Kereken egy hét múlva dől el, kik lesznek az idei Lábán-díj nyertesei. Addig is jó olvasást kívánunk az előadásokat méltató szövegekhez.

A legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó Lábán Rudolf-díj történében még soha nem volt annyi nominált, mint ebben az évben, összesen tizenegy. Pályakezdő fiatalok, jól ismert koreográfusok, a tánc határait feszegető művészek egyaránt képviselve vannak az április elején nyilvánosságra hozott listán. A kiválasztott előadások stílus és művészi ideák tekintetében pedig még az alkotói sokféleségnél is nagyobb szórást mutatnak, híven visszatürözve a kortárs tánc folytonos útkeresését, sokszínű burjánzását. A szakújságírókból, kritikusokból, esztétákból álló független szakmai kuratórium ismét közzétette a díjra aspiráns művek laudációit, melyek honlapunkon jelennek meg elsőként. Az ünnepélyes díjátadóra május 9-én, a Trafóban kerül sor. Ekkor derül ki, hogy ki az a két alkotó, aki a 12. Lábán-díj birtokosa lesz. Az egyik tavalyi nyertes, Goda Gábor, az Artus vezetője így nyilatkozott az elismerés jelentősségéről: „Ez az egyetlen olyan díj, amely mögött nincsen érdek. Nem csak politikai, de szakmán belüli egyéb szempontok sem érvényesülnek. A díjról olyan emberek döntenek, akik nem tartoznak egyik társulathoz sem. Nem olyan, mint az állam által adományozott szakmai kitüntetések, amelyekről lehet tudni, hogy egyik művész adja a másiknak, és a háttérben sejthetők a baráti vagy érdekkapcsolatok. A Lábán-díjnál ilyesmi nincsen. Ami itt szempont lehet, az a szakmaiság és az emberség.

A Lábán-kuratórium tagjai

Artner Szilvia Sisso – újságíró, kritikus
Fuchs Lívia – tánctörténész, tánckritikus
Halász Tamás – tánckritikus, szerkesztő
Králl Csaba – tánckritikus, szerkesztő
Rényi András – esztéta
Százados László – művészettörténész
Török Ákos – tánc- és színikritikus

A laudációkat az előadáscímek szerinti ábécé-sorrendben közöljük.

Concerto. Fotó: Dusa Gábor

Forte Társulat: Bartók: Concerto
Nominált alkotó: Horváth Csaba

„…ki ekével, ki kalapáccsal, tollal…”. Ezek a Juhász Ferenc-verssorok kúsznak elő álmos gyerekkoromat idézve a különös koncertszínház közben, melyet Horváth Csaba jegyez. Eszembe jut, milyen volt, amikor felsőbb utasításra próbáltam értelmezni a hazafiság fogalmát, elképzelni a közösségi jövőt, amikor zászlók helyett csak ezekbe a költői képekbe tudtam kapaszkodni: „kinek karja van, a két kezével…”.

A Concertót nézve ugyanígy vetettem magam az orosz avantgárdot idéző monumentális mozgástablók, a néptáncra emlékeztető nyers dinamika meg a színpadon guruló óriási traktorkerekek után. Személyes és társadalmi történelmem képei vonultak el előttem, újak és régiek, zárt alakzatokban, a félelem, a szenvedély, a siker, a remény és a zuhanás pillanatfelvételei.

A Hungarian Studio Orchestra élő zenéjével, a háttérben zajló tánc szépen feloldozza a „túlzott jelentésekkel terhelt”, sötét tónusú Bartók-művet a szent (programadó) kötelessége alól. Az 1944-ben, emigrációban íródott zene nem eszi meg a koreográfiát és a táncosok sem tekintik talpalávalónak a zenét. A kohászköténybe bújtatott testek expresszív mozgáskórusa önálló tétellé válik a zenei struktúrákba mélyen beivódott többlet mellett. Láthatóvá teszik a hangzásokat, anélkül, hogy a tizenkét táncosnak szándékában állna „eljátszani” vagy lenyomni a hatvan tagú szimfonikus nagyzenekart. Nincs történet, az izmoknak csak a zene szövetével van dolguk, a tánc radikális mellérendelés, amelyen keresztül összerendeződnek jelen állapotaink és előzményeink. Ahogy a zenében váltakoznak a harsány és a dallamosabb részek, úgy a sikító, éles mozdulatokat kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb mozgásszekvenciák követik. Tömegben hömpölyögnek, aztán kisebb csoportokba rendeződnek a három óriási traktorkerék körül, fuldokolnak, magasra törnek, szemükben félelemmel ugrásra készek. Nem félnek a földre esni és van erejük onnan ismét megkísérelni, hogy egy mozdulattal elérjék az eget. A jól instruált káoszból renddé szerveződnek, majd újra széthullanak. Ha úgy tetszik: magányos hősökké forgácsolódnak, majd ismét közösséggé rendeződnek, amely oly nagyra hivatott. Illusztris társaságban nézem az ősbemutatót, az „istenadta nép” között, mely nem tudja mi a különbség Bartók színpadra írt és koncert jellegű művei között, így nyitottan fogadhat bármit, amire itt, a falu szélén ingyenesen lehetősége adódik. Nincsenek esztétikai viszonyítási pontok. A testek zenés színházát csak a saját referenciák, a beremendi domboldal meg a viharos éjszaka koordináta-rendszerében lehet átgondolni. Elég masszív dolgok ezek, ha hazát kell építeni. Mit is kívánhatnánk még? „Hangzavart? – Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz.”

