű bemutató.

Sivár fémkeret, rácsok, amelyek egyszerre jelentenek lakást, házat, irodát, hatalmas csarnokot, börtönt, utcát és ideggyógyintézetet. Áttört, rideg-hideg fémháló ez, amely mindent körülölel, mindent bezár, s amely alól-mögül nincs menekülés (díszlet: Cziegler Balázs). „Kínai vörös”-ben tartott színpad, amely egyszerre többet is megidéz a köztudatban Kínáról élő toposzokból: cirkuszi porond, apró, alig lakható ház, de a két oldalt felállított nézőtér között, középen, hosszan elnyúló színpadot időnként nézhetem a kínai opera belső terének is, s a konkrét a drámában megnevezett helyszíneken túl még sok más helyszín-asszociáció is felmerülhet. Füzér Anni jelmezei pontosan illeszkednek ebbe az egyszerre nagyon egzotikus és nagyon tragikus világba: az egyenruha-jelleg és a szürke szín dominál, ezért is annyira viszolyogtatóak, nevetségesek – és szomorúak! – az „újkapitalisták” rikító, nyugatiasan gazdag ruhái (mert szerepváltásaik során Szirtes Ági, Dankó István és Bán János ebbe a világba is eljutnak). Nagyon jó Dargay Marcell fémes döngésű, hol ijesztő, hol kínaiasan dallamos zenéje.

A történet majd’ minden eleme ismerős világirodalmi, színháztörténeti előzményekből: az Oidipusz-mítoszt idézi a szülei által halálra szánt csecsemő, aki persze életben marad, felnő és a történet főhőse lesz; a faluból városba kerülő, családja eltartásáért önmagát feláldozó, alantas munkára kényszerült lány a romantikus regényekből lépett elő, de alteregójára ismerhetünk Móricz több szegény ember-novellájában is. És így tovább, a szolgasorból kitörő lány, a váratlanul hihetetlen karriert befutó, a gazdag főnök (politikus, gyáros, stb.) által kiemelt, de végül öntudatra ébredő s a ráosztott szerep megtagadásával, az igazság nyilvános hirdetésével öngyilkos lázadóvá változó hős(nő) alakjai mind össze vannak gyűjtve ebben a történetben, amely ebből következően kevés meglepetést tartogat. Ha nem hatná át ezt az egész történet-közhelygyűjteményt a couleur locale, a kínai valóság olykor egészen megdöbbentő részleteinek megmutatása – a csúcspont az éhínség idején, az 1950-es években dokumentáltan létezett csecsemő-kannibalizmus megidézése –, menthetetlenül a közepes vagy annál is gyengébb kategóriába sorolnám a fiatal, tajvani-amerikai írónő drámáját. A lezárás a mélypont, itt mindenképpen szükség lett volna valamilyen, akár drasztikus beavatkozásra: a Száll a kakukk fészkére zárójeleneteit ilyen direkt formában átvenni már-már amatőr, ügyetlen dramaturgiai megoldás: a lázadó nővérét az elmegyógyintézet kínzókamrájából, az elektrosokkok és/vagy az agyoperáció személyiségvesztést okozó közegéből a halálba segítő fivér alakja sajnos hajszálpontosan idézi fel Ken Kesey 1962-ben írt regényének utolsó lapjait – az indián, aki megöli a lázadásra őt megtanító, immár élőhalottá operált barátját – vagy méginkább a filmváltozat befejezését (1975), s persze eszünkbe juthatnak akár a hazai színpadi változatok is, például a Belvárosi Színházban most is látható előadás.

