…az alkotóknak történetmesélés helyett világot kell építeni, mégpedig úgy, hogy abba a gyerekek is bele tudjanak illeszkedni, már az előadás alatt, de utána is – hiszen a húsz-harminc perces előadást minden esetben közös játék követi.

Az utóbbi tíz évben a gyerekirodalom és a gyerekszínházak is nyitottak a legkisebbek felé. Megszaporodtak a mondókáskönyvek és a hozzájuk kapcsolódó ringató foglalkozások, a gyerek- és bábszínházak pedig egyre több csecsemőszínházi előadást kínálnak. Hogy mit is jelent pontosan ez utóbbi fogalom, arról sokat megtudhatott, aki végignézte-hallgatta a Kolibri Színházban január utolsó hétvégéjén tartott Small Size Napokat, amelynek keretében előadások és szakmai programok váltogatták egymást.

Hogy miért nem magyar címet kapott a háromnapos rendezvény, annak az az oka, hogy egy nemzetközi, az Európai Unió által finanszírozott projektről van szó, amely a Small Size – Performing Arts for the Early Years (Előadó-művészet a legkisebbeknek) nevet viseli. Január utolsó hétvégéjén a Small Size Hálózat 60 tagja közül 20 országban 118 rendezvénnyel várták a 0–6 éves gyerekeket, valamint a szülőket, pedagógusokat, színházi szakembereket. A Small Size azonban nemcsak egy hálózat, hanem pályázati lehetőség is. Akik elnyerik, nemzetközi tapasztalatokat gyűjthetnek, és támogatást kapnak saját előadások, szakmai programok létrehozásához, így lehetőségük nyílik az elmélyült, hosszú távú munkára. „Időt biztosít a színházi darálóban” – ahogy Novák János, a Kolibri igazgatója fogalmazott a megnyitón. Mindez a Small Size-gondolkodásmód része, amelynek az az alapja, hogy az értékes színház, az igazi művészet a születéstől kezdve megillet mindenkit. Ehhez a gondolathoz egy tragikus történet vezetett: Ivar Selmer-Olsen norvég író elvesztette héthónapos gyermekét, aki, érzése szerint, nem élhetett teljes életet, mert nem juthatott művészi élményekhez. Ezért a kilencvenes évek második felében kezdeményezte pályázatok kiírását a legkisebbeknek szóló színházi előadásokra. A mozgalom Norvégiából világszerte elterjedt. De a csecsemőszínháznak vannak más nemzetközi előzményei is, példaként itt csak a bolognai La Baracca társulatot említem, amely az 1980-as évektől játszik kicsiknek. A műfaj magyarországi úttörője pedig a Kolibri Színház, hozzájuk kötődik az első hazai csecsemőszínházi előadás is, a 2005-ben bemutatott Toda, amelyet máig játszanak, és amelyre – egy korábbi nemzetközi projekt, a Glitterbird keretében – három évig készültek.

