Gyengéden gúnyolódik, szemérmesen rajong; érzelmessége frivol, romantikája keserű, istenkeresése profán. Szinte sosem „győz a jobbik”, de el sem bukik nemtelenül.

Milyen jó volna most Stoppardul írni. Könnyeden, szellemesen, sziporkázóan – okos érzelmességgel. Bonyolult jelenségeket pofonegyszerű, ám meghökkentő példákkal  megvilágítani, hogy egy nyílt tekintetű óvodás is értse a Nobel-díjasok tudományos felfedezéseit. Frappánsan és élvezetesen kibontani rejtett történelmi, társadalmi és lelki összefüggéseket: tört fényben plasztikusan láttatni a dolgok visszáját (és csak ritkábban a színét). Jó volna.

Tom Stoppard 2012-ben. Forrás: The Huntington Theatre Company

Láthatóan két dolog érdekli Stoppardot szenvedélyesen: egyrészt az ember, másrészt minden más. Sokáig tűnhetett úgy, hogy ez a mindenmás oly mértékben nyűgözi le és bűvöli el, hogy az emberre nem marad elegendő figyelme. Valójában ez sosem volt igaz. Az egyiket mindig is a másikban kereste, amaz visszfényében és összefüggéseiben mutatta föl emezt. Akik korábban kizárólag „agyas” szerzőnek titulálták (és nem feltétlenül dicsérőleg), mára többnyire felülvizsgálták ezt a nézetet. És persze az ő írásának tónusa is változott, egyre nyilvánvalóbban mutatkozik meg a csillogó felszín rejtette lírai, árnyékosan érzelmes alkat.

A szentimentalizmus ellágyulásától azért ne féltsük! Ízlése és legendás humora ettől megvédi. Nagy hajlama van az iróniára, tán a szarkazmusra is, ugyanakkor mindenfajta cinizmus távol áll tőle. Humora hol fényes-derűs, hol letargikus-borongós, de sosem áporodott, sosem gyilkos-kegyetlen. Ha kifigurázza is, nem teszi lekezelően nevetség tárgyává vígjátékai negatív figuráit sem. Általában: nem nézi le a hősöket – következésképp olvasóit vagy nézőit sem –, nem tapos bele az önérzetükbe.

(a nagy utazás)

Nem lelni olyan Stoppard-művet, amely akár a legfáradságosabb kutatói mélyfúrás után is „önéletrajziként” volna körbemutatható. Ugyanakkor az utazás, a partravetettség, az idegenség mint létmeghatározó állapot – hozzá a véletlen sorsalakító szerepe – gyakori mozzanat, ha úgy tetszik, folyamatosan jelenlévő elem az írásokban. És a teljes kép – a szereplők történetének ködbe vesző kezdete vagy valódi természete – gyakran apró, nehezen összeilleszthető mozaikkövekből épül. Mindez csöppet sem meglepő, ha felidézzük az eltelt nyolcvan év első egytizedét.

Épp húsz éve lovaggá ütött hősünk, akinél angolabb drámaírót keresve sem találni, egy csehszlovákiai  kisvárosban született Tomaš Straüssler néven. Nem egészen kétévesen Szingapúrba, újabb két év múlva pedig Indiába költözött – csöppet sem jókedvében: a zsidó család először a németek, majd a japánok elől kényszerült menekülni, s a második exodus alkalmával a hátramaradt családfő oda is veszett. A megözvegyült édesanya 1945-ben férjhez ment egy Darjeelingben szolgáló angol tiszthez, így a még mindig csak nyolcéves Tomaš már Tom Stoppard néven kötött ki Nagy-Britanniában. Érdekes adalék, hogy élete első négy évéről – valós családi hátteréről, származásáról, apja halálának pontos körülményeiről – csak hosszú évtizedekkel később, világhírű íróként tudhatta meg a legfontosabb részleteket.

