Bár Móricz Zsigmond neve áll a színlapon, a miskolci előadás autonóm mű. (…) Rusznyák Gábor határozottan ragadja ki a regény szövetéből és teszi az előadás vezérfonalává a magyar-zsidó viszony, illetve az antiszemitizmus kérdéskörét.

István-nap két részben – ez a sajátos műfaji meghatározás áll a színlapon. Lehet ezt frappánsan semmitmondónak gondolni, de aki végignézi a miskolci Kivilágos kivirradtigot, tudja: reménytelen volna szikár, egzakt műfaji definícióba sűríteni mindazt, amit látunk.

A Móricz Zsigmond egyik legfontosabb regénye alapján készült előadás tényleg egy István-napi ünnepség története, de a történet maga egy-két mondatban elmesélhető. A frissen menesztett grófi jószágigazgató, Doby István lánya, Annus házasodni készül a gazdag zsidó fiúval, Pogány Imrével. A lány azonban a gróf fiának szerelmében reménykedik, mindhiába – az ifjú gróf mást vesz el, Annus pedig nem akar vigasztalódni Imrével, akit végül gyakorlatilag kidobnak az eredetileg eljegyzésnek elgondolt mulatságból. Közben Doby fia agyonvereti az őt szerelemféltés miatt az ünnepség előtt elverő lovászt. Az előadás az István-nap kis- és nagytotáljaiból áll össze; a kezdetek előtti sürgés-forgás, a vendégek fogadása, a lakoma szélesebb tablóit kisebb-nagyobb csoportok hosszabb-rövidebb párbeszédei váltják. Közben szól a zene, a vendégek egy része alkoholt fogyaszt, van, aki ki is vetkezik önmagából. Vannak, akik a szesz hatása alatt beszélnek, mások teljesen józanul, de nem mindig ez utóbbiak szava tűnik józannak. És nemcsak eszmék cserélnek gazdát, de fiatal férfiak és nők is eljátszanak a párcsere gondolatával (a balhés Doby fiú szinte minden fiatal lánynál, asszonynál próbálkozik, a férjétől teljesen elhidegült Patikusnénál nem kis sikerrel, miközben Annus nővére találkozik ifjúkori szerelmével), s világossá lesz a legtöbb házastársi kapcsolat csendes kudarca is.

Bár Móricz Zsigmond neve áll a színlapon, a miskolci előadás autonóm mű. A szövegkönyvnek az alapművel való összevetése önálló cikk tárgya lehetne; az átírás iránya egyszerűbben rögzíthető. Rusznyák Gábor határozottan ragadja ki a regény szövetéből és teszi az előadás vezérfonalává a magyar-zsidó viszony, illetve az antiszemitizmus kérdéskörét. A magyar lány és a zsidó fiú tervezett házassága (amelyet jó okkal gondol mindenki érdekházasságnak) az összes vendéget reakcióra készteti. Nemcsak a fiúról, illetve magáról a helyzetről, hanem úgy általában a zsidókról, no meg a magyarokról is. A párbeszédek különböző szellemi szinten és eltérő indulatokkal szólalnak meg – így meglepően változatosak, árnyaltak. És mindvégig érezhető, hogy azok az előítéletek, rögeszmék, féligazságok, melyek az idősebb nemzedék monológjaiban és dialógusaiban fogalmazódnak meg, gyökereivé válnak majd a következő nemzedék előítéletektől fűtött, érveléssel már nemigen bajlódó, agresszív magatartásának. Emellett azért sok minden másról is esik szó: hagyományról és haladásról (inkább gazdasági, mint szellemi értelemben), férfiak és nők viszonyáról, az egyéni perspektívák szűkösségéről, reménytelenségéről. És érezzük, hogy ez utóbbi determinálja a szereplők cselekedeteit, gondolatait – az indulatot, az előítéletet, az antiszemitizmust nem valami eredendő gonoszság, rosszindulat szüli, hanem a lehetőségek szegényessége, az egzisztenciák megroppanása, a magánélet kisiklása. Aminek az egyén szempontjából sok oka lehet, ám a kollektív okok nyilvánvalók: a látóhatár korlátossága, az újra, a modernizációra való képtelenség, a változás elutasítása, a kudarcokból fakadó frusztráció feldolgozásának képtelensége. A huszonnégy szereplő mindegyikét megismerjük, legalább egy villanás erejéig, de inkább pillanatfelvételeket látunk, mint folyamatokat, különösebb változások egyikük gondolkodásában sem következnek be.

