Mi a művészet abban, ha egy katalán fiatalember kakasálarcban és alsónadrágban gumicsirkéket szerel a végtagjaira, majd így ugrabugrál, és egyensúly-gyakorlatokat mutat be, vicces hangokat kiadva, nyerítő nevetésre késztetve a közönséget? Akik fújoltak vagy zajosan kivágtattak, bizonyára nem tartották komolyabb műalkotásnak ezt az akciót egy pukipárnánál, ami szintén mókásan szelel, ha nyomkodják.

A Sziget Fesztivál eddigi legmegosztóbb előadása, a spanyol Animal Religion Indomador című darabja nem csupán azzal provokál, hogy megkérdőjelezi mindazt, amit a kortárs tánc- és cirkuszművészetről gondolunk. Quim Girón ellentmondásos kellékeket és regisztereket ütköztetve – magassarkú cipőben ostort pattogtatva, Barbie-babákat bárddal feldarabolva és a hajába tűzve, állati maszkokat és konfekcióruhákat cserélgetve magán – egyszerre parodizálja, dekonstruálja és zúzza kvantumjaira a gender fogalmát. Saját magán végez extrém mutációs kísérleteket, feltépve a határokat állati és emberi minőség között, majd miután élve boncolta saját lényét, identitását és művészi integritását, szembeáll a közönséggel, a szemével azt kérdezve: „És Te, ki vagy?”

Ad abszurdum a hőbörgők mutogattak őrá úgy, mint egy állatra. De a Szigeten nincs színházi etikett, jönnek-mennek előadás közben a nézők, akik hangosan, olykor szélsőségesen véleményt nyilvánítanak. Eleve különös lelkiállapotban, az ingercunamitól feszes idegszálakkal ülünk be az ötvenezres tömegből a színházba, emiatt néha lassabban érkezünk meg, nehezebben kapcsolódunk a más időkben és terekben játszódó előadásokhoz. A Fidelio Színház- és Táncsátor hatalmas, mély színpada fölé a közönség széksorai úgy tornyosulnak, akár egy arénában, és a képbe olykor belógnak a vastraverzek, korlátok. Nem egy biztonságos, meghitt szentély, sem a néző, sem az előadók számára – csakhogy mind azért vagyunk itt, hogy a komfortzónánkból kilépjünk. Ezért sem meglepő, hogy a nyugat-európai fesztiválokon talán már szemrebbenést sem okozó, nálunk azonban még tabukat döntögető előadások szerepelnek a programban.

Cie. Thor: Anima Ardens. Fotók: Sziget Sajtóiroda

Ilyen a belga Cie. Thor: Anima Ardense is, Thierry Smits koreográfiája tizenegy anyaszült meztelen férfitáncosra, akik a férfi őserőt igyekeztek megidézni rituális táncelemekkel és sámánisztikus transz-technikákkal, ám ez csupán pillanatokra sikerült, mikor épp nem az izmaik fitogtatásával voltak elfoglalva. A meztelenség önmagában nem szabadít meg minden társadalmi konvenciótól, sem a sztereotip szerepektől, egészen addig, míg a szereplési és a megfelelési kényszer/vágy határozza meg a táncosok tudatállapotát. Ám amikor egymást átkarolva kört formáztak, a figyelmük a közönség, illetve a mozdulataik tökéletes kivitelezése helyett befelé fordult, egyszerre megváltoztak a színpadi energiák. Ugyan nem jutottak közelebb a jungi értelemben vett anima (a férfiben élő nő) fogalmához, sem a belső tudattalan mélységeibe – ezekben a percekben egyszerűen csak férfiak voltak, függetlenül a testalkatuktól, bőrszínüktől, származásuktól, egy szoros közösségben, láncszemként összekapaszkodva.

Anima Ardens

Néha csak drámai felvillanások, pillanatnyi érzetek maradnak egy egyórás darabból, míg egy letisztult, éterikus makrogesztusokkal és a táncosok közti energiahullámzással operáló duett – mint a brit HumanHoodtól a Nomadis vagy a spanyol Sharon Fridman: ¿Hasta donde…? című koreográfiája – elemi erővel képes hatni a sátor előtti szabadtéri színpadon, a természetes fényekben, külső hangokkal keveredő zenéjével. Egyenrangúbb tér is a külső helyszín, ahol naponta több rövidebb táncelőadás nézhető, mivel itt nem nekünk kell a művészet színe elé járulnunk, az lép ki szokásos tereiből és kereteiből, felkínálva az alkalmat egy minden irányba nyitott találkozásra.

Sharon Fridman: ¿Hasta donde…? Fotó: Kaszás Tamás

Azt is bárki szabadon eldöntheti, bemászik-e a színpad melletti csillámbálna gyomrába, Márkus Sándor „meleg bábszínész gyóntatószobájába.”  Márkus Hajdú-Bihar megyei szülőfalujában melegként, ráadásul bábszínésznek készülve érezte úgy magát, akár egy bálna a Hortobágyon, a gémeskút alatt. Ezt a képet idézi meg az installáció, mely a Szigeten látható többi kuriózum – sétáló óriásrobotok, gigantikus száj-, szem- és fülbábok, vagy az egymásra felelgető, guruló szirénák – közül is kitűnik magányosságával, csendességével. Egyszerre óriásbáb és maga az ember, aki benne ül, lélegzik, beszélget, megnyitja magát és őszinte, ítélkezéstől mentes kommunikációs helyzetet teremt. Néha súlyos titkokat is megosztanak vele, néha csak figyelemre vágynak, máskor a puszta kíváncsiság viszi be hozzá az embereket. Legtöbb esetben a melegség nem is kerül szóba, hiszen a személyes és az emberi kapcsolódás a lényeg, és mindenkinek vannak gondjai, kérdései, vágyai, amikről beszélgethet.

A naponta jelentkező nagyszabású táncprodukcióba, Liesel Zink The Stance című koreográfiájába egy vezeték nélküli fülhallgatót feltéve bárki bekapcsolódhat, és vezetett altatásban is részt lehet venni a Sleeping Beauty Project Dream Experiment című alvó installációjában. Valamennyi program más-más szférákban, de személyes – és a megszokottnál kötetlenebb – találkozásra ad módot a művészettel, az alkotókkal és legfőképp önmagunkkal.

(folytatjuk)