Kabóca Bábszínház: Álomszövők. Fotó: Szilveszter Beatrix

A Small Size Hálózaton belül működik egy jóval kisebb, 15 tagot számláló szerveződés is, a Wide Eyes (Tágra nyílt tekintet), a Kolibri ennek is tagja. A név onnan ered, hogy előadásaikkal a belefeledkezés állapotát szeretnék elérni, amit a gyerekek tágra nyílt szeme, tudásra éhes tekintete jelez. Ennek a programnak a keretében készül új előadásra a Kolibri, amelynek Mi újság? a munkacíme. A programban részt vevők (Bodnár Zoltán, Gyevi Bíró Eszter, Ruszina Szabolcs és Tisza Bea) beszámolójából az derült ki, hogy egy csecsemőszínházi előadás alkotói folyamata igencsak eltérhet egy „hagyományos”, kész szövegből építkező gyerekelőadásétól. Nagyon fontos például a felhasznált anyag, ebben az esetben a papír. Ebből kell megteremteni az előadás terét, kikísérletezni, hogy ehhez milyen típusú papír a legmegfelelőbb, figyelembe véve, hogy „meg is szólal” majd, csörgése-zörgése része lesz a zenei világnak. Vizsgálták azt is, hogy egy két-három éves kisgyerek mit tudhat az újságról, találkozott-e már vele egyáltalán. Ehhez óvodákban végeztek terepgyakorlatokat. Összefoglalva az mondható, hogy az alkotóknak történetmesélés helyett világot kell építeni, mégpedig úgy, hogy abba a gyerekek is bele tudjanak illeszkedni, már az előadás alatt, de utána is – hiszen a húsz-harminc perces előadást minden esetben közös játék követi. A még csak készülőfélben lévő Mi újságból? két rövid jelenetet láthattunk, és megtapasztalhattuk, hogy a megfelelő papír itt bizony tényleg alapkérdés.

A Small Size és a Wide Eyes is a 0–6 éves korosztályt célozza meg, de az idei programban több szó esett a 0–3 évesek színházáról, és a bemutatott négy előadásból három is elsősorban nekik szólt. Ami a magyar terminológiát illeti, nincs egyezményes elnevezés ezekre az előadásokra. Leggyakrabban a csecsemőszínház kifejezést használják, de babaszínháznak, aprók színházának is nevezik. A csecsemőszínház megjelölés ellen felhozható az az érv, hogy a célcsoportnak csak egy részét nevezi meg, hiszen egy két-három éves gyerek már egyáltalán nem csecsemő, mégis ez az elnevezés terjedt el a leginkább.

Korábban a gyermekszínházak, bábszínházak négyéves kortól várták a gyerekeket. A helyzet mára sokat változott, de – ahogy az a második napon szervezett kerekasztal-beszélgetésből kiderült – még mindig az átmenet korszakában vagyunk. Vannak színházak (mint a fesztiválon jelen lévők közül a Kolibri, a kecskeméti Ciróka, a szombathelyi Mesebolt vagy a veszprémi Kabóca Bábszínház), amelyekben a repertoár természetes részévé vált a csecsemőszínház, mások (mint a zalaegerszegi Griff Bábszínház) még csak egy-két éve próbálkoznak a meghonosításával, és vannak, akik egyelőre csak gyűjtik a tapasztalatokat, hogy miként is kellene ennek nekilátni (egri Harlekin Bábszínház). Nekilátni pedig a szakmai ambíciók és a nézőszám növelésének praktikus szempontjai mellett azért is szeretnének, mert a szülők részéről nagyon is van igény arra, hogy az egészen kicsi gyerekeiket is színházba vigyék.

A beszélgetésből az is kiderült, hogy a legtöbben nagyon hasonló utat jártak végig a kétkedéstől a meggyőződéses munkáig, a korábban megszokott gyermekelőadások sémáihoz való ragaszkodástól a sémák elengedéséig. Jó példa erre a szöveghez való viszony. Kezdetben a szöveget szinte elengedhetetlennek tartották: többnyire mondókákból, gyerekversekből válogattak. Aztán – külföldi és hazai példák nyomán – egyre több olyan előadás készült, amelyekben nincs szöveg, vagy az mindössze néhány, nem feltétlenül jelentéssel bíró szótagra korlátozódik. A fesztiválon bemutatott három csecsemőszínházi előadás között mind a kétféle szöveghasználatra volt példa. (A negyedik előadás, a Kuthy Ágnes által rendezett A medve, akit Vasárnapnak hívtak a 4–6 éves korosztálynak szól, ezért nem írok itt róla részletesebben.) A Kolibri Tekergője (rendező: Novák János) Orbán Ottó gyerekverseire épül. Sokszor visszatérő motívuma az „Apája, anyája, kutyája, macskája, gyerekje” sor a Jó reggelt! című versből, de több más Orbán Ottó-vers is teljes egészében elhangzik. A Mesebolt Bábszínház Tá-ti-ti című előadása (rendező: H. Nagy Katalin) nyelvileg mindössze a címben szereplő két szótagból építkezik, de a szótagok két szereplővé is testesülnek: a lassúbb, komótosabb, meggondoltabb Tává és a szélhordtább Ti-tivé, játékaikkal érzékeltetve nemcsak a zene, de a mindennapok, az élet ritmusát. A Kabóca Bábszínház Álomszövők című előadásában (rendező: Székely Andrea) szintén csak néhány szótag hangzik el, de ezeknek jelentése sincs, a hangzásukkal, sorrendjükkel, ismétlődésükkel játszanak.