Artner Szilvia Sisso
(Az előadásról ITT írtunk.)

Vonósnégyes. Fotó: Dusa Gábor

Forte Társulat: Bartók: 5. vonósnégyes
Nominált alkotó: Horváth Csaba

A zenei és a koreográfusi „észjárások” kapcsolatának kérdését Horváth Csaba friss Bartók-adaptációi ürügyén azért is indokolt felvetni, mert másfél évtized után is élénken emlékezhetünk 2001-es Mandarinjának botrányos – az örökösök általi, a partitúrába való önkényes „belenyúlásra” hivatkozó – betiltására, majd arra az eljárás ellen protestáló dacból született döbbenetes hatású bemutatóra, ahol a táncmű – a koreográfus és Ladányi Andrea főszereplésével, de immár Bartók híján némán  „szólalt meg” a Műcsarnok tágas nagytermében. Ehhez képest a mostani két munka – a Concerto és az 5. vonósnégyes – szinte hézagmentesen illeszkedni látszik a választott zenei anyagokhoz. Horváth Csaba ezúttal, nem támaszkodhatván készen kapott – és eleve provokatív tartalmú – színházi librettóra, nagyon is a zenei bonyolítással párhuzamosan konfigurálja táncosait: e munkákban csakugyan a zene autonóm eltáncolására tesz kísérletet, ennélfogva ezek a darabok aligha élnének túl egy a Mandarinnal történthez hasonló csonkolást.

Az 5. vonósnégyes esetében ez úgyszólván tökéletesen sikerült. Feltűnő és a kvartett rendkívül szoros zenei szervezettségével analóg, ahogy a koreográfus táncosait azonos értékű eleven testekként kezeli és együtt, egymás közelében tartja: jóformán egyiknek sem enged önálló szabad teret, szólisztikus elkalandozást, miközben egységes kórussá sem állnak össze – mozgásuk legfeljebb ritka pillanatokra rendeződik „kartáncszerű” egyértelműséggel össze. Akár a kvartett műfaja, amelyet épp a minden egyes szólamot jellemző szólisztikus elkülönülés és  a vonóshangszerek egyenértékűségén alapuló összhangzás egyidejűsége tesz az „abszolút zene”  privilegizált formájává, itt is minden tartás, mozdulat, lépés, gesztus óhatatlanul a mellette levőkhöz képest, tőlük elkülönülve és mégis velük szoros egységben születik, illetve ekként értelmeződik. Ezért is nincsenek itt karakterek, rögzült szerepek. Horváth Csaba bravúrosan játszik a finom eltolások, késleltetett ismétlések, mozdulatáttételek, térbeli elforgatások különféle szekvenciáival. Az egyedi testek érintéseinek, ütközéseinek, fölépülő architektúráinak és széthulló közösségeinek robbanékony játéka rendre az élő zenei folyamat ritmusához, lüktetéséhez, a szólamok polifóniájához és frazírozásaihoz illeszkedik. A kétféle szövet – a zenei és a koreográfiai – előttünk megképződő élő szimbiózisa egymás sűrűségét, szervezettségét, konzekvens sajátszerűségét is példaszerű kölcsönösséggel tárja fel.

Hozzájárul a remekmű-gyanús szervességnek ehhez az elragadó élményéhez az is, hogy Horváth Csaba atletikus és minden artisztikus kifinomultságot nélkülöző táncosaival, egyszerű, de karakteres jelmezhasználatával és a koreográfia szögletes mozgáskészletével egységes világot is teremt a színpadon – olyan világot, amely mély belső rokonságot tart a harmincas évek közepén írott Bartók-mű saját szellemi-indulati környezetével. A vonóskvartett öt férfitáncosa félmeztelen, katonai egyenruhákra emlékeztető zöld zubbonyban lép elénk. A hídszerűen építkező karaktertételek során harcias menetelések, groteszk-bajtársias zsánerjelenetek, fojtott-erotikus párviadalok és a kollektív férfimagány szívszorító képei sorjáznak oda és vissza: népzenei reminiszcenciák körformákat hívnak életre, mintegy az archaikus összetartozás tereit villantják fel, miközben a testmozgásba áttett nyugtalan ritmustorlódások a lövészárkok anarchiáját, ádáz, öldöklő kézitusák, akasztások rémképeit idézik fel. Horváth Csaba nem enged a heroizáló romantika és a népies kedélyeskedés kurzuskonform csábításának: indulatos visszafogottsága, a keserű – és olykor ironikus – dac, amely darabjából árad, Bartókéval vetekszik.

