Venekei Marianna első egész estés balettje („táncdrámája”) a könnyű műfaj sablonjait hordozza; helye lett volna a Színház folyóirat júniusi tematikus, szórakoztató színházi összeállításában, a „Bulvár? Kommersz?”-ben.

„Fiatalemberként? Csehov! Drámaíróként? Csehov! Novellistaként? Csehov!” – válaszolta Tennessee Williams arra a kérdésre, melyik három író volt rá a legnagyobb hatással. Korántsem tiszavirág-életű elragadtatását igazolja, hogy nem pusztán bálványa fotóját tette ki az íróasztalára ifjúkorában, hanem amerikai kulisszák közé helyezett Csehov-darabok írásával kísérletezett. Ilyen az 1980-as Sirály-újraértelmezése, a Trigorin naplója és a Cseresznyéskert ihlette A vágy villamosa^[1]. Utóbbit elsőként Valerie Bettis vitte táncszínpadra 1952-ben a kanadai Slavenska-Franklin Balettel, a tizenöt alkalommal Oscar-díjra jelölt Alex North (Elia Kazan filmklasszikusához írt) dzsesszalapú zenéjére. John Neumeier neoklasszikus koreográfiáját ‒ melyet idén júniusban a Kanadai Nemzeti Balett is előadott ‒ 1983-ban mutatta be a Stuttgarti Balett. Az amerikai mozgáskomponista az együttes hajdani művészeti igazgatója-koreográfusa, John Cranko múzsáira, Marcia Haydée-ra (1937) és annak állandó partnerére, Richard Cragunra (1944-2012) osztotta DuBois-t és Kowalskit. Az amerikai Cragun („A Herceg”) a XX. század egyik legragyogóbb balett-táncosa volt, amekkora adonisz, ugyanakkora virtuóz, különleges fizikai adottságokkal. Kowalskiként megjelenésében is hiteles volt Carsten Jung vezető szólista a Neumeier irányította Hamburgi Balett előadásában, a 2000-es években.^[2]

Fotók: Csibi Szilvia

Hazánkban elsőként Kulcsár Noémi Tellabor alkalmazta táncszínpadra a művet 2014-ben a MU Színházban, zenei kollázsra. Venekei Mariannának az operabalett egykori igazgatója, Keveházi Gábor adta meg a lehetőséget a színmű balettszínpadra állítására, több mint tíz esztendeje. A koreográfus ‒ a Magyar Nemzeti Balett vezető balettmestere ‒ és Dés László komponista három évig dolgozott a darabon, így a szövegkönyvön is.

„Különleges tánctörténeti vállalkozásra készül a Magyar Nemzeti Balett: Tennessee Williams halhatatlan drámájából még soha nem született eredeti zenével táncprodukció” – állt az Operaház sajtóközleményében. „Olyan verzió még soha, sehol a világon nem készült, mint a miénk, ahol a zene minden taktusa erre a műre van írva. Ez maga A vágy villamosa!” – nyilatkozta Dés László az Origónak.^[3] Tévhitet oszlatok: A vágy villamosa 70. évfordulója alkalmából májusban az Egyesült Államokban turnézó Skót Balett használt először „eredeti”, amúgy dzsessz inspirálta balettzenét, melyet Peter Salem brit film- és tévézeneszerző jegyez. A cselekményes neoklasszikus balettek mestere, John Neumeier kivételével mindegyik fönt, illetve lábjegyzetben említett, külhoni mozgáskomponista dzsesszre alkotott, és/vagy azt is fölhasznált. Neumeier azonban a műve első felvonását Prokofjev zongoraszonátájára, a Tovatűnő látomásokra, míg a másodikat Alfred Schnittke 1. Szimfóniájára koreografálta – ami fontos dramaturgiai funkcióval bír. Merthogy az elmegyógyintézetbe helyezett első részben Blanche idézi vissza múltja lidérces eseményeit, a második rész színhelye pedig New Orleans.