(úr ír)

Noha minden vitán felül az egyik legintellektuálisabb brit színi szerző, a hivatalos oktatási intézményektől már tizenhét évesen elköszönt, és nagyjából azóta az írásból él. Mindenevő bristoli újságíróként kezdett, majd a zsongó-bongó hatvanas évek derekán költözött az izzó levegőjű Londonba. Olykor kicsit könnyedén vette a feladatát: előfordult, hogy az „utca emberével” készítendő riportokat füstös büfébeli magányában agyalta papírra. Legstoppardibb újságírói teljesítménye azonban az volt, amikor nagy londoni színházi körképében a megfelelő ár-érték arányt kutatva sok szempontot vizsgált (ruhatár, büfé, jegyár per előadáshossz stb.), mindössze az előadások minőségét hagyta figyelmen kívül.

Már az ötvenes évek elején írt rövid hangjátékokat, és 1960-ban egy tévéjátéka is elkészült, de majd’ harminc éves lett, mire első színpadi sikerét elérte (ez arrafelé viszonylag későinek számít). Igaz, a Rosencrantz (mert az volt a darab) egyenest be is vitte a színházi panteonba. Bár szokás váratlanul jól sikerült diáktréfának is tekinteni, emlékeztetünk rá, hogy a Rosencrantz és Gulidentern halott hosszú évek alatt, számtalan változaton keresztül érlelődött azzá, ami: ennyiben máris tipikus Stoppard-mű. Hisz a későbbi évtizedek egész estés darabjai között csak a legritkábban telt el négy-öt évnél rövidebb idő.

(egy tisztelettudó élősködő)

Ennek egyik oka, hogy – amint több interjúban is elmondta – nehezen találja ki (meg) a történeteket. (Mellesleg a Rosencrantz alapötlete is akkori ügynöke fejéből pattant elő). Sokszor fordul elő, hogy egymásra hangolódó gondolatok, jótékonyan gabalyodó problémák motoszkálnak benne, drámai alakok öltenek testet a fejében, de a cselekmény csak nem akar jönni. Ilyenkor jó, ha van mire támaszkodni. Korai darabjainak jelentős hányada létező (sőt: közismert) művekre „ül rá”, népszerű történeteket fordít ki. Nem a Rosencrantz az egyetlen ilyen. A Travesztiák gerincét többek közt Oscar Wilde Bunburyje adja, az Agatha Christie-féle Egérfogó nélkül sosem születhetett volna meg Az igazi Bulldog hadnagy és így tovább.

Talán ennek a kiváló szerzői vérszívó-képességnek köszönhető, hogy idővel a filmipar is elsőrangú adaptálóra lelt benne. Könyvek tucatját dolgozta át a vászonra vagy a képernyőre. (A nap birodalma, Enigma, Anna Karenina stb.)

Mindenesetre a drámaíró Stoppard messze nem csak „sorvezetőnek” használja elődei és kortársai műveit. Pazar parazitizmusának jóval mélyebb és szélesebb rétegeiben gyönyörködhet a figyelmes közönség. Hosszú tanulmányokat lehet (és érdemes) írni arról, miként dolgozza bele darabjai anyagába évszázadok szellemtörténetének szemcséit, morzsáit, kiadósabb szeleteit.

Legutóbbi hangjátéka, a Darkside teljes egészében felhasználja a Pink Floyd legendás albumának zenéjét. Igaz, itt a felkérés eleve erre szólt. Még a Dark Side of the Moon megjelenésének évében, 1973-ban keresték meg az ötlettel, de akkor nem jutott semmire. A negyvenéves jubileumra, 2013-ban azonban előállt egy afféle filozofikus (filozófiai?) vígjátékkal, amelyben – jó szokásához híven – a nietzschei és kanti gondolatokat ugyanúgy játékba hozza, mint a modern játékelmélet néhány alapproblémáját.

(a kutatásban nem ismer tréfát)

Az írás nála hosszú-hosszú hónapok (inkább: évek) anyaggyűjtésével indul. Mintha szerzőnk valaha réges-rég elhatározta volna, hogy a világ szorgos felmérését a drámaírói foglalkozás és státusz fedésében végezheti a legzavartalanabbul. Szellemi éhsége és ínyencsége nem ismer (műfaji) határokat.

