De miként a Javított kiadás is inkább Esterházy Péterről, az apja titkolt múltjával szembesülő íróról, az ő érzéseiről, gondolatairól szól, az előadás is elsősorban a Narrátor perspektíváját helyezi előtérbe.

Az ügynök-kérdést tematizáló közelmúltbeli előadások (Titkaink, Reflex, Jelentés, Bihari) inkább a beszervezett személy perspektívájából közelítették meg a problematikát.[1] Az Újvidéki Színházban bemutatott Kis Magyar Pornográfia rendezőjét, Nikita Milivojevićet azonban a fiúnak az apa ügynökmúltjával történő kései szembesülése foglalkoztatta, a fölépített apafigura metamorfózisa, dekonstrukciója a feltáruló dossziék által.

Fotók: Srđan Doroški

Esterházy Péter életművének ismeretében már ennyiből is rá lehet jönni, hogy a Kis Magyar Pornográfia című előadás elsősorban Esterházy Javított kiadásából, mintsem a színpadi művel azonos című regényből építkezik. Mégis, ahogy a rendező nyilatkozta egyik alkalommal, a címben szereplő „pornográfia” kifejezés inkább metaforikusan értendő (ilyeténképpen a Javított kiadásra is rávetíthető): a látszatvalóságot, a képmutatást, a hazug idillt jelenti, amely – történelmi perspektívából különösen – nem csak a kádári Magyarországot, de a titói Jugoszláviát is jellemezte. Közös élménye mind a magyarországi, mind a szerbiai, egykori jugoszláviai közönségnek az a múltbéli, „pornográf” rendszer, amely besúgókkal operált, embereket kényszerített árulásra, meghasonlásra, hazudozásra, titkolózásra. Egyetlen jelentős élménybeli különbség azért mégis van: Szerbiában mind a mai napig teljesen feltáratlanok az ügynökdossziék, így aztán a történet megmaradt a „kis(szerű) magyar” kontextusban, Milivojević nem törekedett arra, hogy elvonatkoztassa a magyar körülményektől.

A nyitójelenetben a főszerepet játszó Narrátort ünneplik a frissen megjelent Harmonia Caelestis okán. A majd’ egy évtizedig készült regényével az író mintegy katedrálist emelt néhai édesapjának. Ám az elvégzett munkából fakadó önfeledtség és megelégedettség állapota csak rövid ideig tarthat: a Történeti Hivatalban négy dosszié várja – a mindaddig makulátlannak hitt apa ügynökjelentéseivel. Az első sokk után a fiú elhatározza, hogy a kikért dossziék tartalmát kimásolja és nyilvánosságra hozza. Ahogy halad a jelentések olvasásával, úgy tárul fel az Apa titkos élete, a tartótisztekkel fenntartott kapcsolatai; átértelmeződnek egyes családi epizódok a múltból, és kirajzolódik egy spicli jellemfejlődése (ha szabad annak nevezni), a csendes ellenszegüléstől a betöretésen át, a rutinszerzésen keresztül a szolgálatkészségig.

A rendező – aki a regény(ek) színpadi adaptációját is jegyzi – maximális közérthetőségre törekedett, nem tévesztve szem elől azt, hogy az Újvidéki Színháznak jelentős szerbajkú közönsége is van, amely talán kevésbé látja át elsőre a történet politikai és irodalmi kontextusát. Fontos azonban megjegyezni, hogy Esterházy Péter neve és művei korántsem ismeretlenek az itteni közönség előtt, hiszen szinte minden regénye megjelent szerb fordításban, beleértve a Kis Magyar Pornográfiát, a Harmonia Caelestist és a Javított kiadást is. Mindazonáltal Nikita Milivojević nem fukarkodik a narrációval: ha úgy véli, hogy valamit direktben el kell magyarázni a közönségnek, akkor előlép Sirmer Zoltán, aki a Narrátor írót alakítja, és kimért gesztikuláció kíséretében elmagyarázza. Megkerülhetetlen ez, ha másért nem, hát azért, mert mégiscsak egy narratív struktúra színpadi leképződését látjuk, ahol az egyes jelenetek közötti „átkötéseket” a legügyesebb dramatizálással sem lehet megszüntetni, ha nem pusztán nyersanyagként tekintünk a regényre. Milivojević pedig nagyon is igyekezett a Javított kiadást a maga teljes valójában átvinni a deszkákra: ugyanazok a stációk, ugyanazok a figurák, mint Esterházy dokumentumregényében.

