A fesztivál átszövi a várost, és a hét közepére magába szív ez a szimbiózis, élvezettel fedezem fel az újabb és újabb helyszíneket. Loholni kell és megérkezni, de igazán, beleállni szűgyig a felkínált időbe.

Teszt-napló 1
Teszt napló 2

Azt mondja Rádai Andi, hogy Juli éjjel belázasodott, ezért mégsem tud jönni a TESZT-re. Pedig már becsomagolt, betette a futócipőjét is. Tudomásul veszem, hogy így elmarad a csütörtök reggelre tervezett közös futás a Béga-parton, kipirult képű, csapzott hajú szelfizés, minden. Járulékos haszon az ilyesmi egy színházi fesztiválon, de nem elhanyagolandó. Különösen azoknak fontos, akik az év nagy részében szanaszét élünk és dolgozunk, nemcsak emberileg, hanem szakmailag, például azért, hogy hajnalig tartó termékeny egyet nem értésben menjünk haza. És vannak a váratlan közösségek, mint az, hogy Szerda Zsófival egyszerre loholunk a maroknyi közönségnek előadott Margaretéről a Könnyen elfelejthető dolgokra, amit a színház nagytermében a Feledés követ, így ez a nap nekünk és csak nekünk kettőnknek csupa múltból és kacatból varázsolt színház.

Margarete. Fotó: Petru Cojocaru

Első két alkalommal, amikor a fesztivál-appba kapaszkodó tekintettel tétováztam az utcákon, azt kívántam, bárcsak ugyanabban az épületben lenne az összes performansz, egyik terem a másik mellett, így még elkések, úristen, elkésni a színházból, ahol te vagy az egyetlen néző… A fesztivál átszövi a várost, és a hét közepére magába szív ez a szimbiózis, élvezettel fedezem fel az újabb és újabb helyszíneket. Loholni kell és megérkezni, de igazán, beleállni szűgyig a felkínált időbe.

Janek Turkowski bolhapiacon vásárolt, ötvenes évekbeli amatőr felvételeket vetít, a pávafarokra hasonlító horgolt szőnyeg, amin guggol, nagymamám lakására emlékeztet. Ismeretlen emberek kirándulásait, ünnepeit nézzük együtt, és Turkowski arról mesél, milyen történeteket szőtt az elkapott mozdulatokhoz, elmosódott arcokhoz, míg végül megtalálta a videók igazi tulajdonosát, Margaretét. A nő akkor már nem látott, és talán nem is emlékezett mindarra, amit a tekercsek megörökítettek. Az emlékek, hogy ne váljanak kacattá, tovább vándorolnak ahhoz, aki figyelemmel és szeretettel fordul feléjük.

Könnyen elfelejthető dolgok

Könnyen elfelejthető dolgok – írja Xavier Bobés 1942-es évi kis naptárfüzetének elején, ahová a személyes adatokat szokás bevezetni. Bobés finom vonalakkal rajzolt arca az asztali lámpa fénykörén kívül dereng, keze villámgyorsan jár az ovális fekete asztal fölött. Egy bűvész mozdulatainak pontosságával teríti elénk a bolhapiacról összeszedegetett múltat. Újságok, érmék, tankönyvek, színes pléhdobozokból kipakolt apró tárgyak, fényképek csodálatosan elrendezett káosza, benne a Franco-éra és sok-sok emberi élet. Házasságokat ütünk nyélbe, matekpéldát oldunk meg a gyerekkel, spanyol cigarettát szívunk és konfettit dobálunk egy partyn. Nem-színház ez, hanem maga a színtiszta boldogság.

Feledés. Fotó: Philip Deprez

Melyik a rosszabb, mindent elfelejteni, vagy mindenre emlékezni? Amikor felteszi ezt a kérdést, Sarah Vanhee már kis híján beterítette a nagyterem teljes felületét az egy év leforgása alatt összegyűjtött szemetével. A Feledés anyaga: minden szemétre került tárgy, hang, szó és gondolat. Két és fél órán át rakosgatja elénk Vanhee a sok fölöslegessé vált dobozkát, papírt, üveget, zacskót, lyukas harisnyát, használt teafiltert, felmondja székelési naplóját, az átfutott újsághírek címét, emailjeit. Mint egy túlexponált képen, maga az idő válik láthatóvá. Nem könnyű nézni. Egy néző a végén zajosan trappol át a játéktéren, dühösen szétrúgja az útjába kerülő szemetet – a díszletet.

Artists talk. Fotó: Bíró Márton

Vahnee előadásából feljegyzek egy mondatot, egy újabb váratlan összefüggést: „Ha valami fenyeget, a fal a megoldás.” Előző nap Gianina Cărbunariu előadása, valamint Maya Pelević és Olga Dimitrijević előadása is a fal motívuma köré szerveződött számomra. Az Artists Talkban Cărbunariu folytatja a néhány évvel korábban a Szolitaritásban felvetett problémát (az előadásról lásd Tompa Andrea cikkét a Színház 2014. novemberi számában), a kirekesztés kérdését, ezúttal a művészek felelőssége felől vizsgálva. A színház, ahogy azt ma, Európában ismerjük, burzsoá intézmény, hangzott el a fesztivál első szakmai beszélgetésén. Nem lát ki a falai mögül. Konkrét és valós, illetve kitalált, tipikus történetek privilegizált helyzetükbe zárkózó alkotókról, köztük a nagybányai, úgynevezett street-art projekt művészeiről: a cigánytelep köré építtetett pingált falat szerzői jogvédelem alá vonják mondván, műalkotás, tehát nem bontható le. A falfestést megszervező képzőművész egyetemi tanár készséggel asszisztál a polgármester mesterkedéséhez, és lelkesen szónokol a művészet életszépítő funkciójáról. Csak a telep mellett lakó polgár leplezi le akaratlanul az álszent felszín alatti valóságot azzal, hogy folyton falnak nevezi a street-artot és pedzegeti: össze kéne érnie a fal két végének, mert így még ki tudnak járni a mögötte élő romák… Cărbunariu úgy szerkeszt minden jelenetet, hogy az elegánsra vasalt nyilatkozatoknak megmutatkozzon a fonákja.

Szabadság: a legdrágább kapitalista szó. Fotó: Petru Cojocaru

Pelević és Dimitrijević Szabadság: a legdrágább kapitalista szó című előadása elsőre vidám prezentációnak mutatja magát Észak-Koreáról a szociálisan érzékeny és ezirányúan igen ambiciózus európai turisták szemszögéből. Észak-koreai kirándulásukat mesélik, szuvenírekat kínálnak megvásárlásra a közönségnek, mondván a pénzből észak-koreai gyerekeket fognak segíteni (illetve egyet megvesznek Olgának, aki egyedülálló, meleg nőként Szerbiában nem fogadhat örökbe). Amikor már titokban lefilmezett katonai létesítmények falait és a Google Mapsen általuk felfedezett büntető táborok épületeit mutatják, nyilvánvaló, hogy az egész világmegváltás hoax, hiszen már az egy lejért kínált „autentikus észak-koreai poháralátét” is az volt: fogyókellék. Pelević és Dimitrijević nem is tagadják ezt, szép sorjában elmondják, melyik felvétel a világ mely másik részéről való. Mégsincs ebben átverés. „A fal mindenképp fal, akárhol legyen is.”