Különös örömét leli abban, ha a felkészülés nehéz hónapjai után végül könnyeden tálalhat súlyos kérdéseket, ha a természettudományok, a filozófia, a politikatörténet, egyéb „komoly” területek – és, igen: a mondén popkultúra – csúcsteljesítményeit vagy napi aktualitásait egybegyűjtheti és elegáns fogásokká komponálhatja. Ám az igazi gyönyörűség mindannyiunk számára az, amikor egy-egy színháztól távoli elmélet nemcsak a tematikát alakítja, de benne a szerző új szerkesztési elv kidolgozásához talál mintát.

Növekvő izgalommal figyeljük, hogyan válik színpadi-dramaturgiai szervező erővé a wittgensteini nyelvfilozófia egy tétele (Dogg’s Hamlet), a kvantumfizika paradoxona, illetve a gráfelmélet alapsémája (Hapgood) vagy a káosz-teória és az entrópia (Árkádia), esetleg egy végzetes lépcső térformája (Fekete kerítés fehér hómezőben). Nem kell, hogy ezeket a vázvonalakat a néző/hallgató észrevegye, elég, ha a dráma szokatlan frissessége tűnik fel neki.

Stoppard szelíd szerző, csöppet sem erőszakos. Csak a végeérhetetlen kutatásban könyörtelen, de mégoly megalapozott következtetései sosem kötelező érvényűek. Gondolatok, nézetek (sőt filozófiai rendszerek) ütköznek darabjaiban, de a vége szinte mindig döntetlen vagy ideiglenes fegyverszünet. Ha győztest hirdetnek is, az legfeljebb csak hajszálnyi fölénnyel nyer (és csak időlegesen).

Az ideák csatájában ismét csak a humor adja neki a legfőbb támadó- és véderőt. Merészen ellenpontoz, vakmerően egyensúlyoz (ld. még: hatás-ellenhatás). Gyengéden gúnyolódik, szemérmesen rajong; érzelmessége frivol, romantikája keserű, istenkeresése profán. Szinte sosem „győz a jobbik”, de el sem bukik nemtelenül.

(szeresd a nőt)

Stoppard sosem lázadt látványosan, csöndes felforgató volt világéletében – nem csatlakozott irányzatokhoz, mozgalmakhoz, szemlélete nem vált izmussá. Ahogy másban sem  szélsőséges, intim feminizmusa is csendes, a többségnek bizonyára fel sem tűnik.

Pedig az ő világában egyértelműen a nőké az erősebbik nem. Az igazi, a Hapgood, az Árkádia, a Képek a régi Indiából, a Rock and roll és a legfrissebb Hard Problem és még számos műve középpontjában értelmes, független, szexuálisan és intellektuálisan tökéletesen emancipált hősnők viszik a prímet. Vág az eszük, nem várnak kérésre, parancsra, engedélyre, nem tévelyegnek tanácstalanul. Ugyanakkor például a Salto mortale és a Fekete kerítés sérülékeny és kiszolgáltatott nőalakjai részben a fölényeskedő, vaksi „macsóvilág” áldozatai – de ebben a minőségükben sem elveszett (jóllehet tragikus) figurák. A férfiak hozzájuk képest gyakran gyenge, teszetosza vagy épp kakaskodó, ostoba és erőszakos alakok.

Stoppardnál a nők nem angyalok, nem is szentek – nem magasodnak fölénk merev piedesztálon –, csak épp hajszálnyival józanabbak, érettebbek és jóval rokonszenvesebbek férfitársai(n)knál. Létezésük tétje, felismerjük-e, mennyivel jobb világban élhetnénk, ha…

(a politikus apolitikus)

A nők magától értetődő és következetes színpadi egyenjogúsítása Stoppard rendíthetetlen humanizmusának csak egyik jele. Eredendő konzervativizmusa ugyanakkor hol anakronizmusnak, hol üdítő és biztató állhatatosságnak tűnhet. Mindenesetre – és ezt sosem titkolta – emberszemlélete semmiféle autokratizmust nem tűr meg. Rendre hangsúlyozza, hogy nem ért a politikához, ugyanakkor napnál is világosabb, hogy a hivatásos világjobbítóktól zsigerileg irtózik. Így aztán érthető, hogy – noha a szellemi radikalizmust és a színi didakszist mindenáron kerüli – bizonyos pillanatokban  határozottan állást foglal művei vagy személyes állásfoglalása által.