Rényi András
(Az előadásról ITT írtunk.)

Between the World and Me. Fotó: Szabó Roland

Valencia James: Between the World and Me
Nominált alkotó: Valencia James

Hosszas, gondos érleléssel hozta létre szólóművét Valencia James, a lassan egy évtizede Magyarországon élő, barbadosi születésű táncművész-koreográfus. A Between the World and Me című produkció karcos, szikár és tartózkodón, nemesen érzelmes vallomás, helyzetjelentés, lakmuszpapír és görbe tükör egy valós és kikerülhetetlen társadalmi jelenségekről még mindig oly fájóan ritkán és még ritkábban igazi kockázatvállalással szólni képes alkotói mezőnyben. Kuriózumszámba megy tehát.

Valencia James, a kiváló táncos hazai koreográfusok előadó-társa, múzsája volt az elmúlt évek során. „Valenciából, a szenvedélyes táncosból és büszke barbadosiból néger lánnyá, két lábon járó csokoládévá, fekete Jézabellé váltam” – fogalmaz a Magyarországon eddig eltöltött időről. Most alkotóként, gondolkodóként is megismerhettük, hogy a székbe szegezzen monológjával. Nominált alkotása roppant érzelmeket mozgat meg, áramoltat színpad és nézőtér között: egyetlen pillanatra sem szűnik meg, halványodik el képeiben az önreflexió, a soknézetűség, a mélyen emberi.

Színi alakja a sztereotípiák, sémák, előítéletek, előfeltételezések keserves kultúrtörténeti útvesztőjéből dugja elő újra és újra a fejét. Felráz és szembesít, a hétköznapok banális és viszolyogtató rasszizmusának fröccsenő sarát, lomha és züllött agyak sztereotípiáit emeli színpadára bölcs és sokat tapasztalt fanyarsággal. A Between the World and Me sokkal több, mint tánc: nagylelkű gesztussal tár elénk olykor szédítő belső mélységeket: vívódást, sebeket – kételyt, ellenállást, választ, reményt és gyógyulást. Valencia James szólójában felsejlik Josephine Bakernek és megannyi kor- és pályatársának alakja és a mulatók, ahol a másmilyennek, a más színűnek a színpadon kívül keresni valója nem volt. Felsejlik az utca forgataga, az arctalan, gyáva verbális gyilkosokkal. És elhangzik a Himnusz a szólista előadásában, mintegy betetőzésként, dünnyögve, dúdolva, úgy, hogy amíg élek, arra én emlékezni fogok. A Between the World and Me egyszerre jó tánc és bátor gesztus: kényelmetlen és magával ragadó, mint minden hiteles vallomás. Egy sokarcú, kiemelkedő tehetségű, sokat tapasztalt, felmutató, de nem ítélkező bátor művészé, önmaga tanújáé, tanúságtevőjéé, akit méltatni öröm és megtiszteltetés.

Halász Tamás
(Az előadásról ITT írtunk.)

Ellenpont. Fotó: Kryštof Kalina

Góbi – Miltnerová – Komárek: Ellenpont
Nominált alkotó: Andrea Miltnerová, Góbi Rita, Jan Komárek

Adott két kortárs táncos/koreográfus, közös munkákra, kooperációkra egyébként is hajlamos alkotó: Góbi Rita és az Angliában született, de jelenleg Prágában élő Andrea Miltnerová. Egymás kvalitásainak fel- és elismerése kitartó érdeklődést eredményezett, amelynek következményei egy táncfilm (Memento Mori, 2014), majd egy közös rezidens program és bemutató (Žďár nad Sázavou, Prága, Budapest).

Góbi és Miltnerová egyfelől – látszólag – Ellenpontok: két eltérő alkat, korosztály és személyiség, a rájuk jellemző tudás- és tapasztalat-mennyiséggel. Másfelől: épp a saját testre, elképzelésekre szabott egyéni táncnyelvek, technikák nyitják meg együttműködésük lehetőségeit. Közös a hullámhossz: a színpadi tér geometrikus struktúrák mentén való „megmozgatásában”, a precizitásra törekvésben és az analitikus gondolkodásban, a redukcióra való hajlamban, a repetitív, lassan (át)változó mozdulatsorok alkalmazásában, a műfajok, művészeti ágak közötti tudatos átjárásban. Ez utóbbit hívhatjuk akár olyan összművészeti látásmódnak is, ahol a mozgásanyag kontextusát alkotó akusztikai környezetet, minimalista fénydesignt egyenrangú alkotótársként – az Ellenpont esetében is – Jan Komárek hozza létre.