És ugyanazok a mardosó kérdések is: hogyan volt képes megőrizni a látszatot, mi mozgatta? De válaszok – ugyanúgy – nincsenek, noha az Apa figurája az ügynökmúlttal való szembesülés pillanatától kezdve mindvégig ott van az egyes jelenetekben. A besúgót alakító Balázs Áron bravúrja, hogy úgy képes járni-kelni, megszólalni, interakcióba lépni más szereplőkkel, hogy megőrizze ennek a figurának a lelki komplexitását és titokzatos mivoltát. Nem tár fel magából többet, mint amire a leadott jelentésekből és a Narrátor által felidézett, újraértelmezett múltbéli jelenetekből következtetni lehet. És habár a már említett jellemfejlődés egyértelműen kirajzolódik, a mozgatórugók homályban maradnak. Félelemből tette vajon, vagy tehetetlenségből, kalandból, cinizmusból, rezignáltságból, aljasságból, meggyőződésből, gyöngeségből?

De miként a Javított kiadás is inkább Esterházy Péterről, az apja titkolt múltjával szembesülő íróról, az ő érzéseiről, gondolatairól szól, az előadás is elsősorban a Narrátor perspektíváját helyezi előtérbe. Hogy miként képes feldolgozni magában a sokkoló tapasztalatot, amely egy szempillantás alatt romba dönti a kilenc és fél évig építgetett katedrálist. Sirmer Zoltán érzelemgazdag figurát alakít, de messze elkerül minden patetikusságot, átveszi Esterházy reakcióit, de nem veszi át Esterházy allűrjeit, így kerülvén el a paródia csapdáját. E reakciók pedig természetszerűleg hektikusak, de jól kivehető ívet rajzolnak le. A kezdeti reakciói érzelmiek, kisszerűek és dühösek („egy szar vagy, egy nulla vagy”), ez még a hitetlenkedés időszaka, a megemészthetetlen emésztéséé. Az érzelmi vergődés periódusát a racionalitásé váltja fel, az egyszerű, kategorikus ítéletek kimondásáé: az árulásra nincs mentség, nincs jó jelentés, minden besúgó ártott. A Narrátor következő stációja, amikor megpróbálja magában szétválasztani az édesapát és az ügynököt: „apámat szeretem, ügynököt megvetem” – ám maga is elismeri, hogy ez túl kényelmes, azaz hamis gondolat. Végül kénytelen belátni, hogy az undor, a részvét, a szeretet és a megvetés egyszerre munkál benne, és következik az előadás végi feloldás, amely azonban nem jelent az Apa személyére vonatkozó feloldozást is, csupán a Narrátor rezignálttá formálódott viszonyát fejezi ki: „Apám élete közvetlen és viszolyogtató bizonyítéka az ember szabad voltának.”

Lassan kibontakozó, kevés színpadi eszközt használó előadás a Kis Magyar Pornográfia, amelyben a matrjoska babaként, mintegy a besúgórendszer hierarchiáját jelképező, egymásba tologatható íróasztalok, az írógépek ritmikus, fenyegető kopogása, valamint az időről időre felvillanó, sejtelmes zenei motívumok egy kisszerűségében is kegyetlen, álomszerű, ugyanakkor ma már abszurdnak ható világot hívnak létre.

Hol? Újvidéki Színház
Mi? Kis Magyar Pornográfia. Esterházy Péter művei nyomán
Ki? Szereplők: Sirmer Zoltán, Balázs Áron, m. v., Elor Emina, Huszta Dániel, Mészáros Árpád, Ferenc Ágota, Ozsvár Róbert, f. h. Koreográfia: Amalia Bennett, m. v. Díszlet, jelmez, zene: Nikita Milivojević és Amalia Bennett. Írta és rendezte: Nikita Milivojević

[1] Az említett előadásokról lásd Róbert Júlia írását a Színház 2016. június-júliusi számában: Titkaink jelentése