Írt már politikai szatírát a ’68 utáni Csehszlovákiáról (Kohout’s Macbeth; Professional Foul), áldokumentumjátékba oltott vad tévés pamfletet a Szolidaritás történetéről és a lengyelországi szükségállapot bevezetéséről (Squaring the Circle), szimfonikus politiko-tragikomédiát a Szovjetunióban ideggyógyintézetbe zárt ellenzékiekről (Every Good Boy Deserves a Favour), a közelmúltban pedig számos hírességgel együtt erőteljesen fellépett a Belarus Free Theatre vegzálása és a fehéroroszországi politikai elnyomás ellen.

(mondd, te mit választanál?)

Kinek melyik volna az a Stoppard-mű, amelyet batyujában ama lakatlan szigetre cipelne? Kinek mi az, amiről a legnehezebben mondana le?

Neked a Rosencrantz, nekem az Árkádia. (A szerzőnek speciel – ezt  nyilatkozatokból tudhatjuk – A szerelem mint találmány.) Neked a Brazil, nekem a Szerelmes Shakespeare (másnak netán a Joe Wright rendezte Anna Karenina). Neked a színpad fontosabb, nekem a film (figyelem: forgatókönyvei alatt is beszakad egy közepes asztal). És akkor a tévéről, rádióról nem is beszéltünk, pedig itt is, ott is alkotott remekművet. (Hangjátékai majd’ mindegyikéből színvonalas magyar változat is készült egyébként – de ki hallgat ma már ilyet? És vajon nem törölték-e le, nem hajították-e ki a mesterszalagokat?) Egyszóval: kéretik nem megfeledkezni Stoppardról, a rádiós szerzőről.

És, ki tudja, egyszer talán még jobb sorsa érdemes regénye is kultuszkönyvvé válik. A Lord Malquist and Mr. Moon jó ötven éve, alig egy héttel a Rosencrantz edinburghi bemutatója előtt jött ki, Stoppard többet is várt tőle, mint a darabtól. Aztán a világ véletlenségből másfelé fordult.  Pedig ez a vékony könyvecske egyáltalán nem érdektelen, szinte minden megmutatkozik benne a már érett Stoppard játékosságából, melankóliájából, szürreális pajkosságából és szelleme (sokakat bosszantó) villogásából. Szemtelen kis könyv – nem meglepő mód ugyanúgy (diákosan, cinkosan, frivolan filozofikus fricskákkal), mint Ros és Guil kissé becketti csetlés-botlásának színi tükre.

De azon se bánkódjunk, ha ez-az véletlenül eltűnik a süllyesztőben (egy időre). Stoppard – ha olyan messzire nem is megy, mint Bulgakov, aki szerint „a kézirat nem ég el” – azt fejtegeti… aa jó, nem Stoppard, hanem Árkádia-beli alteregója, Septimus arra int, hogy az alexandriai könyvtár pusztulása hatalmas veszteség ugyan, de ha lehet, örüljünk annak, ami fennmaradt. És – folytatja – amit az emberi szellem egyszer megalkotott, előbb-utóbb újra felbukkan valahol.

Izgalmas volt az első nyolcvan év Stopparddal, és ki tudja, mi vár még ránk. Annyi tudható, hogy folyamatosan dolgozik, és tele van tervekkel. Ne firtassuk, meglátszik-e rajta a kor! (Nem, nem látszik meg.) Jó néha rábízni magunkat. Szédítő szellemi kalandokra vezet, de sosem hajtja föl hű követőit az intellektuális gőg ormaira. Nagy mélységeket tár föl, de nem taszít a kétségbeesés szakadékába. Gondolkodunk, tehát…

Jó volna könnyed, szellemes lezárás, valami elegáns stoppardi. Jó volna… De hisz ez csak egy születésnapi köszöntő, maradjunk meg a leghagyományosabb formánál:

Isten éltesse, Sir Tom Stoppard!