Több szempontból is nehéz feladatot vállalnak az előadás alkotói. Olyan gondolatokat, érveket kell megmutatniuk, amelyek nem forró vitákban kiéleződve fogalmazódnak meg, amelyeket a szereplők általában nem egymással szemben, hanem egymástól függetlenül (vagy éppen egymás mellett elbeszélve) mondanak el – éreztetve az érvelésben meglévő igazságokat, féligazságokat, jóhiszemű tévedéseket és rosszhiszemű hazugságokat is. Eközben a néző számára is érdekessé kell tenni rengeteg szereplőt – olyanokat is, akikről csak egy-két jelenetben tudunk meg valamit. Nem könnyű elkerülni, hogy a játék statikussá váljon, az elhangzó mondatok száraz, nehezen követhető gondolatfutamoknak tűnjenek. Főként akkor, ha a rendező nem az egyszerűbb utat választja: nem ábrázolja karikaturisztikusan a szereplőket, nem ironizálja, nem teszi idézőjelbe szavaikat és beszédmódjukat, s nem hajlik az abszurd túlzás, illetve a blődli irányába sem. Az előadás különleges erénye, hogy így is sikerül a szereplők gondolatait, sokszor csak látens vitáit nem csupán érdekessé, de kortársi értelművé is tenni. Ráadásul úgy érezzük az eszmecserét mainak, hogy Rusznyák Gábor nem él a direkt aktualizálás, az egyértelműsítő szándékú kiszólás kézenfekvő eszközeivel sem.

Az előadás hatásmechanizmusa ennél sokkal komplexebb. Miközben az egyes szituációkban, párbeszédekben a színészek realisztikusan formálják szerepüket, több rendezői eljárás teatralizálja a játékot. Khell Zsolt díszlete illúziókeltően teremti meg a vidéki kúriát, de már a játék kezdetén elkezd kicsit forogni, megmutatva a további helyszíneket, s utalva egyszersmind önnön díszlet voltára is. Később egyre többet forog, aminek természetesen a pragmatikus funkciója az elsődleges, hiszen így lépünk egyik színből és egyik párbeszédből a másikba, így váltunk a tablóképek és a kisebb csoportok dialógusai közt, de ez a hol felgyorsuló, hol lelassuló mozgás a játék dinamizmusát is biztosítja. A realisztikus fogalmazásmód sosem közelít a naturalizmus felé, a túlzásokat többfajta stilizálás helyettesíti. A lakoma gigászi méreteit például nem az eszem-iszom látványos prezentálása érzékelteti, hanem az, hogy miközben az egyes fogásoknál forog a szín, az előtérbe kibotorkál a lakomát vezénylő Malvin, s tájékozat bennünket, nézőket a fogásokról és a felhasznált rengeteg alapanyagról. Láthatunk színházi értelemben ambivalensen interpretálható jeleneteket (például Annus és Kádár Pista cicázását, amely értelmezhető ugyan a szereplők közti játékként, de úgy is, hogy a legátust játszó színész az adott szituációban valóban egy macskát jelenít meg). Másfajta stilizálás észlelhető egyes színpadi képek sajátos elrendezésénél. Azoknak a jeleneteknek a párbeszédtechnikája, amelyekben a nagyobb csoport több apró, párbeszédet folytató csoportosulássá rendeződik, lényegesen eltér a hasonló, elemeire bontott tablókat gyakran színpadra vivő Mohácsi János megoldásaitól. Míg Mohácsinál e jelenetek iróniáját általában az együttes párbeszédek gyakran abszurd módon egymásra halmozott kakofóniája adja, addig Rusznyáknál mindig egy központi párbeszédre fókuszálunk, ám egy másik, háttérben hallatszó dialógus részeit gyakran belehalljuk a folyamatosan figyelt beszélgetésbe. És ezek a hátulról elhangzó dialógusrészletek „véletlenül” mindig a központi párbeszédben feltett kérdésre adott cinikus válaszként, vagy ahhoz fűzött otromba kommentárként értelmezhetőek. Vagyis miközben az egyes párbeszédek teljesen valóságosak maradnak, a rendezői eljárás mégis teátrálisan stilizálja, kajánul idézőjelbe teszi az egyes mondatokat. S ha már Mohácsi Jánost említettem, érdemes megjegyezni, hogy a rá jellemző sajátos színházi nyelv legfeljebb nyomaiban érzékelhető az előadáson. Mindössze egyetlen szereplő, a Jegyző beszédmódja emlékeztet valamelyest a Mohácsi-előadások szereplőinek beszédmódjára, de ez is inkább csak egyetlen elemében, a tréfásnak szánt kommentárok vég nélküli ismétlésében fedezhető fel. Az utolsó jelenetben pedig egy gesztus megidézi Mohácsi színháztörténeti jelentőségű kaposvári Csárdáskirálynő-rendezését: mielőtt a fináléban a férfiak elénekelnék az operett népszerű, refrénjében az előadás címét megidéző betétdalát, a nők azt a szövegváltozatot éneklik, amelyet Mohácsi a kaposvári változatban alkalmazott („Kvittek vagyunk mi már…”).

