…a földre rántja Shakespeare álomvilágát a rendezés.

Puck – vagy ahogy a vígszínházbeli előadásban, Závada Péter átültetésében megjelenik: Pukk – hálás szerep, olykor-olykor, korábbi Szentivánéji-adaptációkat felidézve, a legemlékezetesebb. Eszenyi Enikő Pukkja sántikáló, reszelős hangú vénség; valósággal kiszabadul a tündérkirály uralma alól. Nemcsak autonóm figura azonban, hanem kis túlzással világfenntartó és -működtető allegorikus alak, sorsfonalat görgető párka. Karakterét egy balesetnek, ebből a szempontból, ha szabad ilyet mondani, szerencsés balesetnek köszönheti. Kiváló alakítás Eszenyié; hogy milyen lett volna a színpadon cikázva, bot nélkül, azt nyilván nem tudhatjuk.

Eszenyi Enikő

Nem véletlen, hanem szándékosság vezetett két, szintén rendhagyónak tekinthető megoldáshoz; az egyik Titánia (Járó Zsuzsa) és Zuboly (Stohl András) viszonyát érinti. Kapcsolatuk nem pusztán érzéki, hanem, mint utóbb kiderül, sokkal inkább érzelmi jellegű. Mindaz tehát, ami orgiasztikus módon a szamárrá változtatott Zuboly és Titánia között kialakul, nem kisiklás, felejteni való szégyen, még csak nem is, mint az ősmintában, a Lukiosz, avagy a szamárban, kesernyés ízű (a szamárból visszaváltozott férfin ott az állat testi adottságait kéri számon a szerető), csúfondáros eset. Kovács D. Dániel rendezésében valódi, szinte fájdalmas szerelem szövődik köztük, amely azonban beteljesületlen marad. Ezzel a fordulattal nemrégiben egyébként a Nemzeti Színházban is találkozhattunk, ahol a tündérkirálynő David Doiasvili rendezésében hasonló módon táplált gyengéd, az erotikus vonzalmon messze túlmutató érzelmeket Zuboly iránt.

A másik rendhagyó megoldás előképe egyébként szintén felfedezhető Doiasvilinél, s nemcsak nála, de korábbi rendezésekben is, például Peter Brooknál a hetvenes évek elején: Hippolytát és Titániát, illetve Thészeuszt és Oberont ugyanaz a színész játssza (a Vígben Járó Zsuzsa és Király Dániel). A Nemzeti és a Víg párhuzamához visszatérve Thészeusz-Oberon itt is, ott is kegyetlen, bizonyos pillanatokban szinte vadállatias férfi, igaz, míg Horváth Lajos Ottó a nyers erővel operál, Király Dániel kifinomultabb eszközökkel dolgozik, brutalitása domesztikált. Jelen esetben – amennyire felfejthető – egy az újgazdagok attribútumait hordozó pár üres és boldogtalan kapcsolata szolgál alapul. Illúziók nincsenek tehát, amelyektől hasonló módon mentes nagyobb részben a fiatalok szerelmi sokszöge: Hermia (Szilágyi Csenge), Heléna (Bach Kata), Demetrius (Orosz Ákos) és Lysander (Ember Márk) udvariasan kifejezett örömük mögött szinte kijózanodott rezignáltsággal veszik végül tudomásul a megszülető házassági kötelmeket. Mintha a megpróbáltatások súlyos csapást mértek volna ideáikra is.