A néző külső szemlélő: számára a tánctér fehér négyszöge a megfigyelés laboratóriumi terepe, kísérleti közeg, amely egyben az ott zajló tiszavirág-életű jelenetek szereplőinek élőhelye is. A színpadi terrárium szélein és felette is – pulzálva/kattogva bemelegedő – fénycsövek. Ezek hideg, fehér, tárgyilagos, geometrikus határvonalú sugárzása kombinálódik – a fény ambivalens természetének megfelelően – egy másik, meleg, sárgás, fókuszált fényminőséggel.

A legnehezebb: meglépni azt az absztrakciós szintet, amely közvetíteni képes a tánctér terepén a rovar- és az embervilág közös élettapasztalatát. Ez a viszony ráadásul meglehetősen ellentmondásos: funkcionális designjuk gyönyörködtet vagy riaszt, tömegük sokszor pusztításra ösztönöz. A bogárperspektívához közel kell hajolni – mások a léptékek térben és időben –, be kell lassulni a szemléléshez, változatosságának felméréséhez, vagy éppen hogy fel kell gyorsulni a gyors, apró rezdülések észleléshez.

Ehhez most segítséget kapunk: a precízen kidolgozott koreográfia fókuszál és felnagyít, emberi testre alkalmaz. Gondolat- és mozdulatkísérletek, improvizációs gyakorlatok, rovar-performanszok zajlanak a felkínálkozó emberi testekben. Adottság a testkontroll, a részek tökéletes izolációja: az elemeire szétszedett és működtetett, majd ezekből a részműködésekkel újraépített hibridtest. A cél: felfedezni ennek lehetőségeit, megkonstruálni a számára lehetséges és logikus térhasználatot, mozgásformákat. Robotszerűsége néha ismerősnek tűnik, máskor az emberitől eltérő cseppfolyós, sűrű idődimenziók ráérős, lomha természeti mozgásaiba ragad bele, hogy azután, már egy következő alkalommal, „nem emberi” gyorsaságú végtagrángás, vagy izgatott, vállból indított szárnyverdeső kézmozdulat fusson végig rajta. Jól érzékelhetőek a klasszikus (balett) alapok, de a mozdulatok esztétikuma, technikai „miértje” az ismétlődő miniatűrmozgásokból kibontakozó test- és állapotváltozások összehangolásából ered. Ezek az ösztönös, monoton, lassan és következetesen transzformálódó mozdulatsorok jelentik az emberrel közös nevezőt: két – változó karakterű, mozgáskészletű – lény kommunikál: túlél, felfedezi, bejárja, letapogatja az élettérét, természeti energiáktól (fény, meleg), ösztönöktől (túlélés) meghatározott életciklusa idő- és térbeli határait.

Ami létrejön az egymásra fordított kölcsönös figyelem és az egymástól való tanulás (képességének), az ötletek oda-visszacsatolásának eredménye: keret-, illetve koordinátarendszer, ahol ezek az egymást inspiráló eltérések és azonosságok egy közös alkotófolyamatba csatornázódva képesek egy új minőséget létrehozni.

Százados László

Fekete ló. Fotó: Nagy Zoltán

Nagy Zoltán: Fekete ló
Nominált alkotó: Nagy Zoltán

Szokás mondani, hogy ilyen meg olyan korban élünk… Olyan korban, amikor folyamatosan feladatok és ingerek ömlenek ránk, gyakran csak másodperceink vannak dönteni dolgokról és perceink megtenni azokat. Rohan körülöttünk a világ, és mi jobb híján – vagy mert pontosan ez a rohanás tart minket egyensúlyban – vele robogunk. Ingerlékenyek vagyunk, és a kortárs tánc, miként a színház is, jó érzékkel ingerel minket. Jelekkel, történésekkel, fordulatokkal, prózai és táncmozdulatokkal, beszéddel, zenével, fényváltásokkal, videóvetítésekkel és mindennel, ami folyamatos változásban van. És mi otthon vagyunk a nézőtéren, élvezzük, hogy lám, ültünkben is lendületben vagyunk.

A Fekete ló olyan ritka, mint a fehér holló. Nagy Zoltán koreográfus és Bakó Tamás táncművész ugyanis éppen az ellenkezőjét teszi mindennek. A Fekete ló Bach Máté passiója és egy szirénahang között a csenddel és monotonitással zenél, nincsenek benne sem esztétikus táncmozdulatok, sem színek, sőt, maga a főhős is láthatatlan. Egy fekete alak a homályos térben, négyzetesen és körben mozogva, hosszan, nagyon hosszan – messze túl a normál és a botrányos unalmasságon. A Fekete ló nem cibál magával, és felpattanni sem lehet a hátára. Időt és szabadságot ad. Csak rajtunk áll, mit kezdünk vele.