Az esztétikájában is rendkívül összetett, szimbólumokkal és irodalmi utalásokkal gazdagon átszőtt színmű átültetése két másik médiumra – a táncra és a (kortárs) zenére – pontos-konzekvens dramaturgiát, sziklaszilárd stílusbiztonságot követel, mivel Williams alkotása a queer-esztétika vízjeleit mutatja, kapcsolatot tart a melodrámával és a giccsel. (Többen rá is ütik a giccs bélyegét.) Ugyanakkor A vágy villamosa zsigerileg költői, elégikus; a sokrétegű, törékeny Blanche DuBois (jelentése: fehér liget) mint az egykori déli ültetvényes arisztokrácia vagyonát és talaját veszített páriája hivatott megszemélyesíteni a régi világ eltűnt szépségét, kulturáltságát, az elveszett illúziókat, a szétesett identitást, a mezsgyére sodródást. Az ő kezéből csúszott ki végleg az elkótyavetyélt farm, Belle Rêve (Szép Álom). Az egykori középiskolai irodalomtanárnő színlelésre épülő, nosztalgikus, affektált, neurotikus világa konfrontálódik közel egymázsányi tesztoszteronnal, desztillált szexuális ösztönnel, brutális erővel, agresszióval, érzéketlenséggel. Azaz a szemétdombján kukorékoló, „a tyúkjai között tollászkodó díszes hím madár”, a gyári munkás Stanley Kowalskival, New Orleans francia negyedében, az Elysiumi mezők^[4] utcában. Bármilyen adaptáció, újrafogalmazás alapja, hogy ezeknek a gyökeresen eltérő minőségeknek meg kell jelenniük – ellenkező esetben nincs konfliktus, tehát nincs dráma.

Venekei Marianna első egész estés balettje („táncdrámája”) a könnyű műfaj sablonjait hordozza; helye lett volna a Színház folyóirat júniusi tematikus, szórakoztató színházi összeállításában, a „Bulvár? Kommersz?”-ben. A darabválasztás (az átdolgozott „nyersanyag”) és a színrevitel formája önmagában kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. E tekintetben hasonlatos a Madách Színház 2012-es Én, József Attila (Attila szerelmei) című musicaléhez és az ExperiDance 2013-ban bemutatott Radnóti – Álmok két felvonásban című „táncdrámájához” – noha kifejezési eszköztára és mozgásnyelve ezeknél póriasabb, redukáltabb. Az ilyen zsánerű munka sajátja, hogy nem értelmez, nem reflektál, nem helyez kontextusba, nem ismeri az árnyalatokat – ellenben illusztrál, kilúgoz, a végletekig leegyszerűsít, elsekélyesít és torzít.  Adós marad az új és mögöttes jelentéstartalommal – sőt éppen hogy elveszik a jelentés. A bulvár- és szappanopera jelleget idézi, hogy a színmű szereplőinek csak a keresztneve áll az operaházi produkció színlapján (is).