Mindezek természetszerűleg az előadáson belüli tragikus elemeket erősítik, az események hiábavalóságának érzetét keltik. Ebben az értelemben legalábbis a földre rántja Shakespeare álomvilágát a rendezés. Maga a darabkezdet is ennek a „földhözragadtságnak” a manifesztálása a nejlonszatyros amatőrszínházi vezetővé átalakult Zsindellyel (Hajduk Károly), a napjainkra vonatkozó színházi, közéleti áthallásokkal és megjegyzésekkel, vagy akár Thészeusz proccba hajló, tűzijátékos partijával. A „földre rántás” gesztusát szolgálják a zenei effektek, amelyek a manapság divatos „mágikus fantasy” típusú, általában regényből készült sorozatok muzikális világát idézik fel – mintha moziban ülnénk. Ez utóbbi ironikus gesztus inverz hatású, egyrészt eltávolít a darab eredeti mágikus, természetfeletti miliőjétől. Másrészt ugyanezt a miliőt bizonyos körre szűkíti le, s ott erősíti fel, például Pukk megjelenései alkalmával. A kettő – az eltávolítás és a felerősítés – együttes alkalmazása leginkább a Tevékeny lidércek (Rainer-Micsinyei Nóra és Kárpáti Pál) esetében látványos: fekete nejlonzsákokból születnek a világra, a játék befejeztére pedig – a jó esetben alig néhány napos cselekményidő alatt – aggastyánokká lesznek.

Szilágyi Csenge, Bach Kata és Ember Márk. Fotók: Dömölky Dániel

„Minél inkább fogod, annál inkább szökik” – jut eszembe furcsának ható képzettársítással már az előadás közben többször is a német misztikus, Angelus Silesius ismert, Istenről szóló gondolata. Nyomában pedig szintén váratlanul, látszólag ide nem tartozó módon egy közelmúltbeli olvasmányom a Peter Brook rendezte Szentivánéjiről, amelynek egyik központi eleme egy fehér dobozdíszlet volt. A kortárs néző és kritikus számára megfoghatatlanul, talányosan. Ha más okból is, de hasonló talányosság-, megfoghatatlanság-érzet támad bennünk a Kovács D. Dániel első – szellemileg túlzsúfolt, eklektikusságában ezért olykor kavarodott – nagyszínpadi rendezésében szereplő, Horváth Jenny által alkotott díszleteket, látványelemeket illetően. Látunk merészen ívelő lépcsőt, könyvespolcot, ám szimbolikus funkciójukhoz nem kerülünk közelebb, csupán tudomásul vesszük jelenlétüket. Feleslegesen sok a szóvicc, és feleslegesen hosszú, idétlenkedésbe fúló, ezért érdektelen az előadáson belüli előadás. Ezek nem meghatározó elemek, ám kellően hangsúlyosak ahhoz, hogy zavaróak legyenek. Feltételezhetően múló gyermekbetegségei csupán egy tehetséges, pályakezdő rendezőnek, aki képességeit már felvillantotta számos korábbi alkotásában.

Eszenyi Enikő mellett Stohl András és Hajduk Károly játéka kiemelkedő elsősorban. Stohl jó érzékkel találja meg azt a határt, amelynek átlépése már túlzóvá tenné alakítását, ezért is erős az ötletektől duzzadó dilettáns színész megjelenítésében. Hajduk Károly mint Zsindely pedig brillírozik műkedvelő bölcsész-rendezőként; Hegedűs D. Géza hitelesen együgyű Gyaluja, Kárpáti Pál lunátikus lidérce emlékezetes. A fiatal szerelmesek közül Orosz Ákos Demetriusa emelkedik ki.

Mi? William Shakespeare: Szentivánéji álom
Hol? Vígszínház
Kik? Király Dániel, Járó Zsuzsa, Eszenyi Enikő, Gados Béla, Szilágyi Csenge, Bach Kata, Orosz Ákos, Ember Márk e.h., Hajduk Károly, Stohl András, Fesztbaum Béla, Hegedűs D. Géza, Zoltán Áron, Varju Kálmán, Tóth András, Kárpáti Pál, Rainer Micsinyei Nóra és mások / Fordította: Nádasdy Ádám / Színpadra alkalmazta: Závada Péter / Dramaturg: Fekete Ádám / Dalszerző: Keresztes Tamás / Díszlet, jelmez: Horváth Jenny / Zene: Bartha Márk / Rendező: Kovács D. Dániel