Egy olyan kortárstánc-előadás, amit joggal lehet unni vagy nem érteni, de metafizikai hangulatú letisztultsága lehetőséget teremt arra a fajta érzékeny szemlélődésre is, amiben bármiféle szorongás nélkül nézhetünk saját létezésünk mélyére. És az sem utolsó mulatság.

Török Ákos

Grace. Fotó: Hód Adrienn

Hodworks: Grace
Nominált alkotó: Hód Adrienn

A januárban a MU Színházban bemutatott Grace című produkció Hód Adrienn eddigi – immár tekintélyes terjedelmű – koreográfusi művészetének kvintesszenciáját nyújtja. Mozgásnyelve, ezt régóta tudjuk, nem akrobatikus mint Frenáké; nem ironikus-pantomimetikus modorban dolgozik, mint Bozsik; nem archaizál és nem játszik enigmatikus jelekkel, mint Goda. Nincs stilizált saját világa, nem épít feszes színpadi dramaturgiára, nem táncosainak tetszetős látványával hat: nem intellektuális, de nem is antiintellektuális: van humora, de nem parodisztikus. A jelzők, amellyel többnyire illetik – asszociatív, zabolátlan, humoros – persze nagyon is találóak: de ez kevés annak érdemi megragadásához, hogy mi tartja össze és teszi revelatívvá és összetéveszthetetlenné azt, amit a színpadon csinál – olyan erőssé és meggyőzővé, amire már a nemzetközi táncvilág is fölfigyelt.

A Grace talán azért válhatott az év egyik legfontosabb előadásává, mert tárgyául ezúttal a táncszínpadot magát – a táncosokat mint kommunikatív emberi lényeket és közös világukat – választja. A színpad sötét mélyéből laza próbaruhában mezítlábasan négyen sietnek előre: Cuhorka Emese, Vass Imre, Molnár Csaba és Marcio Canabarro. A huszonnyolc perc hosszúságúra (!) nyúlt prológ során végig metaszínházban vagyunk: a színészet mibenlétéről, a néző dolgáról, műveltségről, kultúráról, színészsorsról, kiszolgáltatottságról, agresszióról, szexuális deficitekről, emlékezésről, vágyfantáziákról beszélnek. Egy-két perces magánmonológ-töredékek – okoskodások, vallomások, emlékezések, dühöngések – sorjáznak szakadatlanul egymás után, és mindnek a színrevitel a tárgya: hogy aki beszél, mást sem tesz, mint megmutatja, kiadja, felkínálja, árulja és elárulja magát, vágyik erre, de gyűlöli is, míg a közönségnek a zsöllye biztonságos védelmében csupán figyelnie, értelmeznie kell. A darabnak ez a része a leginkább „követhető”: időnként egészen zseniális minidrámákat látunk, ilyen a lövöldöző ámokfutó megőrülése, amely a vezérlő agy és kivitelező izmok megbomlását illusztrálja huszonöt másodpercben.

Hód azonban csavar egyet a metaszínházi kaleidoszkópon: négy, karakteresen eltérő színésze ugyanis szinte végig egyként viselkedik. Felváltva mondják, gesztikulálják illetve mozogják le hol drámai, hol költői, hol vicces futamaikat, miközben a másik három – kevésbé artikuláltan, motyogva és árnyszerűen – ugyanazt produkálja. Együtt közelednek és húzódnak vissza – és minél spontánabbnak tűnik az aktuális vezérszólam, annál bizarrabb hatást kelt a többiek „zöreje”. Mintha nem egy-egy elkülönült individuumot, de nem is személytelen kórust: inkább egyetlen, hisztérikusan ide-oda csapongó organizmust, egy négytestű, négyfejű, négyhangú, mégis közös idegrendszer, közös tudat és közös tudattalan rángatta, önmagában visszhangzó, önnemző és önpusztító homonculust látnánk.

Ezzel a megsokszorozással Hód a folyamatosan áradó szövegelés jelentésfüggönye mögött a testek, a mozdulatok materialitására, a nyers hangok és a tér mindig aktuálisan megképződő intenzitására tereli a figyelmet. A jelentés gazdagsága helyett a jelenlét intenzitására. Innen válik érthetővé a Wayne McGregor TED-előadására való hivatkozás is: Hód ennek a hangzó szövegnek – s benne a brit koreográfus hanggal imitált ritmusainak – „zenéjére” komponálja a Grace első, táncnak nevezhető mozgássorait. Csakhogy a szürke zónába vesző keretjátékból nincs átlépés a voltaképppeni „igazi” színházba, a „tánc” egy könnyebben szerethető, egynemű és áttetsző világába. A darab még negyven percig forog tovább nyelvjáték és meztelenség, intertextualitás és testközöttiség között. A zárókép mindenesetre megerősíti: a négy táncos néhány kecses taglejtés után, immár teljesen lemeztelenedve, kisimultan és egészen kitárulkozva emeli egymás kezét a magasba és fordul a nézőtér felé, hogy himnikus hangok kíséretében kimért, lassú léptekkel visszahátráljon abba a láthatatlanba, amelyből az est kezdetén előresietett. Az előjáték négyfejű művész-hiszterikája a végére gyönyörű testek ritmikus frízévé transzformálódik. Izzadtak, csapzottak, szépek és szabadok: bennük a tiszta jelenlét „beszél” önmagáért. Jó művészet ez: éles fényt vet arra, aminek rejtekezés a természete.