A színműtől elidegeníthetetlen, Kowalski által megtestesített tiszta nemiség/érzékiség, melyet Marlon Brando „hibátlan állati ösztönnek” is nevezett, nem jelenik meg a balettverzióban. Majoros Balázs ugyanannyira nem maszkulin alkat, mint amennyire híján van a delejes testi vonzerőnek és a barbárságnak. Durcás, ingerült, hisztérikus fiú, amolyan fél kézzel emeli föl a nápolyit-típus; Blanche rókaprémét a lába között lóbálva kissé infantilis. Még a rádió sem csattan, miután elhajítja, talán mert plüssből van. A szintén hangtalanul földet érő váza pedig gyurmából? A lényeget nem tükröző, inadekvát feldolgozás egyik következménye, hogy Kowalski és neje, Stella DuBois (Földi Lea) között nem érzékelni a szexuális vonzalmat – nemhogy a szexuális függőséget. Ez a házasság/kapcsolat a testiségen alapul(na), azonban az Erkel deszkáin a házaspár stoppoláskor sem veszi föl egymást. Következésképp a „se hús-se hal” Stella nővére, Blanche sem lesz/lehet veszélyes „betolakodó”, akit ezért Kowalski leleplez, megaláz, megerőszakol (a balettváltozatban komikusan körülményesen), kiiktat. A papírmasé-figura Jessica Leon Carulla – rettentő platinaszőke parókában ‒ Blanche DuBois-ként az útjába kerülő összes hímneművel évődik, cicázik; ha éppen nem flörtöl és kínálja föl magát, meghúzza a whiskys üveget. Mentes minden kifinomultságtól, intellektustól, idegi érzékenységtől, dekadenciától, feslett bájtól. Ez a Blanche sosem ismerné föl szerencsétlen románca, a Harold Mitchell „Mitch” ezüst cigarettatárcájába gravírozott Elizabeth Barrett-szonettsort (How Do I Love Thee?/Hogy szeretlek?). Igaz, Mark James Biocca együgyű bájgúnár Mitchéről is bajos elképzelni, hogy ilyen szerelmi szuvenír birtokosa legyen, miként azt is, hogy a haldokló édesanyjával él. Túl a legföljebb egydimenziós karaktereken: a dilettáns dramaturgia, így a nagyszabású káoszt eredményező, ügyetlen flashback-technika miatt összemosódnak Blanche a férfiakhoz fűződő múltbeli és jelen idejű viszonyai (katonák és matrózok, kiskorú tanítvány, hajdani oldalborda). Mivel rossz helyre kerülnek a hangsúlyok, túlzott jelentőséget kap a homoszexuális ex-férj, az öngyilkosságot elkövetett Allan Grey. A nyakigláb, vékony dongájú, fehér frakkos Mikalaj Radzsus a záróképben kiemeli Blanche-t a fürdőkádból, és egy francia gyermekdalra viszi ki karjában a színről. A könnycsatornák megindítására törekvő alkotók így megkímélik a nagyérdeműt az elmegyógyintézetbe hurcolt Blanche DuBois látványától, viszont deklarálják, hogy hisznek a föltámadásban. (Amúgy: mivel meglehetősen sokszor hallani fegyverdörrenést, jelzem, a színműben csak Grey-jel végez golyó. )

Venekei Marianna mozgáskomponistaként ugyanazt a minőséget képviseli, mint librettistaként. Patchwork-szerű alkotása nem mutat egyedi jegyeket, sem markáns ízlést, és nem koherens; munkája leginkább alkalmazott koreográfiának tekinthető. A sokféle hatás majd’ mindegyike a szórakoztató színház ‒ tehát a musical-táncbetét, a revü, a dzsesszbalett, az esztrád, megengedőbben a showtánc – műfaji jegyeit viseli magán. Ezért is idézte eszembe az ExperiDance, egy ritmusszkeccsnél a Varidance jellegzetességeit, a csoportos jeleneteknél a West Side Storyt, valamint Medveczky Ilona 1981-es tévéshowját, az Én csak táncolok-ot.  Mindez ‒ hasonlóképpen a színpadképhez ‒ éppen akkora távolságra van a megjeleníteni kívánt 1940-es évekbeli New Orleanstól, mint a gondosan kiiktatott williamsi oeuvre-től és a 21. századi balett-, modern és kortárs táncszcénától.

Dés László párhuzamot vont a fő művének megnevezett, hangfelvételről szóló balettzenéje és Esterházy Péter Harmonia caelestise között.^[5] A Magyar Nemzeti Balett produkciójának legfőbb erősségét abban látja, hogy sikerült megragadniuk a szereplők közötti viszonyok törékenységét és a folyamatos visszautalást a múltra. „Itt győztünk, hiszen szavakkal nem lehet annyi érzelmet és árnyalatot kifejezni, mint zenében és táncban” – közölte.^[6] Fenntartva a tévedés jogát: tudomásom szerint nem áll fönn versenyhelyzet a szavakkal, a karakterábrázolással, az „árnyalatokkal” elég jól boldoguló Tennessee Williams és az operabalett produktumának alkotói között.