Fotók: Gálos Mihály Samu

Ha ez utóbbi csak gesztus is, maga a muzsika annál fontosabb az előadásban, a legfontosabb „kaposvári örökség” pedig bizonyosan Kovács Márton, aki a játék atmoszféráját alapvetően meghatározó zene szerzője, és aki az első felvonás végétől szereplőként is a színen van. A muzsika már korábban sem csak hangulatteremtő erővel bír; előfordul, hogy egyes szereplők a reálszituációkból kilépve, dalolva vagy zenei effektusokat imitálva emelik ki a játék fontos mozzanatait (például Imre és Annus találkozását). Az igazi teátrális fordulat azonban az első felvonás végén következik be, amikor az orvos megállapítja az agyonveretett lovászfiú halálát. A fiút Kovács Márton játssza, aki a diagnózis kimondása után felül, majd hegedülni kezd. A második felvonásban azután véres fehér ingben járkál a többiek között, ő húzza a talpalávalót, minden didaxis nélkül haláltánccá lényegítve az István-napot. Az utolsó képben, miután a „Jaj, mamám”-at elénekelték, a szereplők a szín hátsó részébe szivárognak, ahol sötét van, és sűrűn hull a hó, az üresen maradt előtérben pedig már csak a játék folyamán fokozatosan kihelyezett mécsesek világítanak.

Ekkorra a szereplők már átöltöztek. Kezdetben mindenki Tihanyi Ildi korabelinek tetsző, az adott típust, illetve az általa képviselt társadalmi kasztot pontosan jellemző jelmezeit viseli. Ám a második rész folyamán a szereplőkre mai szabású ruhák kerülnek – nem egyszerre, valamilyen váratlan fordulat után, hanem szépen, fokozatosan cserélődnek le a viseletek, hogy az előadás végére ne csupán gondolati, hanem vizuális értelemben is a mába érkezzünk el. Nincs ebben semmi erőszakoltság: az idősíkok metaforikus kezelése teljesen összhangban van a mondanivaló jelen idejűségének érzékeltetésével.

Ahhoz, hogy ez elmondható legyen, nem elegendő a nagy műgonddal és szakmai tudással megépített rendezői konstrukció; az előadás hatásának meghatározóan fontos komponense a kimagasló színészi munka. Ami nemcsak azt jelenti, hogy a szokatlanul nagy számú szereplőgárda minden tagja a helyén van, hogy egyetlen disszonáns szó, hamis hang nem hangzik el az este során, még a legkisebb szerepekben sem, hanem azt is, hogy a társulat kivételes koncentrációval dolgozik együtt csapatként (ami előfeltétele annak, hogy a  dialógusok ne csússzanak el, hogy az előadás ritmusos, dinamikus maradjon). És a csoportokból kiválva építi fel mindenki a maga szerepét. Van, akinél ez csak másodperceket jelent, teljes sorsot, nagy íveket pedig senkinél sem látunk, mégis úgy érezzük, igen sokat tudunk meg az egyes figurákról.