Rényi András
(Az előadásról ITT írtunk.)

Medúza. Fotó: Bogdán Réka

Rózsavölgyi Zsuzsa: Medúza
Nominált alkotó: Rózsavölgyi Zsuzsa

Két éve méltathattam a Lábán-díj kurátoraként Rózsavölgyi Zsuzsa Öreg tó című koreográfiáját, melyet – mint az hamarosan hírleni kezdett – alkotója „nagyzenekari” verzióra dolgozott át növendékei, a Salzburg Experimental Academy of Dance (SEAD) diákjai számára. Az elkészült, nagyszabású mű budapesti fogadására a Trafó vállalkozott. Kivételes élmény volt látni, megtapasztalni a kegyelmi állapotot, ahogy egy háromszereplős kamaradarab – az alkotói ambíció és a körülmények szerencsés alakulása nyomán – nagyszabású produkcióvá formálódik. Látni és belátni az utat, az átalakulást, fejlődést és emelkedést. A Medúza az Öreg tó nyomdokain halad, de attól messzire rugaszkodik, mint béka a kőről. A kortárs táncban, kivált a hazai alkotókhoz köthető produkciók esetében ritkaságszámba menően népes előadói gárdára íródott mű frissességében, újszerűségében töretlen. A vízi világ csodalényeit megkapó képeiben idéző, megformáló, újrafogalmazó koreográfia nagyszabású szerelmi vallomás az evolúcióhoz, a lét végtelen tarkaságához. Képeiben az egysejtűektől fokozatosan jutunk el a folyók, tavak, tengerek mélyét benépesítő, legkülönbözőbb létformákon át saját esendő magunkig. Rózsavölgyi Zsuzsa egyedfejlődési családfája zsúfolásig teli megkapó és szellemes képekkel. A lábak erdejéből formálódó hínár- és koralltenger, a hullámverés borogatta, sodorta apró lények kolóniái, szorgosan tempózó-tekergőző mikroszkopikus lények, cikázó halak sokasága jelenik meg a Medúza színpadán. Szimbolikus a cím: e káprázatos és megjelenésében oly változatos jelenés testének 97 %-a víz. Finoman mozgó membránjai, fátyolszerű testtájai különböztetik meg, választják el szinte csak korpuszát élőhelyétől, az őt körülvevő, végtelen sós vagy édesvíztől: a közegtől, melyben az élet – mint azt jól tudjuk – megszületett.

A Medúza játékos, látványos, elmés alkotás, mely mesél és elgondolkodtat, magával ránt zoomorf képeiben. Szellemessége, fajsúlyos könnyedsége kivételes, ötletei nehezen hasonlíthatók bármihez. Gyermekké tesz és megbabonáz.

Halász Tamás
(Az előadásról ITT írtunk.)

Nem maradtunk abba. Fotó: Kővágó-Nagy Imre

Zebulon Project: Nem maradtam abba
Nominált alkotó: Dömötör Judit, Lévai Viola

Már akkor le vagyunk véve a lábunkról, amikor az Artus kopár színháztermében Lévai Viola – a Zebulon Projekt egyik tagja – ránk nyitja az ajtót és szimplán elkezd lenni, létezni. Nem kell hozzá sok, elég egy laza bejövetel, egy hányaveti beállás meg némi hamiskás szemkontakt a közönséggel és máris történésben vagyunk. Nem, ez nem a bevezető, ez már maga a darab. A Nem maradtam abba szenvedélyes történésgyűjteményének első röpke állomása. A két táncos (Lévai mellett Dömötör Judit) komótos lassúsággal cserkészi be a teret. Mintha nem is táncolnának, hanem inkább keresgélnének, puhatolóznának, gondolkodnának, szinte filozofálnának a mozdulatokkal. És ugyanígy cserkészik be egymást is, ezzel a bolondosan elmélkedő, kedvesen határozatlan, játékos lazasággal. Lévai a nyitottság, a huncutság, a kifürkészhetetlen érzelmek megtestesítője, akinek még a szeme se áll jól, Dömötör a kemény dió, a szikár(abb), racionális(abb) jelenség – jóleső kontrasztban. Ám ő is feltörik egyszer, hogy aztán kacarászva és halandzsázva, jógázva és dalolva, csendben létezve és a létezés csendjében zajongva tökéletesen feloldódjanak egymásban, az ide-oda passzolt jelenlétkoreográfia szuggesztív töredékeiben, mint két sírva nevető, csillogó szemű bohóc, aki legszívesebben soha nem vonulna le a világot jelentő deszkákról.

