A Szőcs kreálta kavalkádban sok a kifordítom-befordítom és az ellentétező jelleg.

Egy átlagos laptopon legalább kétféle idézőjel eleve található, kis ügyességgel még további két-három idézőjelpár fogható tipográfiai munkára. De az óidőkben láttam olyan mechanikus írógépet, melynek billentyűzetébe különc literátor gazdája kilencféle idézőjelet szereltetett.

Fotók: Gálos Mihály Samu

Nehéz lenne összeszámolni a miskolci Feydeau-előadás (Városmajori Színházi Szemle, június 29.) stiláris értelemben vett idézőjeleit, az idézőjelbe tett idézőjelezett idézőjelesség áttételeit és kölcsönhatásait. Az eredeti francia vaudeville, a klip-klap bohózat „sima” eljátszását idézőjeles idézőjelességbe átfordító rendezés a szándékot és szemléletet gesztusokkal is tudatja. Szőcs Artur rendező (aki egy amolyan színpadi forgalomirányító inast játszik eleinte, saját koncepciójának mellékszerepbe visszahúzódó karmesterét) az előadás vége felé Gerome, a kortalan agg, virgonc kópé (egyszerre sarus rabszolga és fehér szemüveges hippi) alakjában uralja a színpadot, húzza ki a csávából védencét és másokat. E minőségében sokszor alkalmazza a dupla ujjmozdulatot, amely vagy két évtizede jött divatba, s a levegőben négy ujjal kapirgálva azt fejezi ki: nem egészen arra gondolok, amit mondok – a többit toldd hozzá vagy vedd el belőle te. Szőcs-Gerome törli a figurák és a képtelenül valós élethelyzetek önmagukkal való azonosságát, és épp ezzel vissza is adja őket a valóságnak, hogy aztán e kettő – szereplők és valóság – ne tudjanak mit kezdeni egymással.

A macskakörmöző gesztusnyelv a mindennapi életből olyannyira ismerős konvenciójára rímel az est folyamán sokszor mutogatott győzelem-jel, a két-két ujj formálta V betű is (általában ilyenkor, ujjongásában szenved kiadós vereséget a V-ző balek), sőt a felszarvazottság ismert szemléltetése két mutatóujjal a homlok két oldalán: ugyancsak macskaköröm. Szőcs végigviszi rendezésén ezt a felfogást. Sajnos igazán sokra, eredetire nem jut vele, mert ebben a tobzódásban, állandó ki-, vissza-, fel-, aláfordításban ugyanúgy nincs a tagadhatatlanul mesteri nevettetés-technika tárgyává gyömöszölt, eléggé lapos „általános emberin” kívül semmi mélyebb és komolyabb, mint ahogy Feydeau-ban sincs. De őt nem is azért kedveljük, ha kedveljük, mert lelket ábrázol, filozófiát csillant. Elegendő, hogy alapszituációkat vázolt és a szituációk csapdájába beleeső nevetséges polgárokat gúnyolt – két dimenzióban. A hülyéje becélozta a harmadik dimenziót. Csak becélozta.

El sem kellene mondani a komédiáról, hogy két szoknyavadász szeretné trófeái közt tudni az elragadó Lucienne-t, aki belemenne a dologba, de – erényes asszony – csak ha ezt bosszú váltja ki: férjének hűtlensége. A férjet, Vatelint tehát hűtlenné kell tenni. Ami ugyan rég bekövetkezett, csak mostanáig nem tudtak róla a legfőbb érdekeltek. Kinek mi válik be kívánt és nem kívánt „szerelmi” terveiből, fedje homály.

A Szőcs kreálta kavalkádban sok a kifordítom-befordítom és az ellentétező jelleg. Árvai György a Feydeau-szokvány szerint csupa ajtó, kijárat-bejárat tegnapi-mai díszletét nem lehet komolyan venni, mert ha alaprajz szerint néznénk, például az egyik hotelszoba fürdőszobája azonos lenne a szomszédos lakosztállyal. Pedig jutna szerep az ajtóknak, hiszen néha azt sem tudják Érosz fejvesztett áldozatai, melyik kilincs után kapjanak, s jól jön egy kis segítség a biztonságos (?) távozás irányát illetően. A szállodai ágy borzalmas farost-, habszivacs- és vasléc-tákolmány, igaz, komoly testi gimnasztikát kell kibírnia. Ugyanakkor Szűcs Edit jelmezei divatbemutatón is megállnák helyüket, a humort is értik, különösen a férfiak ingeinek hatalmas gallérjaival, valamint a választott, jellemző erejű színtömbökkel.

A Pontagnacot a célra vivő férfiúi kerülő utak rutinos térképészeként alakító Harsányi Attila és a testépítő adonisz Redillont játszó Rózsa Krisztián „egyforma” (ám ruhaszínben feleselő) külseje és százhúsz kilométer per óra sebességre fokozódó játéktempója szédíti az előadást (még egy zenés duett-paródiával is). Lajos András fő-férji minőségében blazírtabb (nem csoda, pár éve Londonban elnézte kissé, kivel lépjen félre – s most a hárpia teljes kiterjedésében itt van a nyakán). A divatlapból kivágott Czakó Julianna (Lucienne) és Jancsó Dóra (Madame Pontagnac) kezdetben csak szóban kovácsolhat merész terveket, később részleges ruhavesztésük nem hatástalan, bár addigra az ironikus vetkőzőszámokat a férfiak már learatták.

A színészek valamennyien jól bírják a strapát. Különösen Nádasy Erika (Mme Pinchard) és Molnár Sándor Tamás (Soldignac), viszont a játékmód egyenetlen: ki még ráerősít jellemrugójára, ki szálkásít a sémán, s a közönséggel való kontaktust is különféleképp oldják meg. A darab föle a Harsányi–Rózsa párosnak, a föl föle Szőcsnek jut. „A szövegkönyv Hamvai Kornél fordítása alapján készült” – tudjuk meg, ami legalább háromszoros idézőjelet, közvetettséget jelent az alapműhöz képest. Villanó intellektuális csemegék és elcsépelt szójátékok közt ingázik, amit hallunk. Süvítő ötleteket olt ki időhúzó szöszmötölés.

Szőcs Artur rendezése kifundáltabb, mint amennyi az értelmező, gyarapító hozadéka. Nevetésben nem szenvedtünk hiányt, ahhoz azonban nem kellett volna ekkora macskakörmöző erőbedobás. S hogy ki a hülyéje? A színpadon kiderül. De kiderül az is: olyan ingről van szó, melyet akarva-akaratlanul a szerelem legtöbb delikvense magára vesz.

Hol? A Miskolci Nemzeti Színház előadása a Városmajori Színpadon
Mi? Georges Feydeau: A hülyéje – Hamvai Kornél fordítása alapján
Kik? Szereplők: Harsányi Attila, Czakó Julianna, Lajos András, Rózsa Krisztián, Jancsó Dóra, Rusznák Adrienn, Molnár Sándor Tamás, Nádasy Erika, Salat Lehel, Varga Andrea, Kerekes Valéria, Szőcs Artur, Kriston Milán, Hajdu Imelda
Díszlet: Árvai György. Jelmez: Szűcs Edit. Dramaturg: Slárku Anett. Rendező: Szőcs Artur