Gáspár Tibor Doby Istvánja, miután menesztéséről értesül, gyakorlatilag két rosszullét között magába süppedve tölti az estét. Gyakran csak pillantásai, tétova gesztusai reagálnak a történésekre, máskor kénytelen azzal foglalkozni, amivel nem szeretne, vagy éppen a figyelmét próbálja elterelni arról, ami történni fog. Gáspár különleges erővel van jelen a színen; Doby beszédes hallgatása, pöfékelése, reményvesztése, észrevétlen pokoljárása akár a társadalmi haláltánc metaforikus leképezéseként is értelmezhető. Másféleképpen ugyan, de szintúgy a jelenlét ereje jellemzi Czakó Julianna alakítását. Annus szüntelen sürgés-forgása – ahogy a vendégekre vár, az előkészületeket felügyeli, családja bajaival foglalkozik – csak palástolása izgatottságának és az ifjú grófhoz kötődő reményeinek (amelyek beteljesülésén alighanem egész élete múlik). A színésznő ezt a feszültséget sűríti apró gesztusokba, a hanglejtés kisebb változásaiba, a mozgás szaggatottságába. A remények megsemmisülésekor pedig érzékletesen játssza el azt a lélekállapotot, amikor az indulatok elsodorják az észérveket; nem előre megfontoltan, hanem szinte ösztönösen rombolja le a Pogány Imrével kötendő házasság légvárát. Imrét Bodoky Márk vonzó, rokonszenves és valóban szerelmes fiatalembernek játssza, aki mintha nem is figyelne arra, amit a háta mögött mondanak róla. Ám több gesztus utal arra, hogy ez tudatos magatartás, hátterében az asszimiláció görcsös kényszere áll, s a színészi játék szépen érzékelteti a rádöbbenés folyamatát, annak megértését, hogy bármit tesz, vendéglátói sosem fogják befogadni. A régi vágású férfiak tablójának legszínesebb alakja a Harsányi Attila által megformált Jegyző. Harsányi úgy él a többieknél stilizáltabb beszédmodorral és direktebb humorral, hogy közben teljesen realisztikus portrét rajzol a látszólag mindenki által kedvelt, ám helyét sehol nem találó, tönkrement házasságából kilépni nem tudó, ambíciók nélküli, cél nélkül tengő-lengő értelmiségiről. Fandl Ferenc (Szalay Péter) és Szatmári György (Péchy Lajos) úgy teszik rokonszenvessé a vidéki vállalkozó, illetve a tekintélyes értelmiségi minden rossz szándék nélküli, a provinciális lét állóvizében magukat jól érző prototípusait, hogy közben pontosan jelzik gondolkodásuk előítéleteket keltő és passzivitásra késztető hatását. Varga Zoltán szikár, öntörvényű embernek mutatja az Ispánt, aki ösztönösen érzéketlen a mások baja iránt; felelősségteljesnek tűnő gondolkodását enyhén komikussá teszi, hogy a vacsorán elfogyasztott disznóra nagyobb részvéttel tekint, mint az egzisztenciális válságba került Doby családra. Másképpen öntörvényű Szegedi Dezső szótlan Postamestere; hallgatása már-már bölcsességnek tetszik, amíg ki nem derül, hogy csak az otthoni pokolból menekül a társaságba.

