Sarjútüske: valami fájdalmas, de mégis melengetően nosztalgikus kifejezés – és ilyenek ezek a történetek is: mind fájdalmasak és nosztalgikusak szinte kivétel nélkül.

„A világ leggyönyörűbb városa, különösen a Dunáról nézve, a Gellért-hegynél még a villát is leteszik egy pillanatra, úgy bámulnak. Közben szólnak az osztrák népdalok, az élet szépségéről, a boldogságról, én meg állok mellettük a kávéskannával és arra gondolok, hogy nálunk bezzeg csak a sarjútüske böködi a tenyered.” Pásztor Gábor százszavasa – illetve egy részlete – fejezi ki leginkább a Budapesti Tavaszi Fesztiválon bemutatott 100 szóban a Város című est hangulatát. Sarjútüske: valami fájdalmas, de mégis melengetően nosztalgikus kifejezés – és ilyenek ezek a történetek is: mind fájdalmasak és nosztalgikusak szinte kivétel nélkül.

Nagy Dániel Viktor. Fotó: Kálla-Tóth Anett

Az est szöveganyaga három év termése, a Mindspace csapata 2014-ben írta ki először a „100 szóban Budapest” pályázatot, ahová – ahogy a cím is mutatja – maximum 100 szóban megfogalmazott írásokat várnak a fővárosról, az itt megesett személyes történetekről. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál pedig immár három éve illusztrációkat készíttet a 12 legjobb pályaműhöz, három kiemelt írást megzenésítenek, a száz legjobb történetből pedig zsebkönyv készül. Ugyanis évről-évre több mint ezer pályázat érkezik a kiírásra. Nagy Dániel Viktor már régóta elkötelezett híve a projektnek, zsűrizi az alkotásokat, és a Budapesti Tavaszi Fesztiválok alkalmával Szilágyi Csengével városszerte elő is adja a legjobbakat. Idén azonban az autentikus pesti utcákat jó érzékkel a Mozsár Műhely színpadára cserélték, így a tavaszt váratlanul elűző télies idő sem húzta keresztbe a számításaikat.

Ülök tehát a nézőtéren, és azon gondolkodom, hogy vajon Santiago de Chile lakói miképp írhatják le a saját városukat? Ugyanis a 100 szóban a Város ötlete innen, a világ másik feléről származik, ahol 2001 óta minden évben nagy sikerrel írják ki a pályázatot. Ha Chilében színpadra vinnék a százszavasokat, ott is mindenki a könnyeit nyeldesné a közönség soraiban?

Szilágyi Csenge

Budapest ugyanis az elmúlt nyarak, a kimúlt szerelmek, az eltávozott szerettek, a mogorva emberek, a céltalanság, a béklyó, a részegség, a mámor és az émelygés városa. Pest-szag árad még Budán is. Ezek a könnyek azonban nem keserűek, ezek a szavak nem nehéz szívvel mondatnak ki, hanem szeretettel. Így szeretjük ezt a várost, édesbúsan. Nem a lokálpatriotizmus szól az írásokból, hanem a nosztalgia. Emlékekből épülnek az utcák, a terek, az arcok. A sztereotípiák kötött pályáján csikorog és csilingel az disztópia. A magyar néplelket tükrözi ez a melankólia, ez a Budapest blues? Talán. De ha belegondolunk, mi másról is szólhatna egy város leírása, hiszen még a legvidámabb témákat is a mulandóság hímpora borítja: egy randevú, egyfontos találkozás nagyszerűsége vagy a gyermekkor gondtalansága is mind emlék. A pályázó emlékezik az elhunyt nagymamára, édesapára, a vészkorszakban igaz embernek bizonyult prostituáltra, a Duna-parti cipők tulajdonosaira.

Az írások úgy működnek, mint az emléktáblák vagy a buktatókövek. Emellett sokan üzennek a százszavasokkal: a lánynak, aki összetörte a szívüket, a hajléktalannak, aki az életüket mentette meg, a roma hentesnek, aki nem kaphatott helyet a csemegebolt dolgozóinak közös fényképén. Hiszen a városi sokaságban ott van az a szívükbe zárt, de szem elől tévesztett ember, akinek üzenni lehet ezúton, és a közös történetet bedobni egy palackba zárva a hatalmas emberóceánba, hátha célba ér. Sokan pedig azokhoz, azokról beszélnek, akik mellett nap mint nap úgy mennek el, úgy kell elmenniük, mintha nem is látnák őket: hajléktalanok, beteg, idős emberek, bolondok, mozgássérültek, vámpírok és részeg brit legénybúcsúztatók.

