A koreográfia figyelembe veszi a távolságokat: óriási, felnagyított gesztusok, szétfeszített végtagok és hosszú vonalak jellemzik, az energia hullámverése azonban nem ér el a nézőig, így a kifacsart és természetellenes mozgás a szépség manifesztuma helyett a groteszk mesterkéltség iskolapéldájává válik.

Én megpróbáltam élvezni a Béjart Ballet Lausanne Ballet for Life című előadását, de tényleg. Világhírű táncművészek, egy valódi koreográfus-óriás, a tánctörténet maga elevenedik meg a szemem előtt! – mondogattam magamban, de mindhiába. Lassú, megállíthatatlan hullámokban elöntött az unalom. Majd a felháborodás. A 10 éve elhunyt Maurice Béjart idestova 20 éves koreográfiája, mely a fiatalon elhunyt művésztársaknak állít emléket, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Nem szoktam magam felhúzni előadásokon, mert úgy gondolom, hogy a befektetett munka mindig megérdemli a tiszteletet. De most úgy éreztem magam, mint a hoppon maradt alsó szomszéd, aki fölött házibulit tartanak, de őt nem hívják meg. Hiába jó a zene, ha nem vagyok részese annak, ami történik.

Fotók: Éder Vera

Előre kell bocsátanom, hogy nem láttam az előadást. Nem azért, mert nem voltam jelen a nézőtéren, hanem mert sajtóprotokoll-jegyem száműzött az utolsó előtti sor szélére, így pipiskedve, hunyorogva és nyújtózkodva is csak személytelen, apró kis alakokat láttam a táncosokból a színpadnak azon a részén, amelyet nem takart ki a kulissza. Azért tartom fontosnak ezt leszögezni, mert az előadás mentségére szól: nem sok táncdarab élvezhető ekkora távolságból. Szívem szerint nem írnám meg most ezt a cikket, de mivel ez a munkám, szeretném megragadni az alkalmat és felszólalni minden néző nevében, aki valaha fizetett egy olyan helyért, ahonnan nem lehetett látni: kéretik csak oda jegyet eladni, ahonnan még élvezhető az előadás! Az emberben többnyire él a hajlam, hogy a végsőkig megpróbálja élvezni azt, amiért pénzt adott ki, ezért a legtöbb esetben hajlamosak vagyunk megbocsátani – kéretik nem visszaélni a helyzettel!

Bizonyára van olyan program (többnyire talán koncert), amely megállja a helyét egy ekkora térben is, mint a Margitszigeti Szabadtéri Színpad – de a Ballet of Life sajnos nem tartozik ezek közé. A tánc maga kisebb-nagyobb csoportjelenetek és virtuóz szólók váltakozására épült, minden jelenetet egy-egy Queen-szám és időnként felcsendülő Mozart-dallamok kísérnek. A koreográfia figyelembe veszi a távolságokat: óriási, felnagyított gesztusok, szétfeszített végtagok és hosszú vonalak jellemzik, az energia hullámverése azonban nem ér el a nézőig, így a kifacsart és természetellenes mozgás a szépség manifesztuma helyett a groteszk mesterkéltség iskolapéldájává válik. A mozdulatok öncélúak és egysíkúak, noha kétségkívül minden táncművész kiváló technikai tudásról tesz tanúságot. De mit ér a technika, ha nem mutat túl önmagán? Egy másik közegben sokat – hiszen az előadással párhuzamosan futó rendezvényen aranyérmeket is lehet nyerni vele. De akkor legalább drukkoljunk vagy tapsoljuk meg a szólistát, ha egy szép nagyot sikerült ugrania! Fura érzés csöndben és nagy komolyan ülni (ahogy jólnevelt néző a balett-előadáson teszi), miközben a hangszórókból üvölt egy hajdani Queen-koncert szerencsésebb nézőinek ovációja. A bejátszott taps és éljenzés olyan hatással van rám, mint amikor valaki hosszan és biztatóan rám mosolyog, láthatóan azt várva, hogy mosolyogjak vissza, de az őszinteség hiánya a barátságosnak szánt gesztust ijesztő vicsorrá változtatja. Nem tudok azonosulni az önmagát lelkesen ünnepeltető produkció hangulatával.

A koreográfia fehér lepedők alatt várakozó táncosok ébredező, tápászkodó mozdulataival indul, az összhang érdekében lassú, monoton ritmusban, rengeteg kivárással és szünettel, amiben nyoma sincs a reggeli frissességnek, hiába hirdetik a hangszórók fennhangon, hogy „It’s a beautiful day!”. A szereplők néha belefeszülnek egy-egy látványosabb pózba, és teljesen indokolatlan időközönként valaki elkiáltja magát, hogy „Oooooh, yes!”. Egy idő után előkerülnek különböző eszközök is, melyek valószínűleg valamiféle felgöngyölíthetetlen történet darabkái vagy kulturális utalások lehetnek, de önmagukban teljesen érdektelenek, funkciójukra és egymással való kapcsolatukra sem derül fény (feltűnik egy fekete és egy fehér menyasszony, egy kockákon lépkedő angyalka, néhány gömb alakba hajlított vastag csövekből álló ketrec, több kórházi hordágy, bohócok, óriási röntgenfelvételek, zászlók, lepedők, egy szék stb). A legszebb, hogy néha TEK-es kinézetű, fekete ruhás díszletmozgatók jönnek a színpadra megmozgatni ezt-azt. Egyvalami egészen biztosan nem látszik a színpadon: izmok. A távolság miatt olykor még a táncművész nemének a meghatározásával is gondban voltam, pedig a jelmezeket tervező Gianni Versace éppenséggel nem rejtette el a testeket. Egyik sorstársam előadás után találóan meg is jegyezte, hogy akár egy alsónadrágbemutatót is nézhetett volna – az egyébként bizonyára méltán dicsért kosztümökből ennyit láthatott a nézősereg pechesebbik néhány száz tagja.

Néhány pillanatra – különösen az olyan szólók esetében, ahol nem kellett a táncművésznek valamilyen indokolatlan eszközt kerülgetnie – megcsillant az az előadás, amire a beharangozó alapján eredetileg számítottam. Kár, hogy ezeket a pillanatokat mindig hamar lesöpörte a színpadról valamilyen kaotikus tömegjelenet, mintha az alkotók nem bíztak volna benne, hogy a tánc ereje önmagában elég a nézői figyelem megtartásához.

Biztos vagyok benne, hogy a Queen-zene rajongóinak alkalmuk volt rá, hogy kellemes emlékeik felidézésének köszönhetően egy boldog estét töltsenek el a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, és megbocsátóan szemet hunyjanak afölött, hogy a produkció sajnos idegen tollakkal ékeskedik. A magam részéről azonban a zsémbes szomszéd nem önként vállalt pozíciójából szeretnék felkopogni a plafonon a sajtónyilvánosság seprűnyelével, és megkérni a kedves elkövetőket, hogy vagy legyenek szívesek meghívni a buliba, vagy halkítsák le a zenét.

Hol? Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Mi? Béjart Ballet Lausanne: Ballet for Life
Kik? Koreográfia: Maurice Béjart. Zene: Queen, Wolfgang Amadeus Mozart. Jelmez: Gianni Versace. Jelmezkivitelezés: Henri Davila. Fényterv: Clément Cayrol. Fénytechnika: Dominique Roman. Videóvágás: Germaine Cohen