Az a tradícióvá érett gyakorlat, hogy a táncos nem több esztétikus és technikás koreografált mozdulatok személytelen végrehajtójánál, ennél az új, vagy még újabb generációnál végképp megdőlni látszik. Itt már lehetetlen leválasztani a mozgást az előadó/alkotóról, annyira eggyé válik, összenő, azonosul a kettő. Ez, és az ilyen jellegű koreográfiák tulajdonképpen már nem tovább adhatóak, nem betaníthatóak másoknak. A mozgás, a játék, a stíl mint csontra a hús, mint húsra a bőr tapad az azokat megszülő/kitaláló aktorokra. Egy fiatal színikritikus, Herczog Noémi által pár éve bevezett friss fogalom, az újszemélyesség ma tort ül a kortárs tánc progresszívabb felén, annak is legelevenebb hajtásaiban. Jó szembenézni ezzel, mustrálni az élő tekinteteket, no meg az élő mozdulatok tekintetét. A darab címét jószándékúan kiforgatva: ez se maradjon abba, ha kérhetjük.

Králl Csaba

Selfy. Fotó: Tuza Tamás

Cserepes Gyula: Selfy
Nominált alkotó: Cserepes Gyula

Cserepes Gyula interaktív részvételi kortárstánc-előadása egyszerű. Márpedig az egyszerűség nagyon csalóka tud lenni. Ha rácsatlakozunk, hajlamosak vagyunk a világmindenséget kiolvasni belőle, ha viszont nem érint meg, komolytalan és súly nélküli trükknek érezzük az egészet. A Selfy indíttatása érezhetően az előbbit célozza: kör és spirál, sokféleség – végül a semmi. Ha mindez az előadásban nem is komolytalan, nem ez az erőssége.

A selfie hagyományos értelemben (ha ebben az esetben lehet egyáltalán hagyományról beszélni) egy pillanatfelvétel önmagunkról és a környezetünkről. Hogyan nézünk ki, miközben valahol, valakikkel vagyunk. Cserepes Gyula Selfy-ja (ejtsd: „szelfáj”, alkotói szóképzés, jelentése: „önmagamból képzem önmagamat”) ezzel szemben sem nem pillanatfelvétel, sem nem állókép, a szó szoros és átvitt értelmében is mozgás: mit gondolunk, miközben valahol, valakik társaságában táncolunk. És a táncba a tétlen mozdulatlanságot is beleértjük, hiszen a részt nem vevő, elkülönülő mozdulatlanság (például egy hétköznapi táncos buliban) sok esetben sokkal intenzívebb történés, mint a mozgás.

Cserepes Gyula ugyanis megtáncoltat minket, nézőket – ami megint nem túl bonyolult, noha nem kockázat nélküli találmány. Belemozgat minket a játékosan és ötletesen megteremtett világmindenség történetébe, pontosabban a lehető legteljesebb értelemben szabad teret nyit nekünk, hogy belemozduljunk vagy moccanatlanul álljunk ellen, esetleg egyenesen unjuk au egészet és félreüljünk. Hogy mindezek az alapállások kívülről nézve akár jelentést is kaphatnának, az előadásban teljesen mindegy, hiszen senki nem nézi kívülről. A Selfy erőssége éppen ez: nem csupán lehetőséget, de finoman adagolt fényekkel, zenékkel és Cserepes Gyula folyamatosan pulzáló jelenlétével lendületet is ad, hogy belülről lássuk ezt a folyamatosan változó miniatűr világot, és főként benne magunkat. Tényleg selfie, és ha nem is véresen, de azért elég komoly.

Török Ákos
(Az előadásról ITT írtunk.)

Schrödingerre várva. Fotó: Hevér Zsófia

Timothy and The Things: Schrödingerre várva
Nominált alkotó: Fülöp László

A Timothy and The Things ezúttal is szeretettel, kritikával és szent őrülettel járja körül emberi kapcsolódásaink gyenge pontjait. Ahogy ezt egyébként Fülöp László koreográfustól, a társulat alapítójától, egyben a hazai kortárs tánc új, hétköznapi pszichoterapeutájától megszoktuk. Magasra tette a lécet a 2015-ös Lábán-díjas There is an Elephant in Every Room című munkájával és magasan is tartotta azt. Ismét az foglalkoztatja, hogyan lehet a lelki dolgokról, pszichológiai aspektusokról a tánc nyelvén beszélni, és ehhez a fizikus Erwin Schrödinger népszerű gondolatkísérletét hívja segítségül, a kvantumfizikai értelemben egyszerre élő és halott macska példázatát. Miszerint, ha bezárunk egy macskát egy dobozba, és radioaktív sugárzást eresztünk rá, a doboz kinyitásáig nem dől el, hogy a macska él-e, vagy hal-e. Nos, ezeket az élmacskákat és a halmacskákat alakítják a táncosok, akik a mozdulatok segítségével élve boncolják önmagukat, kifejtik saját és a másik létezésével kapcsolatos kételyeiket és viszonyulnak a közöttük tévelygő Timothyhoz. Aki talán Godot, aki sosem jön, hiszen erre utal a címbeli parafrázis is. Timothy egyébként Fülöp alteregója, aki helyette kérdez, helyette (nem) gondolkodik. A mindent távol tartó, szkeptikus, bár rácsodálkozó fiktív figura – a társulat névadója – minden darabban ott kísért.