A szöveg hiánya nem hagy hiányérzetet, de ugyanez elmondható a történet hiányáról is. A látott előadásokban legfeljebb keretek vannak (pl. egy nap reggeltől estig, vagy a fonal útja a fonástól a szövőszékig), de ezek is csak nagy vonalak, és valószínűleg elsősorban a felnőtt nézőnek rajzolódnak ki. Fontosabb, hogy felépül egy világ a szereplők köré, apró, mindennapi mozzanatok nyernek jelentőséget, rácsodálkozás és játék tárgya lehet a leghétköznapibb dolog is, mint egy tölcsér, egy üveg vagy egy pamutgombolyag. Meghatározó a látvány, álljon az egy-két kiemelt tárgyból, mint a Tá-ti-ti esetében, ahol egy nagybőgőtok áll a középpontban, vagy számos elemből, mint a Tekergőben, ahol írásvetítő segítségével a színpadi történések mellett megteremtődik egy szimultán látványvilág. Ugyanilyen fontos a zene, ami itt sokszor nem hagyományos értelemben az: hétköznapi tárgyakat használnak hangszernek (egy kisfiú a közönségből valósággal extázisba esett a tölcsér-trombitától), a színészek sokszor maguk zenélnek-dobolnak, vagy éppen az előadás címét adó tekerővel bocsátanak ki hangokat, és gyakran a hangos sóhajtások, felhorkanások, csodálkozások is ritmusba szerveződnek, zenévé válnak.

Ezek a performansz jellegű előadások igen intenzív színészi jelenlétet igényelnek, és – ahogy ezt a színházvezetők elmondták – sokszor nehéz hozzájuk a megfelelő színészeket megtalálni. A világra való rácsodálkozás képességét átélni és megjeleníteni nem könnyű, és nem is sikerül mindenkinek egyformán jól. Ráadásul a színészeknek folyamatosan figyelniük kell a gyerekekre. Dönteni kell például, hogy ha valaki belép a játéktérbe, maradhat-e, vagy az az előadást, esetleg a gyermek testi épségét is veszélyezteti, ezért adott esetben közbe kell avatkozni. Az előadás végén pedig be kell vonni a játékba a kicsiket, ami megint csak külön érzéket, odafordulást igényel.

Felnőtt fejjel csecsemőszínházi előadásokat nézni dupla élmény, mert az ember persze a közönséget is nézi közben. Ha eddig kritikusként kételkedtem volna a műfaj létjogosultságában, ez a három nap akkor is meggyőzött volna. Mert bizony a másfél-két évesek tényleg azzal a tágra nyílt, éhes tekintettel, szinte kivétel nélkül néma csendben figyeltek fél órán keresztül. Jó volt látni azt is, hogy a közönség soraiban majdnem annyi édesapa ült, mint édesanya, és azt is, hogy a felnőttekből is előbújt az egyszerű, ám annál fontosabb dolgokra való rácsodálkozás képessége, a közös élmény öröme. A szakmai programokkal pedig ez a három nap nagy valószínűséggel hozzájárult ahhoz, hogy az itt szerzett tapasztalatokból még több színházban, még több színvonalas csecsemőszínházi előadás szülessen.