A Katona előadását az menti meg – mi több, emeli a jó előadások sorába -, ahogyan ezt a nagyon kiszámítható történetet Máté Gábor színpadra állítja a Katona most is egytől-egyig remeklő színészeivel. Az alapkoncepció: az „egy szereplő több szerepet is játszik” -dramaturgia alkalmazása – hatásosan, jól működött már például a Bihariban is –, lehetőséget teremtve a szövegen messze túlmutató karakterelemzésekre, a látszólag nagyon távoli jellemek közötti ívek felfedezésére. Hat színész, tizenkét szerep, gondosan értelmezett leosztásban. Szirtes Ági minden szerepében hiteles: nyomorult falusi szülésznő, pénzsóvár, önző anyós, kéjsóvár nő, majd az üzleti életben akár a legkegyetlenebb módszerekkel is érvényesülni kész, gátlástalan újgazdag. Párja, Dankó István szerepei szélesebb területet ölelnek fel: kisemmizett, szurkosképű, majdnem rabszolga bányász, mindent túlélni akaró falusi kisember, a hatalom által meggyilkolt bátyja galambjainak dédelgetésébe temetkező, kicsiny világában feleségével és gyerekeivel szemben is könyörtelen férfi. De olykor érzőszívű apa is, akinek monoton, de élhetőnek hitt világát éppen lánya fogja tönkretenni lázadásaival. Szörnyen gusztustalan szexuális fantáziája van, perverz erotikus álmairól hosszan beszél, s ez a túlfűtött szexualitás köti össze egyik további szerepével, az újgazdag, kommunista-kapitalista figurájával. Nagyon jó alakítás. Remekel Borbély Alexandra: egyik szerepében ő az örök vesztes, mert Li Napsugár az ő kitörési kísérleteinek gyümölcseit fogja learatni, s a sorozatos előléptetési és magánéleti kudarcok utáni öngyilkossága egy kilátástalan élet logikus lezárása. Rendőrnőként, a kommunista diktatúra kegyetlen smasszereként átkerül a győztesek oldalára, s itt rezzenéstelen arccal vesz részt minden kegyetlenkedésben. Bán János akkor remek, amikor a nagyhangú sikeres életstratégia-tanfolyam vezetőjét alakítja: mindvégig érzékelteti, hogy a harsány vidámság és boldogság mögött súlyos titkok rejtőznek. A wc-pucoló brigád munkavezetőjeként viszont mintha hiányozna számára a karakter megértéséhez valamilyen kapaszkodó – gyanúm szerint ebben nem annyira a színész, mint a kevéssé jól megírt szöveg a ludas. De kárpótolja színészt (és nézőt!) a neki juttatott szexuális aktus(imitáció) remek színrevitele, amely itt jól betölti dramaturgiai funkcióját is, vagyis annak megindoklását, hogy miért lépteti majd elő irodai munkára Li Napsugarat. Dér Zsolt kitűnő választás a kissé léha, nővére által imádott és elkényeztetett, majd lassan megkomolyodó, felnőtté érő fivér szerepében. Akrobatikus mozgásokra is képes – hiszen színésznek készül, a majomkirály szerepét játszaná el! –, de magabiztosan találja meg a megfelelő hangot a tragikus életpillanatokban is, így mind a nyitó bányászjelenet egyik bányászaként is, mind a cselekményt lezáró nővér-gyilkosság jelenetben is pontos, jó.

A legproblematikusabb a főszereplő, Mészáros Blanka helyzete. Ő kizárólag Li Napsugárt játssza, s különböző alakok helyett egyetlen ember fejlődéstörténetét, élettörténetét követhetjük magas színvonalú, minden ízében kidolgozott alakításában. Mészáros Blanka tökéletesen beépült a Katona társulatába, az összjáték a „régiekkel” hibátlan. Li Napsugár átváltozásai, jellemalakulása, az évek múlásával egyre gazdagodó életismeretének hála megszülető újabb és újabb karakterjegyeinek sokszínű megmutatása teszi változatossá alakítását. De az ő alakjában, éppen ebben a folyamatos jellemfejlődésben érhető tetten az időnkénti szerzői elbizonytalanodás is: hiteles a kezdet, az életben hagyott lány menekülése a városba, de nem indokolt, hogy mikor és miért lesz öccse jótevő angyalává, miként az sem, hogy miért ott, és főként miért így lázad fel apja ellen (a rákényszeríteni akart esküvő helyett kiirtja az apja számára mindennél fontosabb galambokat, s magával viszi öccsét a városba). Ismét csak hiteles, izgalmas és jó, ahogy ez az írni, olvasni nem tudó, wc-pucolóként robotoló lány felfedezi, hogy létezik másféle élet is, amelyért azonban kegyetlenül meg kell harcolni. Azok a legkiemelkedőbb jelenetek, ahol Borbély Alexandrával mint a társadalmi ranglétrán való felemelkedés útjára őt rávezető barátnőjével van a színen, mert itt időnként egybe kell mosnia az óhatatlanul durva törtetést, az egyetlen barátnőn való átlépés kegyetlenségét és a gyámoltalan kislány szeretet- és segítségvágyát. De teljesen előzmény nélküli az a profizmus, ahogy az érvényesülésért habozás nélkül a munkavezető (Bán János) nadrágjába nyúl, s kezével elégíti ki a kéjsóvár férfit. Ez a romlottság (?) azután ahogy felvillant, úgy el is tűnik Li Napsugár életútjának ábrázolásából, elfelejtjük, hogy esetleg szexualitása is van e lánynak. Mert innen kezdve egyenes út vezet a céget promotálni hivatott tv-műsorban való szereplésig, majd a kamerák előtt hirtelen rátörő lázadásig, a hatalom manipulációinak és kegyetlenkedéseinek leleplezéséig. A zárlat a diktatúrák jól ismert szabályai szerinti megsemmisítés, a lázadó elpusztítása: az elmegyógyintézet, és a fentebb vázolt, Ken Kesey-től kölcsönzött befejezés.

Mi? Ya-Chu Cowhig: A tökéletes boldogság világa. Fordította: Török Tamara.
Hol: Katona József Színház – Kamra
Kik? Dér Zsolt. eh., Dankó István, Bán János, Szirtes Ági, Borbély Alexandra.
Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Füzér Anni. Zene: Dargay Marcell. Dramaturg: Török Tamara. Rendező: Máté Gábor.