Megszállott társaságot látunk a színpadon. Az eddigi duók és triók helyett a Fővárosi Önkormányzat Staféta programjának köszönhetően hat táncos rázza azt a bizonyos dobozt. Fülöp korábbi táncosai, Biczók Anna és Cuhorka Emese mellett Furulyás Dóra, Kelemen Patrik, Marcio Canabarro és Varga Csaba az újak, de jól ismerhetjük őket a NEXT-generáció produkcióiból. Ők mindannyian beszélik azt a táncnyelvet, ami szeret őrjöngve elmenni a falig, próbára teszi a közönség idegeit és nevetőizmait is. Utóbbi egyébként mindig lenyűgöz. Hogyan lehet az, hogy a kortárs tánc, miközben kvantumfizikai egyenleteket old meg, egyfolytában mosolyog? Talán úgy, hogy ennek az „alomnak” jó értelemben véve hiányoznak a színpadi gátlásai, miközben komoly új struktúrákban gondolkodik. Úgy használják a verbalitást is, ezúttal angolul, hogy bár érthető a beszéd, csak a mozdulatok kontextusában értelmezhető, azokból jön, azokból táplálkozik. Dinamikus, filozófiai testkabarét látunk, ami annyiban hasonlít az élethez, hogy akkor csodálatos, ha nyakig belemerülünk.

Artner Szilvia Sisso
(Az előadásról ITT írtunk.)

taking place. Fotó: Tóth Brigitta

Vass Imre: taking place
Nominált alkotó: Vass Imre

Hozzá kell szoknunk, hogy a kortárs színpadi művészet egyre intenzívebben foglalkozik a néző szerepével, a befogadás esztétikájával és újraértelmezésével, nem egyszer úgy, hogy lényegében ez lesz a darab valódi üzenete: a közönséggel és a nézés módozataival való interaktív játék. Vass Imre – két alkotótársával, Vadas Zsófia Tamarával és Szeri Viktorral – ezzel együtt is radikális eszközhöz nyúl, amikor a taking place első részében szó szoros értelemben csak az üres színpadot „beszélteti” hosszan, miközben a publikum hallgat, figyel, és bámul előre a nagy semmibe. E csak füllel látható prológ azonban minden, a nézőt elsőre bizonyára váratlanul erő konceptualista alkotói beállítottság ellenére is olyan inspiráló, vicces és izgalmas, hogy az se adna feltétlenül többet, ha közben akciókkal lenne tele a színpad. A térben elhelyezett apró kis hangszórókból szól a „szózat”, alaposan, ám nem kevés iróniával ki- és átbeszélve nézői szokásainkat és elvárásainkat, amit egy előadással szemben támasztunk. Majd egy idő után vizualizálják is, amit már elmondani se lehet, csupán érzékelni, vagy talán már azt sem: hárman sorozatos helyváltoztatással és mozdulatfutamokkal tömködik be az üres teret, hogy a koreográfiáról, a színpad mágikus voltáról alkotott fogalmaink ne csak az értelmünkhöz szóló beszédben teljesedjenek ki, hanem a mozgás absztrakt önkényében is alámerüljenek. „Ebben a táncban a kezek nem szimbolizálnak semmit.” – közli még az előtérben gépiesen egy hang Vadas hokedlis kéztánca magyarázataként, és ahogy belemegyünk a dolgok sűrűjébe, úgy válik egyre életszerűbbé, ugyanakkor (ön)reflektíven játékossá is mindaz, amit Vass és társai a színház mibenlétéről, az alkotás folyamatáról és a vaskos nézői előítéletekről (annak felszabadító, fájdalommentes lebontásával) közölni akarnak.

„Nem tagadom, Vass Imre darabja tömör értetlenkedést is kiválthat a nézőből, hogy mért pont vele és az alkotás belső ügyeivel foglalkozik, ahelyett, hogy komolyan művészkedne.” – írtam a darabról a bemutató idején. Pedig ha valami, ez az igazán komoly és felelős alkotói hozzáállás. Felnőttnek tekinteni a nézőt, kibillenteni a komfortzónából és részesévé tenni a színház történéseinek. Vass Imre munkája ehhez járul hozzá hatékonyan a maga speciális megközelítéseivel.

Králl Csaba