Megannyi sarjútüske. Míg egyeseknek a tenyerét böködi az embertelenség, a közöny városi szokása, a szociális gondok, addig másnak szintén a tenyerével van problémája, mégpedig az, hogy viszket. A politikus, forrongó Budapest hevülete azonban csak egy szövegben sejlik fel finoman az esten. Úgy látszik, ez nem része az e fajta városi közbeszédnek. Az elzúgott forradalom azonban annál több írásban megidéztetik, mintha a háború ütésétől még mindig reszketne a város. A légópincék, a belövések, az orosz katonák, a házak romjai mai napig élő történetek, megosztani, kimondani, elmesélni őket szükségszerűség.

Nagy Dániel Viktor és Szilágyi Csenge pedig mesélnek és mesélnek két felvonáson át. Az ő lendületük, energiájuk, játékkedvük is bohókássá és szívhez szólóvá teszi ezeket a történeteket. A rendre megírt csattanók csattannak, a macskakövek koppannak, a bulinegyed lüktet, ahogy ők előadják. Pörgők a párbeszédek, tiszta az ének, élvezetes az előadás. Fekete Ádám dramaturg már az első szöveg kiválasztásával megadja az előadás ritmusát és irányát, ahogy a városban közlekedő embert rengeteg kérdéssel- kéréssel bombázzák, de ő csak tör előre a tömegben, és mindenre csak azt mondja: nem, nem, nem. Szélsebesen visznek előre az első történetek, de talán egy ilyen jellegű, fragmentumokból épülő előadásba kár egy húsz perces szünetet beiktatni. Néhány ismétlődő életérzés kiszűrésével még feszesebb, ütősebb előadás született volna. Ugyanakkor a színészek lendülete kitart a játék végéig, sőt a végjátékban már egymás előadását is nézőként figyelik, és reakcióikkal a közönség lelkesültségét növelik.

Az egyszerű szcenírozás helytálló: két szék, két kottaállvány, azonban a látvány terén a még kevesebb több lett volna. A háttérben ugyanis Budapestről készült képek időnként véletlenszerűen bukkannak fel, semmit nem adva hozzá a szövegek sokszínűségéhez, személyességéhez; főleg úgy, hogy tudjuk, milyen nagyszerű grafikák készültek az egyes történetekhez. A fény-árnyékkal játszó látványelem viszont jól működik. A vetítővászon mögött ugyanis egy Moholy-Nagy László fény-tér-modulátoraira emlékeztető, színes üvegekkel díszített fémszobor kap helyet, amelynek forgó, színes árnyéka megrajzolja a vászon felületét. Bérházak és színes ablakok rajzolódnak ki és forognak saját tengelyük körül, melléjük állva a színészek mint árnyalakok a városban látszanak. Ezt az egyszerű formát a fények gyors váltogatásával élőben megszülető videoklippé is képes változtatni Kazi Roland fénytervező. Ez a fényjáték épp elegendő lett volna, hogy oldja a szó uralmát a színpadon.

Írásom végén előrángatom ismét gondolataim vezérfonalát. Mert lássuk be, a budapesti nézőt, a fővárosi olvasót egy tisztázatlan kérdés még joggal nyugtalaníthatja, mégpedig, hogy mi is az a sarjútüske? A Magyar Néprajzi Lexikon szerint ez a másodkaszálású széna neve. „A levágott vagy lekaszált növényszálak töveiből újra kikelő hajtás. Különösen a lekaszált széna vagy más takarmány tövéről másod, harmad ízben növő fű.” Ennek a tudásnak a birtokában pedig adódik a jókívánság, sarjadjanak újabb és újabb történetek a város testéből, minél többen ragadjanak tollat és próbálják meg tehetségüket, vegyék számba emlékeiket erről a városról, amely különösen a Duna vizéről, egy sétahajóról nézve, a világ leggyönyörűbb városa is lehet. Itt az idő, június 30-áig várják a százszavas pályaműveket.

Hol? Mozsár Műhely
Mi? 100 szóban a Város
Kik? Mozsár Műhely és Manna Produkció
Előadók: Nagy Dániel Viktor, Szilágyi Csenge. Dramaturg: Fekete Ádám. Hang és fénytechnika: Kazi Roland.