A nagyváradi Szigligeti Színház előadása kritikus, fenntartások mellett való tisztelgés Nopcsa Ferenc élete előtt, és az egyik legerősebb aspektusa éppen az, ahogy a történelemmel és az ahhoz való viszonyulásunkkal bánik.
Dömötör Adrienne: Takarodj, te állat!
Gianina Cărbunariu ‒ Bíró Bence ‒ Szikszai Rémusz: Tigris ‒ Stúdió K Színház
Az előadásmód és a színpadról áradó játéköröm élménydús alkotási folyamatról árulkodik. A darabnak javára válik, hogy a társulatok, amelyek előveszik, az adott országhoz, városhoz és a mindenkori jelenhez igazítják a szöveget. Az előadásoknak pedig az tesz jót, ha vagy kitartanak Cărbunariunak a reáliát a nonszensszel vegyítő ábrázolásmódjánál, minél inkább kiaknázva a groteszk humor kínálta lehetőségeket,…
Darvay Botond – Kertvéllesy András: A virágszedés lélektana
Thealter 2021: Nagyváradi Szigligeti Színház: A tigris; Stereo Akt – Füge: Ex Katedra. Tanmesék a '90-es évekből; Böröcz Judit – Pálinkás Bence György: A kis olvasztótégely; Antje Schiffers/Myvillages, Erdődi Katalin, Török-Illyés Orsolya: Dinnyeköztársaság; FAQ Színház: A rét
Performatív gesztus a nézőtéren: ismét lendülnek a legyezők. Az előadásokban továbbra is domináns elem az alkotók érzékeny önreflexiója, emellett megfigyelhető a dokumentarista vonal sokszínűsége; a fikción keresztül a ‘90-es évektől a Dinnyeköztársaságig vezetnek (félre?) minket. Láncot tépni könnyű, na de virágot?
Ha egészséges iróniával és nagy adag lendületes hittel viszonyulunk a világhoz, ahogy azt Tóth Tünde tette a A tigris rendezése közben, valóban sikerül szembesíteni a nézőt önmagával. Állatmesét, cirkuszt, kabarét, revüt nézünk, de, ha jól figyelünk, önmagunkat látjuk, amint kétségbeesetten szórakozunk a pusztulása felé tartó világban.
„Ha felnőnek, a román művészek beköltöznek az állami színházakba, visszaút pedig nincs.” Iulia POPOVICI, „Akik az alternatív színházat építik”, Színház, 2011. január A Piatra Neamț-i Teatrul Tineretului, vagyis a karácsonkői Ifjúsági Színház közelmúltjának és jelenlegi állapotának feltérképezése közben az érdekelt, hogy mit is jelent a színházművészet, milyen ereje van, mi mindent mozgathat meg egy közösség…
Teljes az őrület, csak kapkodom a fejem, egyik szobából a másikba megyek, olvasom a kommenteket, próbálom összerakni a sztorit: az immár szibériai csodamacskává avanzsálódott Mihaelát mindenféle lehetetlen helyzetben kapják rajta, nehéz eldönteni, hogy mi igaz, és mi hírtévé.
Bár Magyarországon már vannak színházak, melyek újranyitottak, és a legtöbb intézmény meghirdette a jövő évad tervét és őszi műsorát, még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy mi fog történni szeptemberben. A környező országok és világ járványügyi adatai továbbra is aggodalommal tölthetnek el minden színházi alkotót és nézőt.
Hogy az állambiztonsági múlt, a megfigyelés, lehallgatás, követési naplók anyagai miért annyira színpadképesek, az a két „műnem” hasonló természetéből következik. Az alapstruktúrák ugyanis nagyon hasonlóak: a néző/megfigyelő sötétben figyel, egy titok kibontakozásának tanúja, a színész/megfigyelt nincs tudatában annak, hogy nézik, megfigyelik, legalábbis a klasszikus drámai/színpadi helyzet konvenciói szerint.
Szabó Attila: Emlékezet, múltidézés, múltfeldolgozás
Performatív múltfeldolgozás – néhány elméleti alapvetés
Szociológiai értelemben a múltfeldolgozás olyan társadalmi funkciónak tekinthető, mely a nyilvánosság számos eszközével megvalósulhat: nyilvános beszédek, parlamenti ülések, szobrok és emlékezethelyek állítása stb. A művészi feldolgozás ilyen értelemben úgynevezett félintrinszikus (félig külsődleges, semi-intrinsic) funkciónak számít: más kontextusokban is megvalósulhat, de ha egy műalkotás környezetében történik, akkor valamilyen lényeges esztétikai tapasztalattal gazdagítja az adott feladat megvalósulását.
Gianina Cărbunariu Artists Talk című előadásáról két rendező, Gáspár Ildikó és Kelemen Kristóf beszélgetett.