Úgy vélem, hogy ez a popdzsesszt, a „latin pop”-os hangzást és musical-elemeket elegyítő kompozíció nem innovatív és nem kompakt „balettzene”. Ugyanannyira nem „kortárs”, mint amennyire nem ún. „szeriőz”, klasszikus dzsessz – mint amilyen például Alex North általam is említett filmzenéje, ami remekmű. Tehát ilyenformán a mozgásnyelv és a repetitív, „fülbemászó” zenei főmotívumot is túl hangsúlyosan tartalmazó muzsika egymással összhangban van – így lesz egységes a szórakoztató színházi jelleg. A Williams-művel mindez azonban diszharmonikus. Ellenben, ami számomra meggyőzően bizonyítva lett, az a provincializmus, az elszigeteltség és az általános eltingli-tanglisodás. Ezt nevezik a multilevel marketingügynökök hangütésében előadott sajtónyilatkozatokban, interjúkban forradalmiságnak, radikalitásnak és művészi progressziónak – a zsenialitás mellett, persze.

Mi? Magyar Nemzeti Balett. A vágy villamosa
Hol? Erkel Színház
Kik? Koreográfus: Venekei Mariann. Zeneszerző: Dés László. Zenei rendező: Erdélyi Péter. Librettó: Tennessee Williams azonos című drámája nyomán Dés László és Venekei Mariann. Díszlet: Zöldy Z. Gergely. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Világítás: Csontos Balázs. Főbb szerepekben: Jessica Leon Carulla, Földi Lea és Majoros Balázs. Közreműködnek a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei.

^[1] A Pulitzer-díjas drámát Elia Kazan állította színre 1947-ben a Broadway-n, a darab 855 előadás után, 1949. december 17-én került le a műsorról. Stanley Kowalskit a Williams által kiválasztott Marlon Brando formálta meg, saját szavaival „lélekölő robotban”, hetente hat esti és két délutáni előadásban. Mint köztudott, ugyanő vált ikonikussá – egyben örökzöld szexidollá ‒ Kazan 1951-es, négy Oscart elnyert filmklasszikusában. A legjobb színésznő Oscarjával (is) kitüntetett Vivien Leigh 1949-ben alakította színpadon Blanche DuBois-t a londoni Aldwychban, férje, Laurence Olivier rendezésében. Brando úgy fogalmazott önéletrajzában, az E dalra tanított anyámban, hogy sok szempontból Leigh maga volt Blanche DuBois; ő volt tökéletes a szerepre.

^[2] Folytatva a sort: az alabamai Mobile Ballet 2002-ben tárta nagyközönség elé Winthrop Corey munkáját John Barry, Emmanuel Chabrier, Emils Darzins, Duke Ellington, Joseph Kuhns, Ennio Morricone, Michael Nyman, Jean Sibelius és Wagner szerzeményeire.  2012-ben a Skót Balett (Scottish Ballet) tűzte repertoárra Nancy Meckler rendező és Annabelle Lopez Ochoa adaptációját. Lopez Ochoa első egészestés balettje elnyerte Nagy-Britanniában a Kritikusok Köre-díját a legjobb klasszikus-koreográfia kategóriájában, és Laurence Olivier-díjra nominálták.

^[3]  Egy férfi is át tudja élni ennek a nőnek az összeomlását. Origo, 2017. június 19.

^[4] A „boldogok mezejé”-nek is nevezett Elízium a görög mitológiában az a túlvilági hely, ahol az istenek kegyeltjei kapnak helyet. Az Elíziumi Mezők királynője Médea.

^[5] „Mindenki tudja, hogy Esterházy Péter nagyon sok regényt írt, és azt is, hogy a „Hc” – azaz a Harmonia caelestis – volt az ő nagy regénye, amelyet kilenc évig írt. Nekem ez a darab a „Hc” -m.”  Kultúra.hu, A vágy villamosa, 2017. 06.09.

^[6] Magyar Idők, Érkezik a vágy villamosa, 2017. június 11.