A nagyhangú férfiak az asszonytársaságban rögvest megszeppentnek tűnnek – de sejthető, hogy ez is a társasági szerep része. A feleségek jussa a szabad zsörtölődés, ami mégis beletörődést jelent a férfiak életvitelébe. A színésznők szépen egyénítik az asszonyok egymással gyakorlatilag azonos sorsú típusait: Nádasy Erika Dobynéja vaskézzel próbálja irányítani a háztartást, és egyre ijedtebben észleli, hogy minden kicsúszik a kezei közül. Seres Ildikó Szalaynéja csendes méltósággal hallgat, figyel és cselekszik, alig észrevehetően irányítja urát – érezhetően övé a központi szerep a társaságban. Szirbik Bernadett Fricije szeretethiányát fojtja folyamatos, ingerlékeny zsémbeskedésbe. Gyerekkori szerelme – a Lajos András által ifjúkorába visszahelyezkedni hiába próbáló, fokozatosan elbizonytalanodó embernek láttatott Schöller Karcsi – színre lépésével rövid időre igazi szenvedély költözik az asszonyba; a színésznő szemléletesen láttatja, ahogy a reménytelen fellángolás gyorsan kihuny. Az egyetlen valóban tevékeny nőalak Máhr Ági Malvinja, aki mindenéről lemondva szinte cselédként dolgozik testvére és rokonai mellett; ő a tettvágyát fojtja a házimunkába. Az alakítás igen erős pillanata, amikor rádöbben, hogy becsapták, és a családfő menesztése után ő kerül teljesen kiszolgáltatott helyzetbe.

A fiatalok egyszerűbb esetek, nincs hajlandóságuk arra, hogy nagy kérdésekről filozofáljanak; máról holnapra élnek, boldogságukat keresik, agresszivitásuk a védteleneket sújtja. A prototípust Doby Péter jelenti, akit Simon Zoltán szinte egyetlen lendülettel játszik – durva, adrenalintól fűtött ficsúrnak, aki a gyengébbet erőszakkal, az erősebbet aljassággal gyűri le. Antiszemitizmusa sem elvi alapú: a zsidók ideális célcsoport indulatai levezetésére. A jövő pogromjainak hangadója lehet ő, s társai is lesznek – talán éppen Molnár Sándor Tamás faragatlan, a társaságban ide-oda csapódó Gazdasági gyakornoka, vagy Farkas Sándor magánéleti frusztráltsága miatt agresszivitásban feloldódó Patikus segédje. A fiatal lányok is kiábrándultak: Prohászka Fanni gyakorlatilag egy jelenetben festi meg a komolyabb perspektívákról már lemondott, e közegben magát idegennek érző, csak a jelennek élő sváb Nevelőnő portréját, Tenki Dalma pedig a Patikusné folyamatos sodródásán keresztül mutatja meg a csődbe ment házasságából kiutat nem találó nő talajvesztettségét. Az egyetlen naivnak tetsző ifjú a legátus, aki idegenként csöppen a társaságba, így eleinte kicsit a néző is az ő szemével látja a többieket. Feczesin Kristóf közel is hozza hozzánk a fiú alakját, hogy aztán a lerészegedés fázisainak érzékletes bemutatásával távolítsa el tőlünk, sejtetve, hogy rövidesen Kádár Pista is beilleszkedhet az ifjabb Dobyhoz hasonlók közé.

A színészi alakítások együttese megrázó és elgondolkodtató képét adja a süllyedő, haláltáncot járó világnak, s anélkül, hogy bármit szánkba próbálna rágni, megérezteti, hogy ugyanezt a táncot járjuk azóta is. A diagnózis nyilván vitatható, az viszont tény, hogy hasonló formátumú és hasonló szakmai tudással színre vitt bemutatót ritkán látni magyar színpadon.

Mi? Móricz Zsigmond: Kivilágos kivirradtig
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Gáspár Tibor, Nádasy Erika, Czakó Julianna, Bodoky Márk, Szirbik Bernadett, Harsányi Attila, Fandl Ferenc, Seres Ildikó, Lajos András, Simon Zoltán, Szatmári György, Máhr Ági, Farkas Sándor, Tenki Dalma, Feczesin Kristóf, Varga Zoltán, Prohászka Fanni, Hajdú Imelda, Szegedi Dezső, Molnár Sándor Tamás, Márton B. András, Molnár Anna, Kerekes Valéria, Kovács Márton / Díszlet: Khell Zsolt / Jelmez: Tihanyi Ildi / Zene: Kovács Márton / Rendező: Rusznyák Gábor